Miután a Kristálytollú madár meghozta az ismertséget, Argento maradt a zsánernél és 1971-ben újabb próbálkozással hívta fel magára a figyelmet. A kilencfarkú macska címre hallgató műve, a “Trilogia degli animali” második felvonása. A tésztaföldi direktorokra később jellemző lesz különböző állatok nevének szerepeltetése, legfőképp a misztikusság és a hangulat fokozása érdekében (pl. The Case of the Scorpion’s Tail). Bár ezen a példán keresztül is bizonyítható az olasz tehetség hatása a műfajra, ez a filmje korántsem sorolható a giallok legütősebb darabjai közé.

Az alapszituáció szerint főhősünk – egy vak öregember – épp a biztonsági őr halálának lesz a tanúja, másnap kiderül, hogy a közeli laborba törtek be. Bár látszólag minden érintetlen maradt, egy újságíró nyomozásba kezd. Eközben persze fekete kesztyűs gyilkosunk gyarapítja a hullaházak lakóit. A szimatolgatás eredménye pedig természetesen a gyilkos kilétének feltárása lesz… A címben szereplő 9-es szám ennek a folyamatnak az állomásaira utal.

A kezdés nagyszerű, a gyilkosságok kivitelezése a szemekre való folyamatos zoomolással mestermunka, így vér nélkül is sikerült a fojtogató atmoszférát megteremteni. A killerkedések gyors lefolyásúak, a vágások hatásosak, így a gore teljes hiányát most nem érezzük túl nagy negatívumnak. A karakterek szimpatikusak, akár a kislányról, akár a szeme világát nélkülöző bácsiról, akár a zsurnalisztáról beszélünk. Az operatőri munka első osztályú. A rendező névjegyének számító színvilág pedig ismét a legmagasabb szintet képviseli.

A kiváló bevezetést viszont nem követi hasonlóan színvonalas folytatás. Félóra után a mozi leül, a cselekmény lüktető tempója kihasználatlan marad. A forgatókönyv –amelyet ugyancsak Argento írt- lapos, ahogy egyre inkább a lezárás felé közelítünk, úgy válnak a karakterek ostobává, unszimpatikussá. Néhány logikai baki is becsúszik, amely egyáltalán nem ismérve az ilyesfajta filmeknek. A csattanó sajnos kiszámítható, továbbá az indíték is sántít egy picit, azaz egyszerűen kifejezve, a végkifejlet nincs megfelelően kiépítve.

Sajnos az „olasz Hitchcock” nem alkotott még csupán akkorát sem, mint azt az első rendezésében tette. Ha nincs komoly fordulat, akkor az nem krimi… ebben az alkotásában pedig ez a fontos kellék bizony hiánycikknek számít. Összességében egy ígéretesen induló, majd ugyanazzal a lendülettel le is fulladó mozgóképet kapunk, amely leginkább azért okoz csalódást, mert a minőségi „alapanyag” adott volt, csupán a szakács bizonyult most egy picit bénának.

Értékelés: 6/10

Wishmaster