A misztikus történetek azért izgalmasak, mert elsőre nem tudhatod, hogy mire számíts. Lehet egy egyszerű dráma, melybe vígjáték elemeket kevernek, de az is előfordulhat, hogy thrillerré alakul egy idő után. A természetfeletti erők is bekavarhatnak, így akár az okkult irányába is eltolódhat a mű, sőt a legvégén horror is lehet belőle. A Mayoiga című animesorozatra vadászat közben akadtam, és mivel egy rövidebb széria, így hamar eljutottam odáig, hogy megtekintsem.

A szóbeszéd szerint létezik messze a hegyekben egy falu, ahol az emberek új életet kezdhetnek. Legalábbis a két túravezető, akik az utazást szervezték, ezt állítják. Egy egész busznyi embert sikerült összetoborozniuk, akik Nanakimuraba szeretnének eljutni. Mindegyikőjük szeretne valamit maga mögött hagyni, és restartolni a játékot, ott, ahol nem ismerik a múltjukat és tiszta lappal indulhatnak. Mivel néhány barátot, párt és ismerőst leszámítva sosem látták még egymást, így álneveket használnak, hiszen úgy sem számít, most végre reményük van arra, hogy kiköszörüljék a csorbát, vagy éppen megszabaduljanak másoktól.

Eléggé vegyes a társaság, akad köztük vezéregyéniség, megfigyelő, de olyan is, akinek fogalma sincs, mihez kezdjen majd. Némelyikük még teljesen naiv, fiatal vagy éppen gazdag, így nem nagyon volt dolguk a nagyvilágban, nem kellett komoly kihívásokkal szembenézniük. Ami közös bennük, hogy fiatalok és a nulláról szeretnének kezdeni mindent. Kivéve a buszvezetőt, ő csak azt vállalta, hogy eljuttatja őket oda, ahova kalauzolják a társaságot. Arra azonban egyáltalán nem számít, hogy odaérve majd nem nagyon lesz más választása, mint hogy csatlakozzon a szedett-vedett csapathoz. Az út végülis viszonylag eseménytelenül telik, azon kívül, hogy akadnak köztük olyanok, akik átveszik az irányítást, lefektetik az alapszabályokat, vagy éppen a háttérbe húzódva várják, hogy mindenre fény derüljön.

Azonban Nanakimuraba érve nem pont az a látvány fogadja őket, amire számítottak. Bár annyi bizonyos, hogy könnyű lesz új életet kezdeniük, a kérdés, hogy hogyan fogjanak hozzá. Ugyanis elsőre egy rejtéllyel kell szembenézniük, mert az elhagyott faluban senkit sem találnak. Ami megkönnyíti a beköltözködésüket, az adminisztrációt, illetve nem kell bajlódniuk majd az otthonkereséssel sem, hiszen akad bőven üres lakás. Attól sem kell majd tartaniuk, hogy nehéz lesz beilleszkedniük, mert az összes falulakót ismerik már a buszról. Persze a tanácstalanság és a kérdőjelek sokasága azért nyugtalanítja a társaságot, egy kiürült település akár rosszat is jelenthet. Pláne, ha furcsa nyomokra bukkannak a környező erdőben, és elkezdenek eltünedezni az emberek.

A motivációk különböznek egymástól, de mindegyikük rejteget egy titkot, ami miatt úgy döntött, hogy száműzetésbe kényszeríti önmagát. Sokkal egyszerűbb elmenekülni, mint maradni és vállalni a felelősséget. Így az elveszett faluba vándorlás az öngyilkosság egy fajtájának is tekinthető, amely egyeseknél csupán figyelemfelhívásnak bizonyul, míg mások teljesen komolyan gondolják a tettüket és valójában nem is érdekli őket, mi történik majd velük ezután. Persze a legveszélyesebb mind közül, akinek olyan rejtegetnivalója akad, ami miatt a rendőrség keresi, így akár sorozatgyilkos is vegyülhetett a társaságba. Ezt már a Gantz esetében is megtapasztalhattuk, illetve a Ragadozók is rámutatott, milyen veszélyekkel járhat. Mert az ilyen pszichopaták könnyedén elvegyülnek és beleolvadnak a környezetükbe, ezért mindig azokkal kell vigyázni, akik csak csendes megfigyelői az eseményeknek. A megfelelő pillanatokat ugyanis ki fogják használni, és az elkóborló báránykákkal kegyetlenül végeznek. Vagy éppen úgy manipulálják a környezetüket, hogy egymás ellen forduljanak, és a zűrzavart fogják majd kihasználni. Erre pedig John Carpenter Thing-jében láthattunk példákat. Az elv ugyanaz, csupán az alapszituáció különbözik.

