A Q-ügyosztály eseteinek legújabb része, A 64-es betegnapló januárban startol a magyar mozikban. A Jussi Adler-Olsen regényei alapján készült filmsorozat szárnyaló népszerűségre tett szert az elmúlt években: olyan krimikről van szó, melyek kiválóan ötvöznek olyan témákat, melyek felkelthetik érdeklődésünket.

 

A Q-ügyosztály

Jussi Adler-Olsen az utóbbi évtizedben feltörő skandináv krimik egyik koronázatlan királya. A Q-ügyosztály esetei sokak kedvencévé váltak, az első rész 2007-es megjelenése óta. A sorozat főszereplője, a némileg klisés Carl Mørk. A kiégett nyomozót egyöntetűen utálják kollégái, hiába szakmai helytállása, és hogy az egyik legkiválóbb nyomozót tisztelhetjük benne. Mivel senki nem akar együtt dolgozni vele, létrehozzák a Q-ügyosztályt, aminek élére száműzik őt. Az osztály feladata régi felderítetlen esetek kinyomozása, amelyhez Carl kap egy szánalmas helyiséget az őrs alagsorában, és egy kávéfőző kisegítőt, Assadot, a szír menekültet. Együttműködésük nem problémamentes, de egyhamar kiderül, hogy Assad személyében szintén egy kiváló nyomozati tehetséggel megáldott munkatársat tisztelhetünk.
A 64-es betegnapló a sorozat negyedik része. A Nyomtalanul, a Fácángyilkosok és a Palackposta szintén adaptálásra kerültek az utóbbi években, és a sorozattal együtt egyhamar megismerte a közönség a nyomozókat játszó Nikolaj Lie Kaas (Angyalok és démonok, Ádám almái, A 44. gyermek) és Fares Fares (Zero Dark Thirty, Védhetetlen, A 44. gyermek) nevét.

A 64-es betegnapló

Ebben a részben Assad már a rendőrség elismert tagja, előléptetésére várva utolsó hetét tölti a Q-ügyosztályon, amikor beüt egy új eset. Egy lakás falának kibontásakor a munkások hátborzongató felfedezést tesznek. A falba beépítve három mumifikálódott holttestet találnak egy asztal körül ülve, előttük a menü: saját tartósított nemi szerveik.

A nyomozás beindul, és a szálak egy régen bezárt nőotthonhoz vezetnek, Sprogø szigetére. Alapos a gyanú, hogy a három áldozat valamiképpen kapcsolódik ahhoz, hogy a szigeten a ’60-as évek elejéig nőket sterilizáltak. Carl és Assad minden eddiginél nehezebb nyomozás elébe néz, ami egy olyan orvoscsoporthoz vezet, amely a mai napig meggyőződésből végez abortuszokat és akaratuk ellenére sterilizálják a hozzájuk forduló nőket. Az egyik fő gyanúsított az óriási népszerűségnek örvendő, köztiszteletben álló meddőségi klinika főorvosa…

A 64-es betegnapló októberben minden idők legnagyobb bevételét elért dán mozibemutatója lett, és a kritikusok is töretlen lelkesedéssel fogadták, a sorozat eddigi legjobb részének tartják. A film roppant jól bánik a feszültséggel, a lassan felépülő történetben az egyes karakterek végkifejletre szánt szerepe a krimin edződött nézők számára bár megsejthető, de ez nem vesz el az izgalomból. A Q-ügyosztály filmjei akciódús, szórakoztató filmek, és ez alól ez a rész sem kivétel. Megfelelő mennyiségű poént is belepakolt a forgatókönyvíró Nikolaj Arcel, akinek a sorozat korábbi részeit is köszönhettük. Így a nézőt sikeresen vonzza be a film a világába, különösen, ha az előző részekben már megkedvelte a két nyomozót, akiknek kapcsolata is szintet lép ezúttal, így az érzelmek terén sem marad adós A 64-es betegnapló. Külön érdekesség lehet, hogy a sorozat folyamán ez az első olyan film, amelyben Carlt nevetni láthatjuk.

A film legnagyobb erőssége – a korábbi részekhez hasonlóan – talán az, hogy úgy dolgoz fel egy történelmi témát, hogy azt a mai aktualitásba bevonva teszi. A regényekhez hasonlóan a filmek is igen direkt módon szerepeltetik Assadot, a szír menekültet, akinek szír kapcsolatai is fontos szerepet kapnak az ügy megoldásában.

Kinek ajánljuk: Ha az előző részeket szeretted, vagy olvastad Jussi Adler-Olsen regényeit, ne hagyd ki ezt sem, mert nem fog csalódást okozni. Akik a korábbi filmeket nem látták, szintén megnézhetik, mert önállóan is megállja a helyét a film, de az igazi élvezetéhez erősen ajánlott előbb pótolni a lemaradást. A pörgős, akciódús, azonban korántsem agyatlan krimik és a skandináv hangulat szerelmeseinek egyértelműen jó választás.

Értékelés: 8/10

A film megtekintésének lehetőségét köszönjük a Vertigo médiának!

 

A cikknek azonban itt még nincs vége, de jelezném, hogy a további olvasás némi SPOILERT tartalmazhat a film történetével kapcsolatban.

Történelmi háttér

A 64-es betegnapló története Dánia történelmének egy számunkra talán kevéssé ismert szeletén alapszik. Ahhoz, hogy erről némi áttekintést tudjak nyújtani, majdhogynem Ádámtól és Évától kell kezdeni a témát, pontosabban: Darwintól.

