Armin Meiwes ügyének 2005-ös újratárgyalása mély nyomot hagyott a horrorfilmes közösségben, mert a rákövetkező évben nem csak Marian Dora méltán híres Cannibal című filmje látott napvilágot, hanem Martin Weisz Grimm Love című alkotása is; ami Németországban a beszédes Rohtenburg (roh = nyers) címen is forgalmaztak, mielőtt betiltották a hírhedt kannibál személyiségi jogaira hivatkozva.

A történet szerint Katie Armstrong még nálam is nagyobb sorozatgyilkos-geek, ezért azt az osztrák kannibált választja a szakdolgozata témájának, akiért gyerekkora óta rajong (a filmben Oliver Hartwin a karakter neve, őt mintázták Meiwesről). Így elutazhat a gyilkosság helyszínére, hogy ott nagyon menci levágott ujjú kesztyűben, vontatott hangon narrálva, szomorúan mászkáljon Rotenburg utcáin, miközben nagyon ki van festve a szeme (innen tudjuk, hogy szomorú). A monologizálását néha megszakítják Movie Makerrel karcosra effektelt visszaemlékezések, amiben megismerhetjük a kannibál klisés gyermekkorát. A véletlen sorrendű lejátszás néha egy igazi film jelenetei is kihozza, amiben igazi színészek szerepelnek, és ha csak egy hajszálnyival is, de közelebb kerülünk a két főszereplő beteges gondolkodásmódjának megértéséhez.

A két főszereplő közül egyiken sem a kifestett szemű Katie-t értem, hanem Hartwint és Simon Grombeck-et; ez utóbbi karakter Bernd Brandes-en, Meiwes önként jelentkező áldozatán alapszik. Ez a film ugyanis, a legtöbb sorozatgyilkosokról szóló alkotástól eltérően itt az áldozat háttere is fontos. Akárcsak a valóéletbeli megfelelője, Hartwin sem veti rá magát bármelyik szembejövő stopposra, ahogy az amerikai kollégák, hanem kifejezetten olyan embert keres, aki saját elhatározásából vállalkozik arra, hogy megölje. Márpedig annak a drámája, hogy valakinek az a legfőbb vágya, hogy élve megegyék; hogy hogyan billen át a fantáziálásból a valódi tettekig; hogy milyen érzelmei vagy szociális kapcsolatai lehetnek egy ilyen embernek, az abszolút vászonra kívánkozik. A film készítésének idejében, 2006-ban még nem volt annyira mainstream az arthouse kannibalizmus, mint a 2013 óta mostanáig tart időszakban, de már itt is érződik az a dilemma, amin mindegyik hasonló témájú film vagy sorozat rágódik: mi kell ahhoz, hogy a szeretetéhség a kannibalizmusig korcsosuljon? Mert valahol mégiscsak az a mozgatórugója mindkét karakternek, hogy a lehető legközelebb legyenek egymáshoz mind fizikai, mind metafizikai értelemben.

A már-már művészfilmes magasságokból azonban minden alkalommal visszaránt, amikor Katie egyre kócosabb fejjel hüledezik azon, hogy mit csinált Hartwin — ami tökéletesen indokolatlan, hiszen a történet szerint kisgyermekkora óta rajong a férfiért, tehát jó eséllyel nem kéne meglepetésként hatnia rá, hogy megevett valakit; ráadásul a film szinopszisa szerint a lánynak is vannak kannibál hajlamai, még ha ez nem is érződik a színészi játékon, tehát duplán értelmetlen az a gagyin eljátszott kiborulás, amit látunk. Nem, mintha egyébként ne lenne potenciál a karakterben: érdekes lenne körbejárni annak a szubkultúrának a mechanizmusait, amik a sorozatgyilkosok és más erőszakos tettek elkövetői körül alakulnak ki. Itt nem csak a Manson-családra, vagy Richard Ramirez groupie-jaira gondolok, hanem az olyan egyszerű sorozatgyilkos-geekekre, mint amilyenek mi is vagyunk, vagy nagy valószínűséggel te is, aki most a Serial Chillers rovatot olvasod. Mi vonz minket bennük? Miért érezzük úgy, hogy érdekesebbek, mint bármelyik normális ember? Miért van a lelkünkben egy lyuk, amit látszólag ők tudnak betömni?

Nos, Katie karaktere nem tud ezekre a kérdésekre értelmes választ adni, de legalább sokat sóhajtozik, és a szép füstös sminkje akkor sem kenődik el, amikor sír. Ez is teljesítmény végül is.

Ez a film egy tökéletes kannibál artmozi lenne, ha feldarabolnánk, kimetszenénk belőle a Movie Makeres visszaemlékezéseket és Katie jeleneteit, a maradékot pedig újra összeillesztenénk. Az így keletkezett film simán megérdemelné a 10/10-et, így azonban a Rohtenburg csak

Értékelés: 5/10.

Annie