Amiért elég gyorsan bele lehet szeretni a sorozatba, az nem más, mint a hangulat, illetve, hogy erősen emlékeztet az experimentális jellegű horrorfilmekre. Most itt arra gondolok, amikor egy vegyes társaságot belehelyeznek egy szituációba, és utána megfigyelik a viselkedésüket. Kicsit olyannak tűnik a Mayoiga is, mintha harminc fiatalt kiválogattak volna, felküldtek volna a hegyek közé, egy faluba, ami be van kamerázva, a busz lerobban, és megnézhetjük, miként reagálnak a szituációban. Ki roppan össze először, milyen összetartóerő alakul ki közöttük, képesek-e egyáltalán az együttműködésre, valamint természetesen végül mindenkiből előbújik a valódi én is. Ez már önmagában is elég izgalmas, hiszen a gondolatkísérleteket egy sorozat köntösbe bújtatni eléggé kreatív ötlet, pláne, ha a megvalósítás is jól sikerül. Viszont nem ragad le itt az anime, hanem több érdekes témával is foglalkozik.

A következő, amire felfigyelhetünk, hogy a múltunk sötét foltjaival általában két dolgot próbálunk kezdeni: az egyik, hogy elmenekülünk előlük, ahogy az előbb felvázoltam, a másik, hogy a csontvázakat elrejtjük a szekrény mélyére, és reménykedünk, hogy senki nem bukkan rájuk. A legelsőként felvázolt lehetőségen (menekülés) túl ez talán a leginkább kézenfekvő megoldás. Titkolni mindig egyszerűbb, mintsem szembenézni a saját döntéseinkkel és félelmeinkkel. Olyan társaságban, ahol nem ismernek bennünket, könnyedén úgy kevergethetjük a kártyáinkat, hogy megkedveljenek bennünket, illetve más kép alakuljon ki rólunk, mint az előző életünk során. Ennek azért megvan az a veszélye is, hogy a személyiségünk nem feltétlenül változik meg, így egy idő után kibújhat a szög a zsákból. Márpedig ekkor akár Agatha Christie Tíz kicsi néger című regényében is találhatnánk magunkat, leszámítva azt, hogy az invitáció inkább csak vörös heringként van jelen és a saját döntésünk, hogy megszabadulunk a múltunktól egy olyan csapattal, akik valószínűleg hasonló motivációval rendelkeznek. A titkolódzás persze mindkét esteben csak ideig-óráig lehetséges, mert nem mindenki képes tartani a száját, így, aki először törik meg, az megindítja a vallomások sorozatát.

Ahogyan megszokhattátok tőlem, ezúttal is csak a saját gondolataimat és asszociációimat osztom meg veletek, de nem mondom el, hogy melyik irányban kell keresni a kulcsot a rejtélyhez. Mivel nem szeretem a spoilerezést, de az analitika bizony elég közel áll hozzám. Ekképpen szemlélni a sorozatot egészen izgalmas, mert nem csak a teljes egészre kell koncentrálni, a társaságban a puzzle darabjai is kellemes meglepetésekkel szolgálhatnak. Hiszen mindenkinek más a motivációja, ami miatt Nanakimurába vágyott, így akár harminc pszichológiai képet is feltérképezhetünk, ha kellőképpen odafigyelünk. Ezért lesz a Mayoiga egy kellemes borzongást nyújtó, rejtélyekkel tarkított pszichothriller, ahol nem a véres képeké a főszerep, hanem a lelki történéseké.

A Mayoiga története japán folklóron alapul, Tsutomu Mizushima (Blood-C, Another, xxxHOLiC) pedig remek módon dolgozta fel nekünk, és öntötte anime formába. Naomi Ide (Riddle Story of Devil, Gingitsune) karakterdizájnja és Yukihiro Shibutani (Detective Conan, Sakura Wars) művészeti vezetése teszi élvezetessé a képsorokat, a hangulatra pedig Masaru Yokoyama (Fate/Apocrypha) zenéje teszi fel a koronát. Ami Wajima (Kuromukuro) Fantasy Drive című dalát hallhatjátok a kezdő képsoroknál és a zárómuzsika Rina Katahira Condensation-je.

Ha egy misztikus és hátborzongatóan izgalmas sorozatra vágytok, akkor a Mayoiga-t mindenképpen merem ajánlani. A tizenkét rész nem elrettentő azon számára sem, akik a hosszabb műveket nem szeretik, és szerencsére szép kerek a sztorija is, a megfelelő animés lezárás pedig borítékolt. A morális tanulság könnyedén tetten érhető, és bizony az egyik kedvencem, a felelősségvállalás, illetve annak elkerülésének lehetőségei, következményei. Ilyen alkotásokat bármikor szívesen megnézek.

Értékelés: 8/10

Smaragd Sárkány