Minden idők egyik legismertebb, legnépszerűbb sci-fi szörnye, a Predator visszatért. Mi sem remekebb alkalom arra, hogy némiképpen áttekintsük a ragadozók eddigi pályafutását, és mindennek fényében értelmezzük az új filmet.

–

–

Predator (1987) (Ragadozó)

Az Arnold Schwarzenegger főszereplésével elkészült 1987-es film valódi kultklasszikussá nőtte ki magát mára. Ez minden bizonnyal a páratlan forgatókönyvnek köszönhető, aminek köszönhetően a film fénye az elmúlt 30 évben sem kopott meg. A látványvilág sem utolsó, és ezúttal nem csak a ragadozó álcájának technikai kivitelezésére gondolok – a mexikói dzsungel szépségei is magukkal ragadó környezetet biztosítanak, valamint mind a női, mind a férfi nézők örömüket lelhetik e csapat hegyomlásnyi katona duzzadó izmainak láttán.

Mert a Predator ez volt: csöpögő tesztoszteron, kemény katonai helyzetek, mérhetetlen mennyiségű skúló, és olyan vagány dumák, mint például hogy nem érünk rá vérezni, meg folyamatosan disznóviccekkel szórakoztatjuk magunkat. Járulékosan feltűnt egy szörny, de róla ejtsünk szót később. Kiválóan fémjelzi ez a film a ’80-as évek végét, és nem hiába lett valódi popkulturális tényező.

Az A nyolcadik utas: a Halál egy laza évtizeddel megelőzte jelen filmünket, A bolygó neve: Halál szintén korábbra datálódik, így mondhatjuk, hogy a titokzatos-űrszörny-horror-kultfilm-sorozat már nem volt újkeletű fogalom 1987-re. Mégis némi újdonságot tudott hozni ebbe a szubzsánerbe a Predator azzal, hogy nem vette túl komolyan magát – plusz sebezhető főhősöket mutatott nekünk. Ezekben a filmekben mindig jól megfért a humor, miközben halomra lövik a szereplőket, mégsem válnak közben vígjátékká. Mégis, a Predator-sorozat első része többet nyújtott ennél: egyrészt kifigurázta Schwarzenegger korábbi karrierjét (ami lássuk be, nem semmi, hiszen ekkorra már túl volt a Conan, a barbáron, a Terminatoron és az igaz népszerűséget meghozó Kommandón is…), ami önmagában is egy zseniális fricska, de ezen túlmenően megteremtett egy új fajt, amit azóta is zabálnak a népek: a ragadozókat, vagyis a predatort.

Ezek a 2-2,5 méter magas, robosztus felépítésű lények félelmetességüket két dolognak köszönhetik. Az egyik a H. R. Giger által megálmodott xenomorph-okéhoz hasonlóan az ismeretlenben rejlő veszélyérzet, a titokzatosság; az, hogy semmit nem tudunk erről az idegen fajról, amely szemlátomást nem is óhajt kapcsolatot teremteni az emberrel, csupán a gyilkolás mozgatja. A másik szempont, hogy míg a xenomorphok evolúciós fejlődés révén alakították ki természetes fegyvereiket, addig a predatorok (vagy más néven a yautja faj) elképesztő fizikai erejük mellett még az emberekénél jóval fejlettebb techonlógiát is magukénak tudhatnak, ami zavarbaejtő, és rendkívül megnehezíti a lény legyőzését. (általánosságban véve mindegyik filmről elmondható, hogy akkor sikerült végezni a ragadozóval, ha a technológiáját sikerült kiiktatni előbb.)
Az első két filmben a szörnyjelmezben Kevin Peter Hall-t láthattuk, akit 220 cm-es magasságával biztos, hogy már az iskolában is elsőként választottak be a kosárcsapatba… de tudtad, hogy eredetileg Jean-Claude Van Damme-ot választották a szerepre?

–

–

Predator 2. (1990) (Ragadozó 2.)

A második részt tető alá hozni némileg körülményesebbnek bizonyult. Arnold Schwarzeneggernek nem tetszett a forgatókönyv, ezért nem óhajtott részt venni a filmben (inkább elment a Terminator 2-be). Ugyanígy történt az első rész rendezőjével, John McTiernan-nel is, aki ekkoriban a Vadászat a Vörös Októberre c. filmen dolgozott. Schwarzenegger kiesése miatt komoly hátránnyal indult a film, és a mai napig akadnak, akik elsősorban erre vezetik vissza a film bukását.
A főszerep eljátszásának feladata így Danny Glovert illette meg, aki éppolyan fásult zsaruszerepben tündököl itt is, mint a Halálos fegyverben, 1987-ben. A történetet a nagyvárosba helyezték át a dzsungelből, és ez elég sötét alaphangulatot kölcsönöz a filmnek. Los Angelest bűnbandák és drogkartellek uralják, mindennaposak a gyilkosságok – ám Harrigan nyomozó számára gyanússá válik, hogy talán nem egyszerű gyilkosságokról van szó. Ebben a részben rántják le a leplet első ízben a ragadozók mibenlétéről: Keyes nyomozó (Gary Busey) elárulja, hogy egy olyan idegen lényt keres, amely bizonyos időközönként vadászni érkezik az emberek közé.

Valójában a második rész bár nem szakít akkorát, mint az első, de éppen olyan gyönyörű korrajzot mutat számunkra, ha ma nézzük meg. A ’90-es évek sötét jövőképe, a növekvő bűnözési ráták és a kábítószer-használat elterjedése – vagyis a társadalom valós problémái – mind-mind jól tükröződnek a Ragadozó 2. cselekményében.
Alakjai klisések – különösen ami a dílereket illeti -, mégis roppant szórakoztatóak. Horror-elemekben gazdagabb, mint az első rész volt, és én (bár a szívem örökké az első filmé marad) sokkal nyomasztóbbnak, sok szempontból sokkal hatásosabb horrorfilmnek tartom, mint az első epizódot.

–

–

Ennek a filmnek a végén volt egy jelenet, amikor Danny Glover a predatorok űrhajóján bóklászik, és a háttérben a trófeáikat láthatjuk – köztük egy az Alienből megismert xenomorph koponyájával. Ezzel belengették a több mint tíz évvel később elkészülő spin-off-ot is, ami a filmtörténet legnagyobb és leginkább várt, egyben mégis talán a legrosszabbul sikerült sci-fi horror crossovere lett.

–

Alien vs. Predator

Az Alien vs. Predator (2004) és Aliens vs Predator: Requiem (2007) nem túl jól sikerült filmek voltak, de az eltagadhatatlan tény, hogy a történetet továbbszőtték, és ahogyan a reboot-okkal ez lenni szokott, sok új információt adtak hozzá titokzatos szörnyeink megismeréséhez. Azt is hozzá kell tennem azonban, hogy ugyanúgy, mint az Alien franchise esetében is történt, én kétélű pengének tartom az eredettörténeteket ilyen esetben. Azzal ugyanis, hogy megmagyarázzuk rémséges, ismeretlenségükből fakadóan félelmetes űrszörnyeink mibenlétét, éppen azt a faktort vesszük el tőlük, amitől félelmetessé válnak a nézők szemében – ezzel akciófigurává silányítva őket.

–

–

 

Predators (2010) (Ragadozók)

Az Antal Nimród által rendezett darab nem titkoltan az eredeti filmhez kívánt visszatérni, figyelmen kívül hagyva és elhatárolódva az AvP-filmektől. A kritikák erősen megosztottak voltak, mert sokan majmolásnak tekintették, mások viszont látták benne a potenciált – bár odáig senki nem merészkedett, hogy igazán jó filmnek nevezze, csupán jobbnak a többi résznél.
A cselekmény szerint a főszereplő Adrian Brody egy idegen bolygón tér magához, és hamarosan találkozik egy csapat szintén itt rekedt emberrel – akik mind elég kegyetlen figurák. A film címe egyben szójátékként rájuk is utal. Hamarosan rájönnek, hogy az idegenek rabolták el őket azzal a céllal, hogy sportvadászati kellékeket csináljanak belőlük, ti. ők lesznek a prédák.
A Predators, vagyis a Ragadozókkal az volt a probléma, hogy a jó karakterek, az érdekes felvetés ellenére totálisan jelentéktelen film lett belőle. Szörnyűek a párbeszédek, a cselekmény megannyi lehetősége egyszerűen elsikkad, és egy buta, kiszámítható, közepesen látványos akciófilmmé válik.

—

—

Predator (2018) (Predator – A ragadozó)

Shane Black , a film rendezője nem más, mint az 1987-es Predator Hawkins-a, akit elég könnyű kiszúrni, mert ő az egyetlen az egész filmben, aki nem egy izomkolosszus. Ez ugye azt jelenti, hogy az egész Predator-víziót a kezdetektől ismerő emberről beszélünk, azt gondolnánk: ha valaki, hát ő tudni fogja, hogyan kell jó Predator-filmet csinálni! Az eredmény nem egyértelmű…

A cselekmény bár jó reeboothoz híven igyekezett sokat hozzátenni, nagyot csavarni a megszokott recepten olyan módon, hogy a sorozat hangulatához mégis jól illeszkedjen. A film legfontosabb újítása egy újonnan érkezett szörnyeteg, akit csak Upgrade Predatornak neveztek el. Ez a karakter minden eddigit felülmúl.
A korábbi filmekben is megjelent már – elsősorban az AvP filmekben kapott szerepet -, hogy a predatoroknak több kasztja is van. Az Upgrade Predator tudatos genetikai tervezés szülötte, ami azt eredményezi, hogy nagyobb, erősebb és okosabb minden eddiginél – ugyanis más fajok legelőnyösebb tulajdonságait olvasztotta magába. Ennek köszönhetően már páncélzatra sincs szüksége. Shane Black Antal Nimródtól eltérően nem beszélt arról, hogy elhatárolódna az AvP-filmektől, és ha az Upgrade Predatorról bebizonyosodna, hogy némi xenomorph-DNS-t is magában hordoz, az újabb lehetőségeket nyithatna meg a további filmekhez – bár most úgy tűnik, nem ebbe az irányba haladunk.

Az alaphelyzet tehát ez: adott egy minden eddiginél keményebb ellenfél, és egy csapat, amely kevéssé alkalmas arra, hogy felvegye vele a harcot.
Csöpög itt is rendesen a tesztoszteron, McKenna csak úgy puffogtatja a szuperhős-dumákat (véleményem szerint elég fárasztó módon, de ennek csak az az oka, hogy ő egyszerűen nem egy Schwarzenegger, ő nem elég jó ehhez…), rengeteget lövöldöznek és robbantgatnak, a szörny szörnyű, szóval valóban jól illeszkedik a Predator-filmek sorába – de jóval gyengébb a korábbi részeknél. Ennek elsősorban a túlzásba vitt, erőltetett humorizálás az oka, amivel átestek a ló túloldalára – és bár a keményvonalas rajongók örülhettek olyan easter egg-eknek, mint például a “get to the choppa!’, a humorfaktor nagyjából itt ki is fújt, és önmaga paródiájává vált a film például a klasszikus “humoros páros” beerőltetésével (akiket egyébként kihasználatlanul is hagy).

Sajnos a film többet akart markolni, mint amennyit elbírt. Ahelyett, hogy egy minden ízében szórakoztató akció-scifi-horror maradt volna, megpróbált valamiféle mondanivalót sugallni – ez pedig az autista kisfiú alakjában keresendő. A cselekmény egy katyvasz, nehéz értelmezni az egyes szereplők (beleértve a földönkívülieket is) motivációit, nélkülöz mindenféle logikát. Megpróbál több lenni, de ez is disszonáns megállapítás, hiszen a nézőt kizárólag a humor és a látvány viszi magával, mintha a készítőknek csak ez lett volna fontos.

Azért is meglepő, hogy a forgatókönyv ilyen összeszedetlen, mert Shane Black mielőtt rendezésre adta volna a fejét, igen tehetséges írónak bizonyult. Olyan filmek köthetők a nevéhez, mint a Halálos fegyver vagy a Durr, durr és csók.
Ami a látványt illeti, sokat várhatnak tőle a nézők, ugyanis ez a film is R-besorolást kapott, ami kis hazánkban nagyjából a 18-as karikának felel meg. Bár a film nem spórol a fröcskölő vérrel, ne várjunk egy óriási gore-élményt, mert a hangsúly sokkal inkább a beszólások keménységére, és a tűzerőre helyeződik.

Személy szerint örültem neki, hogy nem egy újabb eredetfilmet kaptunk, mint az Alien-franchise esetében. Önmagában szórakoztató darab a Predator – A ragadozó, de ugyanúgy jár, mint a hasonló nagy franchise-ok új filmjei: csinálhatsz akármilyen jót, a rajongók akkor is többet, vagy mást vártak.

–

–

Prey (2022) (Préda)

Időközben sok minden történt a Predator-franchise háza táján, bár a rajongók csak 2022. nyarán szembesülhetnek mindezek valóban kézzel fogható eredményével. A Disney 2019-ben felvásárolta a 20th Century Fox-ot, ami így 20th Century Studios néven a gigacég egyik leányvállalatává vált – és ezzel hozzá kerültek többek között a Predator-franchise jogai is. A 2022-es Prey tehát az első olyan (és reméljük, hogy nem az utolsó) film a ragadozó főszereplésével, mely a Disney égisze alatt jött létre – ezzek már a kezdeteknél kiváltva sokak ellenszenvét.

Az ezt követő bejelentések csak fokozták ezt a hangulatot: szép lassan megtudtuk, hogy a film cselekménye 300 évet lép vissza a múltba, és főszereplője egy fiatal komancs indián lány (Amber Midthunder) lesz. Sokan kiáltottak woke-ot, és állították, hogy a kisebbségi, ráadásul női főszereplő csupán indokolatlan antirasszista és feminista üzenetet csempész be még egy olyan franchise-ba is, amelytől mindez korábban igen távol állt. A szándék talán vitatható, de kijelenthetjük, hogy a Prey olyan alapossággal megírt film, amely kiválóan működik, és a történet egyáltalán nem válik a polkorrektség áldozatává, hiszen a karakterek tulajdonságai, motivációi jól megalapozottak és kellően kifejtettek.

Egyúttal a Prey az első olyan fejezet a ragadozók történetében, amely nem került mozikba, hanem kifejezetten streamingre gyártották. Ez elsősorban az operatőri munkán és a látványosan kis költségvetéssel készült CGI-on látszik meg. A CGI-állatok elég bántóan néznek ki, a harcjelenetek pedig szokatlanul statikusak egy Predator-filmhez képest, ami sokat elvesz az élményből. E két tényezőtől eltekintve a Prey kifejezetten jól néz ki, és egyik-másik jelenete üvölt a mozivászonért, ezért is tűnik elpazarolt lehetőségnek, hogy csak otthonunkban tekinthetjük meg.

Ahogyan azt megszoktuk, és el is várjuk, ez a reboot is hoz újdonságot a yautja fajjal kapcsolatban. Ezúttal talán magát az ellenséget, a ragadozót tekinthetjük a film legfőbb gyenge pontjának: bár értékelendő az elképzelés, hogy a ragadozó is visszalép a fejlettségben 300 évet, kezdetlegesnek tűnő felszerelése inkább tűnik visszásnak, nem kellően átgondoltnak az egyszeri néző szemében. Ebben a filmben is tartja magát persze az az alaptézis, hogy a yautja fegyverzete sokkal fejlettebb technológiai színvonalat képvisel az emberénél (még így is), és csak annak kiiktatásával válik majd legyőzhetővé – de különösen a külcsín terén… egyszerűen furcsa, és egyáltalán nem kelti azt a képzetet, mint a korábbi filmek során, hogy a néző elmélázzon, mennyire menő lenne már ilyen cuccokat birtokolni.

Ez lehet az a pont, amit az utókor elégedetlenkedői felhozhatnak majd a Prey ellen: hogy a Predator-franchise-ban többé nem a predator a lényeg. De azzal, hogy ezt biztosan kijelenthessük, én várnék legalább még egy filmet… amit – ki tudja? – talán a Prey kedvező fogadtatása után már moziban nézhetünk meg, még ebben az évtizedben.

A Prey bizonyosan mindent megtett azért, hogy új életet leheljen a franchise-ba, és szerethető akció-horror lett, ami a korábbi jóslatok ellenére egyáltalán nem a filmsorozat szégyenfoltja.

—

–

Blissenobiarella