Az ember lenne az egyetlen értelmes élőlény az univerzumban? Vajon létezik máshol is élet a Földön kívül? Milyen lenne az első találkozás egy idegen fajjal? Ezek, és ezekhez hasonló kérdésekre kigondolt válaszok már millióféleképpen fel lettek dolgozva a science fiction műfajában, ám a téma hiába lerágott csont, még is örökzöldnek mondható, hiszen folyton folyvást vissza-visszaköszön. A kaliforniai születésű Jeff Carlsont is megihlette eme megunhatatlan sláger, s tollat, illetve billentyűzetet ragadva, a Fagyott égbolt című regényében elmesélte olvasóinak, ő hogyan képzeli az első találkozást.

A távoli jövőben járva az emberiség már javában kolonizálja Naprendszerünket, és bányássza annak értékes nyersanyagjait. A Jupiter egyik holdját, az Európa fagyos felszínét is automatizált bányász gépek róják, mikor egy napon váratlanul jégbe fagyott különös hielogrif írás maradványait találják. A világ felbolydul és kutatókat küldenek, hogy kiderítsék valójában mi rejtőzik a több kilométeres jégtakaró alatt.

Az első kapcsolatfelvétel örök sláger, a sci-fi berkein belül, hiszen hiába láttuk, olvastuk már ezerféle változatát, még is mindig képes újat mutatni. Minden ember másként képzeli el a más bolygókon kialakult életet, és minden író másként írja le annak felfedezését. Minden élmény más, minden élmény új, sosincs két ugyan olyan találkozás, éppen ezért megunhatatlan. Jómagam is szeretem, és képtelen vagyok megunni ezt a témát, s izgatottan vetettem bele magam a Fagyott égboltba.

Ám sajnos a regény nem azt nyújtja mint amire az olvasó elvárna tőle, hiszen már maga a nyitány se éppen bizakodó. Az in medias res alapon, azaz durr bele a közepébe akció jelenettel rajtoló regény elképzelése még egészen jó is lehetne, ha ez egy szépen körülírt, könnyen értelmezhető epizód lenne. Ám ehelyett egy elég elnagyolt leírásba ágyazott érthetetlen kifejezésekkel tarkított jelenettel kell megbirkóznunk, ami így bizony nehezen emészthető. Az első nagyjából harminc oldal ezt a szerintem feleslegesen túlhúzott részt öleli fel, miközben pár oldalas röpke fejezetekben közé ékelődnek, egyfajta feszültség fokozás képen a sztori előzmény történései, melyek végül elvezetnek az ominózus nyitányunkhoz. Az egész sajnos túlontúl rohanósra sikeredett, az író bár szerette volna fokozni a drámaiságot, de közben szerintem nem akarta nagyon megtörni a nyitány pergősségét sem, így gyakorlatilag mi magunk is csak átszaladunk a cselekmény felvezetésén. Ami bizony nem tett jót a regénynek, mert így egy jól felépített, misztikus hangulatú nyitány helyett (amit kapnia kellett volna), egy elkapkodott bevezetést kapunk, hogy aztán bekövetkezzen maga a “nagy találkozás”.

S ez volt az a pont ahol már éreztem, hogy ez a könyv nem az ami lehetett volna. Ugyanis az egész jelenet ahelyett, hogy misztikummal, rejtélyekkel, és csodával teli lett volna, – ahogy az ember elsőként találkozik egy idegen bolygó összetettebb létformájával . az egész olyan steril lett. “Jól van, itt vannak, ez is megvolt, következő… ” kb. ennyiből állt az egész, majd mehet az akció, hogy ne unatkozzon az olvasó. Legalább is szerintem ez volt az író felfogása, mert igazából nagyon nem is akart erre többet rászánni. Ahogy az ezt követő eseményekre sem, hiszen az ember arra számítana, hogy miután megmenekül főhősünk, szépen lassan a kutatók megismerik a jég alatti életet, miközben minden egyes felfedezéssel járó katarzist nemcsak ők, hanem az olvasó is átél. De nem! Ez is teljesen sterilen van elénk tálalva: itt vannak a lények, ilyenek, ezt tudják, mehetünk tovább. Gyakorlatilag felsorolják, hogy mit tudnak és mit nem a jégvilág lényei, és ennyi. A kutatás és felfedezés, elméletek latolgatása, s az egészet körüllengő sajátos felfedező atmoszféra helyett inkább olvassuk ahogy főszereplőnk vívódik társai megbízhatósága között, majd más emberi csoportokkal tűznek össze, és teljesen feleslegesen kínlódnak egy elszabadult mesterséges intelligencia körül.

Persze megértem, hogy az író szeretett volna többet is belevinni, hogy ne csak magáról a kutatásról szóljon a könyv, hogy a történetet többrétű legyen, csak sajnos se az arányokat, se a kivitelezést nem tudta eltalálni. Mint ahogy a meséléssel is gondjai akadtak, mivel több általa kitalált fogalmat is csak úgy odavetett az olvasó elé, szinte nulla magyarázattal, aztán majd találja ki az ember, hogy mi lehet pontosan az amire utal az író.

Szerencsére viszont a sok negatívum mellé, sikerült néhány pár pozitívumot is bevinnie regényébe Carlsonnak, mint pl. maguk a sztori főszereplő a naphalak. A lények és azok minden egyes velejárója, mint a kommunikációjuk, szervezeti működésük, társas viselkedésük stb. nagyon aprólékosan, ötletesen és hihetően van felépítve. Emellett a könyv utolsó része, ahol végre azt kapjuk amiről magának a könyvnek is kellett volna szólni, szinte letehetetlenül lebilincselő, és érdekfeszítő lett. Kár, hogy pont ott a tetőponton lett vége, de hát valamit hagyni kellett a másik két részre is, hiszen a Fagyott égbolt egy trilógia első részeként mutatkozott be kis hazánkban. Bár felvezetésnek nem valami jó, de még is képes szórakoztatni az ostobaságai ellenére is. A főszereplőnkre és társai se lehet panasz, mert bár egyikük se egy kimagasló, komplikált jellem, még se éreztem őket erőltetettnek, vagy tölteléknek.

Összegezve a Fagyott égbolt, egy nagy kihagyott ziccer. Hatalmas lehetőség rejlett benne, amit az író olyan tessék lássék módon adott meg olvasói számára, s ehelyett inkább túlzottan más eseményekre koncentrálta a történetet. Bevallom csalódtam benne, s bár csak óvatosan, de egy egyszeri próbát talán megér azok számára, akik már nagyon nem tudnak más sci-fit olvasni.

Értékelés: 6,5/10

Wooltur