Mint az talán mindenki számára ismeretes, Charles Darwin a 19. század közepén kidolgozta az evolúció elméletét, melyet A fajok eredete című munkájában tett közzé. Óriási vitákat generáló elmélete azonban innentől fogva szabad életet élt, és nem kellett hozzá sok idő, hogy követői tovább fejlesszék, kialakítva saját elméleteiket.
A szociáldarwinizmust bár darwinhoz mérten határozzák meg, korábban is létezett az ő elméleteinél. Ahogyan Darwin azt állította, hogy a természetes szelekció által csak a legrátermettebb, a legjobban alkalmazkodni tudó egyedek fognak fennmaradni, melyek szaporodásával később az előnyösebb tulajdonságok öröklődnek tovább, így a faj maga is fejlődik; úgy a szociáldarwinizmust ugyanezt az egyes nemzetek, társadalmak közti versengésre vetítette. Francis Galton (aki amúgy Darwin unokatestvére volt) még tovább ment, és létrehozta az eugenetika nevű tudományt. Galton azt állította, hogy az emberi tehetség és más tulajdonságok is, mint például az intelligencia örökletesek. Az veleszületett és környezeti hatásokra kialakuló tulajdonságok vizsgálatainak során arra a következtetésre jutott, hogy a szelektív szaporodás alkalmazásával növelni lehetne az emberi (vagy bármelyik más) faj képességeit.
Az eugenetika vagy eugénia gyakorlati oldalának két fajtáját különböztethetjük meg: a pozitív eugenetika az előnyös egyedek szaporodását szorgalmazza, míg a negatív válfaja a semmirekellők szaporodását korlátozza.
A 20. század eleji eugenetikusok „kedvezőtlen” tovább örökíthető tulajdonságok egész garmadáját határozták meg. Ilyenek voltak az alkoholizmus, a bűnözés, a prostitúció, és az elmebetegségek. Elsőként az Egyesült Államokban hoztak létre kifejezetten az eugenetikával foglalkozó tudományos intézetet, 1910-ben. Ezt nem sokkal később követte az ún. Modell Törvény, amely engedélyezte a társadalomba beilleszkedni képtelen emberek sterilizálását. A törvénynek áldozatul estek szellemi fogyatékosok, epilepsziások, vakok, süketek, alkoholisták, de sokan olyanok is, akiket az állami gépezet túlzottan ledérnek, promiszkuózusnak tartott. Az 1930-as évekre már több államban beiktatták a sterilizációs törvényt, aminek hatásaként az 1970-es évekig hatályban maradt törvények szerint többtízezer embert fosztottak meg nemzőképességétől. Ezeknek az eljárásoknak nem titkolt „mellékhatása” volt az elmegyógyintézetek, az ellátó rendszer és a börtönök túlterheltségének és költségeinek csökkentése is. Társadalmi elfogadottságát kiállításokkal és egy propaganda-módszerekkel támogatták meg.

Mindeközben párhuzamosan zajlott az eugenetika másik válfajának kifejlődése a Szovjetunióban. Az új szovjet embertípus létrehozásának törekvése legalább olyan nagy hatású gondolkodókat foglalkoztatott, mint nyugaton, leghíresebb közülük talán a kutyás kísérleteiről ismert Pavlov.

Az eugenetika egyhamar begyűrűzött Európába is, és sorra alakultak a támogató tudományos egyesületek. Elsősorban a skandináv országok jártak élen, de jelentős volt a brit támogatottsága is az új elméleteknek. E fórumon mindenképp kiemelendő laikus éljenző volt H. G. Wells, akinek támogatásáról Emberistenek c. műve is tanúskodik.
Elsőként Svédország ismerte el ezt a tudományágat, de egyhamar csatlakozott Norvégia, Finnország és Dánia is. Dániában elsősorban Karl Kristian Steincke egészségügyi és népjóléti miniszter munkássága nyomán lendült fel az elmélet.

A népjóléti állam létrejöttének érdekében Steincke az ún. malthusiánus, vagyis a túlnépesedést korlátozó politikát hirdetett. Azt mondta, hogy az állami gondviselés csak akkor működhet, ha kellő mértékig csökken a rendszert terhelő „semmirekellők” vagy „tehetetlenek” száma. 1929-ben fogadták el az eugenikus törvényt, aminek révén saját vagy gyámjuk általi beleegyezésével sterilizáltak szellemi fogyatékosokat. Később a hatékonyság növelésének érdekében a beleegyezés szükségességét is eltörölték, és kiterjesztették a törvényt a kiskorúakra is. A ’30-as években ezek a törvények és az eugenetika maga széles körű, össztársadalmi konszenzusnak örvendtek.

„Gondoskodunk a tehetetlenekről minden jóságunkkal, cserébe csupán megtiltjuk, hogy szaporodjanak.”

K. K. Steincke

A hitleri német törvénykezés rasszista-antiszemita oldalától bár a legtöbb dán politikus elhatárolódott, de fajnemesítési törekvésekkel egyetértettek. Németországban az amerikai sterilizációs tervezet kidolgozója, Harry Laughlin tervei alapján vezették be saját törvényüket, amely 1945-ig körülbelül 400 000 ember meddővé tételét eredményezte. Dániában egészen 1967-ig maradt hatályban a törvény. Hatályosságának ideje alatt körülbelül 11 000 nőt kényszersterilizáltak.

 

Blissenobiarella