Let Me In: Crossroads (2010-2011)

Nem mondanám magam képregény-szakértőnek, de van egy pár sorozat, amit nagyon kedvelek (pl.: Spawn, Watchmen, Kázmér és Huba), viszont kérdés, hogy pusztán az évek comics-olvasása feljogosít-e arra, hogy véleményt mondjak egy ilyen alkotásról? Nos, ha a képi minőségről, a színekről vagy a rajzokról kellene beszélnem, akkor gondban lennék, de a történetről úgy érzem, nyugodtan formálhatok véleményt. Szóval fogadjátok első ilyen jellegű próbálkozásomat a Let Me In: Crossroads kapcsán.

Ha netán valaki olvasta a cikkemet a Let Me Inről, az tudja, hogy mennyire lenyűgözött az említett film, így kíváncsi váltam a prequelként készült képregény-minisorozatra, a Crossroads-ra, ami végülis dióhéjban azt mutatja be, hogy miért kellett Abby-nek és a mozis verzióban “az apának” nevezett Thomas-nak a vidék nyugodt magánya után beköltözniük egy új-mexikói társasházba. Mivel összesen 4 szám jelent meg, darabjában 22 oldalnyi történettel, így összesen 66 oldal állt az alkotók rendelkezésére, ezért nem vártam túlságosan bonyolult sztorit, de ha már az érzelmi töltettel bíró, drámaiságra és karakterfejlődésre épülő Let Me Inhez készítenek előzményt, akkor annak mégiscsak legalább egy fokkal érdekesebbnek kellett volna lennie. Merthogy ez a helyzet, az eseménysor nem valami érdekes, mindössze két aspektusát emelném ki: az egyik Thomas gondolatainak, érzelmeinek remek bemutatása, nagyrészt mindössze a képekkel; a másik pedig Abby reakciója a férfi összecsapására új barátjával, na az ott még nekem is sokkolóan hatott. A fennmaradó időben sajnos egy totál érdektelen, béna mellékszereplőt nézhetünk, aki a “rosszfiú” szerepében tetszeleg, valamint az elmaradott tanyasiak életébe nyerhetünk bepillantást. A füvező, folyton részeg redneck papa és a rossz példát látó fiú mindennapjai életszerűen tárulnak elénk, de valójában Thomas-t kivéve egyik szereplőnek sincs személyisége. Még Abby-nek se… Nekem az se tetszett, hogy a sztori igazából túl egyszerű, ha végigérsz rajta és átgondolod, akkor a negyedik füzetig szinte semmi nem történik, ott meg hirtelen 500 dolog egyszerre. Nem értettem, hogy miért nyírja ki a pasi a macskát? Ennek semmi értelme. Plusz még “az apának” erőszakosabban kellene reagálnia a későbbiekben arra, hogy egy másik gyerek ismét közeledik Abby felé, ha csak ezt az eseménysort vesszük alapul; ám a filmben ennek nyoma sincs. (Persze az is lehet, hogy az önmagával meghasonlott Thomas direkt fogja vissza magát, ki tudja?)

A kiadványok magukban elég jók, ugyanis minden egyes számot két különböző borítóval lehetett megvásárolni: az egyik félén egy borzongató hangulatú festménnyel, a másikon pedig a filmből kivágott képpel, amin Chloe Moretz van. Utóbbiak nekem a legtöbb esetben jobban tetszenek, talán csak a harmadik számnál jobb a festmény. A képregény mellett a fennmaradó két oldalon a készítőket mutatják be nekünk, kicsit közelebb hozva őket az olvasóhoz; ezen kívül van még levelezési rovat és a kiadó Dark Horse háza tájáról is mindig bemutatnak egy-két ismertebb valakit pár mondatban. Az első példány végén a filmekről beszélnek, amik megalapozták a képregényt; aztán jönnek az urak, akik a füzetkéket létrehozták, majd végül elolvashatunk még egy interjút a comics cselekményének kitalálójával. Van némi önreklám-szaga ennek a dolognak, de még így sem rossz vagy zavaró, sőt, az végülis tetszett, hogy az olvasó rájöhet, hogy profik keze munkáját csodálhatja éppen. A rajzokról annyit, hogy hasonlóan a mozihoz, a látványvilág nagyon sötét, dominálnak az árnyékok és a fekete szín; az emberek is reálisan néznek ki, az egyetlen aprócska gond az, hogy Moretz arcát ritkán sikerül igazán élethűen visszaadni. A díszletek megalkotásához egyébként valódi tanyák, farmok fotóit használták fel; ezen kívül a gyerekeket igazi gyerekekről mintázták, ahogy például a láncon lógó áldozatot és Thomas-t is eljátszotta egy-egy hús-vér férfi, akiről aztán mintát vehettek a rajzokhoz.

Összefoglalva: Egy realisztikusan ábrázolt világban játszódó, nem valami eredeti történet, amit túlságosan a vámpírlány kísérőjére hegyeztek ki. Bizonyos jellegzetességeiben túlságosan hasonlít a filmhez, más szempontból nézve pedig szinte semmi köze nincs hozzá. Szóval ellentmondásos alkotás ez a Crossroads: lehet rajta agyalni, de nem túl sokat; egy komoly horror-rajongónak a gyilkos elméjébe való bepillantás nem számít újdonságnak és sajnos a vérszívó-motívum maga is háttérbe szorul. Utólag már jobban megértem John Ajvide Lindqvist (a Let Me In alapjául szolgáló regény írója) felháborodását a képregény kapcsán… Azért akinek tetszett a mozgókép, az adjon egy esélyt Abby rajzolt kalandjának is, hátha megint csak az én ízlésemmel van a gond és valójában egy zseniális alkotást szólok le:)

értékelés: 5/10

tvshaman

Be the first to comment on "Let Me In: Crossroads (2010-2011)"

Leave a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .