Hangzatos jelzőkkel illetik eme filmet, ugyanis nagyon gyorsan kikiáltották az év horrorjának, és rengetegen félnek a benne lévő teremtménytől, az egész tálalástól és úgy a hangulatától. Jennifer Kent rendezőasszony eddigi munkáit látva kijelenthető, igen lenyűgöző, amit művelt a horror berkein belül, de hogy ez minden idők egyik legnagyobb horrororja volna – távol áll tőle, de abban azért lehet valami, hogy az éves felhozatalban igenis van helye a legjobbak között.. Egyrészt kezdjük a meghatározással. Valójában sokkal inkább lélektani drámáról van szó, amely ügyesen a horror nevű csomagolópapírba lett ültetve.

Ez nem feltétlenül jelent rosszat, hiszen egy okosan felépített rémisztésről van szó, amit manapság egyre kevésbé sikerül összelegózni az alkotóelemekből. A tragikus autóbaleset után az anyuka egyedül marad gyermekével és őt próbálja óvni, de mindebben a napi harcban rendre alulmarad, ugyanis telnek az évek, ő képtelen továbblépni, a környezete pedig egyre kevésbé viseli el, hogy ők ketten afféle számkivetettként sodródnak a mindennapokban. Aztán megjelenik ez a Babadook nevű könyv egyik este a polcon és felolvas belőle az anyuka. Ettől fogva valami vagy valaki egyre durvább játékot űz a családdal, és látszólag nem áll le, bármilyen megoldással is állnak elő – azaz eleinte a nő nem hisz a gyermeknek, ebből alakulnak ki a konfliktusok szép számmal. Persze a film közepén láthatjuk a várható befejezést, ha a jóslat beteljesedik és nagyon errefelé tendálódnak a szereplők – mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan cselekvéssel sikerül kiszorítani az elméből a károkozó démoni lényt, amivel persze nincsen vége…

Előre le szeretném szögezni, hogy tényleg egy értelmes alkotásról van szó és nem szeretném kicsinyíteni az érdemeit, azonban muszáj felhoznom pár dolgot, ami számomra egyértelművé tette, hogy arról a bizonyos titulusról le fog maradni. A leginkább zavaró tényező a kisfiú volt. Rém idegesítő színészi produktuma legtöbbször olyan érzést keltett bennem, mintha a szövegkönyvben az állt volna, hogy defektesen kell néznie és csámcsogva beszélnie. A történetben törekedni kellett arra, hogy ez a karakter másabb legyen, mint az átlagos gyermekek, de itt a minőség rovására sikerült ezt alakítani. Szintén fel kell hoznom, hogy több helyütt nagyon kiszámítható volt a rémisztgetés, de mint írtam, egy olyan rendezőnél, aki most ismerkedik a horrorral, ez még bőven belefér. Itt aztán nagyjából vége is a szidalmazásomnak, mert egy kompakt, érdekes szkriptből táplálkoztak a készítők, ami lehetőséget adott arra, hogy a nézőt is bevonják a találgatásba: mi is lehet Babadook.

A zene jól illeszkedik a sötét tónusú snittekhez, ám a legérdekesebb, ahogyan a gonoszt ábrázolják. Sokszor nincs a képernyőn vagy csak egy árnyék mászkál föl-alá, mégis hatásos, ráadásul a felgyorsított képkockákban kioldott karmok szintén sokat dobnak rajta. A drámai felhangja is remek, hiszen lényegében a gyermekét egyedül nevelő szülő szétesett világáról szól a mű, aggályairól és kétségbeeséséről, amikor pszichésen valaki képtelen feldolgozni a történteket és ennek velejárója a gyermek fejlődésének töredezettsége.

Kötelezően ajánlott film, ami bár nem hibátlan, mégis többször nézhető aussie múvi egy szokatlan nézőpontból.

Értékelés: 8/10

Plendil