Ha valaki elkezd érdeklődni az európai horror iránt, igen hamar elfog jutni Spanyolországba, és megkerülhetetlenné válik León Klimovsky munkássága. Ez az Argentin úriember volt az egyik úttörője és felvirágoztatója a spanyol horrornak, a méltán hírhedt Paul „hombre lobo” Naschy-vel való közös munkái pedig kötelezően ajánlott darabok minden eurocult rajongónak. Ez a két caballero egy atomtámadást és annak utóhatásait boncolgatja eme tanulmányában, a „kis” hidegháború kezdetén.

Professzorok, doktorok, gazdag üzletemberek gyűlnek össze egy villában, annak boros pincéjében. Egy gondolat hajtja őket, perverz de sadei örömök kiélése, konzumlányokkal való dévajság és bujálkodás. Sajnos azonban ebből már semmi nem lesz, ugyanis robbanás rázza meg a várost. Aki nem a pincében volt, és még az ablakon is kinézett, azonnal megvakult. Mindenki más pedig okkal tarthat az utóhatástól, a sugárveszélytől. A hacienda lakói, felfegyverkezve elindulnak a városba, de ott csak a kihalt utcákat találják. A túlélők egy templomban gyűltek össze, kétségbeesve és vakon. Félreértésnek köszönhetően gyilkolásba csap át a találkozás, a gazdagok hordája visszamenekül kastélyába.

Az emberek tömege viszont megtorlásra, vérre éhes. Vezetőjükkel, egy gyerekkora óta vak hajléktalannal az élen megtámadják a házat, így a mészárlás elkerülhetetlenné válik. Világtalanok versus látok, plebs versus arisztokrácia, ember embernek farkasa. Hiába a kilátástalan gyilkolás, a radioaktivitás és a kormány úgyis kimondta már az ítéletet az életben maradottak felett.

Klimovsky nem mutat gomba felhőt, és mivel az atombomba klasszikus eleme, a több száz kilométeres széllökés elkerülte a kis várost, így valószínűleg távolabb történt a robbanás. Aki nem vakult meg, és még a radioaktivitástól sem jelennek meg a testén a klinikai tünetek, az egyszerűen megőrül.

1976-os mozi, Klimovsky egyik utolsó munkája. Sajnos mivel már ilyenkor túl voltunk Pasolini Salóján, Romero The Crazies-én, Bunuel munkásságán, így az összehasonlítások elkerülhetetlenek. Számomra egy nagy negatívuma van, hogy az európai exploitation hagyományoknak megfelelően, nem a buszon lett vége a filmnek. Nem kellett volna direktbe mutatni a tömegsírokat, akkor ott a légbefúvó képével, az Örömóda tombolásával – amely zene, mint visszatérő motívum telitalálat -, művészetté formálta volna. Mondjuk nálam így is minden idők egyik legjobb befejezése, az utána következő képsorok csak bonusz.

Vannak hibái, spanyolosan lezserül lekezeli a nézői „Ez meg hogy a picsába lehet?”- kérdéseket, de a veterán stáb lehengerlően viselkedik akkor, amikor sokkolni kell (lásd: a plafon megbontása jelenet) Nem a leghíresebb kasztíliai mozi, de néha bájos bárgyúsága ellenére is, újból és újból elő lehet venni, és tessék is előkaparni. Ez az én ultimo deseo-m!

Értékelés: 6/10

Miskei