Tudtam, hogy eljön az a pillanat, amikor a Serial Chillers rovatban kikerülhetetlenné válnak majd a trashfilmek, hiszen a Jeffrey Dahmer-hez hasonló kegyetlen sorozatgyilkosok egy olyan könnyűnek tűnő téma, amire gondolkodás nélkül rávetik magukat a megélhetési ízléstelenség képviselői. De azt nem sejtettem, hogy ennyire fog fájni.

A Secret Life című film a hírhedt Jeffrey Dahmer életét követi, aki tizenhét férfit és fiút ölt meg; néhányukat feldarabolta, másokon különös kísérleteket végzett, nem egy áldozatát pedig elfogyasztotta. A kezdő képsorban egy figyelmeztetést kapunk, miszerint Dahmer bűnei annyira szörnyűek, hogy nem lehet őket képernyőre vinni — ez visszatekintve olcsó mentegetőzésnek bizonyul, hogy miért nem volt pénz különleges effektekre.

A gyilkosságok ábrázolása nagyrészt megfelel a valóságnak, leszámítva persze, hogy az érzelmeket egy viaszbábu intenzitásával adják át a színészek. Klasszikus értelemben vett történetről nem beszélhetünk: olyan a film struktúrája, mintha Dahmer Wikipédia-oldala alapján rögtönöztek volna jeleneteket, majd ezeket az időrenddel nem törődve fűzték volna össze. Ennek nem is a káosz a legnagyobb hátulütője, mert az oda-vissza ugrálás szinte működik is; hanem az, hogy a film nagyon repetitív. A gyilkosságokat erősen cenzúrázva látjuk, mindig elfordul a kamera, csak a vér csöpög bele a látóterünkbe, így viszont a tizenhét gyilkosság között elég nagy a hasonlóság. Amikor már ötödszörre láttuk, ahogy Dahmer felszed valakit (ugyanazzal a szöveggel), felviszi a lakására, elkábítja (ugyanazzal a módszerrel), majd megöli, akkor komolyan megijedtem, hogy mind a tizenhét esetet ugyanígy fogják előadni. (Szerencsére végül csak hetet látunk.)

Színészeket csak idézőjelben emlegethetünk, hiszen a Jeffrey Dahmert játszó Carl Crew-n kívül mindenki egy általános iskolai színjátszókör színvonalán mozog, pedig ő sem valami jó — egész hónapban Jeffrey Dahmerrel fogunk foglalkozni, és az ő alakításánál csak jobbat fogunk mutatni, ígérem. A csapnivaló végeredmény annak köszönhető, hogy minden épelméjű ember lelépett még a projekt elején, így Carl Crew (Dahmer) írta a forgatókönyvet, a rendezői székbe pedig David Bowen ült, akit eredetileg a soundtrack megkomponálására kértek fel. Neki egyébként, hála az égnek, ez a film ezidáig az egyetlen rendezése. Carl Crew viszont még fel-feltűnt néhány nagyontrash horrorfilmben, például a bizalomgerjesztő című  Professor Creepy’s Scream Party-ban.

A film atmoszférája az Investigation Discovery saját gyártású sorozataira hasonlít, ahol amatőr színészek játszották el a szóban forgó gyilkosságokat, amire csak ráerősít a narráció. Néha tényleg csak azt várjuk, mikor vált át a kamera egy féloldalasan ülő tweedzakós szakértőre, aki síri hangon elmondja, milyen volt Dahmer gyerekkora. A dialógusok olyan minőségűek, mintha egy óvodáscsoport írta volna, és ezen a magyar szinkron bármennyire próbálkozik, nem tud segíteni. A zene talán a tűrhető kategóriába tartozik, már ha bírod a kilencvenes évek rettenetes pornóaláfestő-szintipopját.

A film egyetlen élvezhető részlete a narráció. A zs-kategóriás VHS-ben utazó FényStar valahogy belezsarolta az akkor már Kabos Gyula-díjas Kőszegi Ákost, hogy vállalja el Dahmer szinkronhangját, bár a főleg Tom Hanks és Samuel L. Jackson magyarhangjaként hírnevet szerző színész hivatalos életrajzából (érthető módon) kimaradt a film. A Jászai Mari-díjat érő hang legalább négy csillagot jelentett a film értékelésénél; Kőszegi Ákos mindent belevitt a filmbe, amit az író, a rendező, a producer és a “színészek” kihagytak a késztermékből.

 

Most tényleg nem viccből írjuk, hogy kikapcsolt monitorral ajánlott nézni a filmet.

 

Értékelés: 4/10

 

Annie