Az ID Software időtálló klasszikusának rajongójaként szinte már tűkön ülve vártam ezt az újabb kísérletet, bár őszintén szólva semmi kimagaslóra nem számítottam, lévén hogy eme teljes ismeretlenségbe burkolózó projekt a megjelenése előtt sokáig nem is hallatott magáról. Azonban azt még én sem gondolta volna, hogy most 14 évvel később sikerül majd ezzel az újabb adaptációval Andrzej Bartkowiak a nagyközönségnek szánt, ám kissé B-filmekre hajazó DOOM-feldolgozását durván alulmúlni.

Joan Dark (érted, Jeanne D’Arc) hadnagy egy múltbeli hibájáért éppen a Mars egyik holdja, a Phobos felé tart osztagával egy speciális űrhajóval, hogy az ott létrehozott kísérleti komplexum biztonsági feladatait ellássák. Csakhogy Dr. Betruger beindítja az éppen tesztelés alatt álló teleportációs kaput, melyből mindenféle ellenséges kreatúrák szabadulnak a high-tech bázis mit sem sejtő személyzetére. Mivel különleges osztagunk a landolás után semmiféle válaszreakciót nem kap, és a mesterséges intelligencia sem tud nekik érdemben segíteni, nekivágnak felderíteni a kihaltnak hitt folyosókat. Hogy azért mi se unatkozzunk, fejetlen hullák, sumér írásjelek, és néha a hordába támadó megszállt zombi-tudósok keresztezik az útjukat…

A főleg videóra készült Halálfutam-folytatásokról híres Tony Giglio (író/rendező) produkciójának alacsony költségvetésében mintha csak az Asylum átlagos hulladékainak roppant gazdaságos kulisszáit látnám viszont. Amikor a film első pár percében megpillantottam a szemet gyönyörködtető módon kivitelezett CGI-portált működés közben, képtelenség volt másra gondolni, minthogy egy másfél órás nagyon alantas és olcsó akció-sci/fi-horror, de leginkább TRASH-elegy következik. Persze így is lett.

Aki a DOOM nevű klasszikus FPS-re felelevenítése miatt nézné csak meg a filmet, annak szomorú hírem van: néhány folyosóbelső, piros-sárga-kék kulcskártyák no meg a kihagyhatatlan BFG-n kívül aligha találunk olyan elemet, ami a trve gamer szívét megdobogtatná. Főleg nem egy olyan langaléta feka, aki repetitíven az „I’m ultra-nightmare” mondatot szajkózza. Szóval röviden: nem sok köze van a játékhoz, még ha egy-egy easter egg (pl. John Carmack neve) felbukkanásával próbálták jópofán felturbózni.

Ami a DOOM Annihilation többi aspektusát illeti, ott sem működik valami fényesen. Joan Dark nevű főhősnőnk szinte az egész cselekmény alatt teljesen sótlanul viselkedik (nulla karizma), de a többi katona is annyira semmilyen, hogy annál még a szörnyek nemlétező érzelmi skálája is ütősebb. Apropó, szörnyek. Az első negyven perc után végre nagy kegyesen felbukkanó kék (!) színűre mázolt zombik mintha csak Uwe Boll remekművein szocializálódtak volna – yamakasi stílusban ugrálnak tereptárgyakra, kapaszkodnak, másznak meg vetődnek. Amikor mindent üresnek hiszel, a következő percben ötvenezren támadnak egyszerre, általában éles karmaikat vágják az áldozataik testébe. Az IMP nevű, tűzlabdát lövellő lényt legalább sikerült eltalálni, még ha nem is ugráltak meg talajtornáztak annyit a játékban.

A DOOM Annihilation cselekménye nagyrészt baromi unalmas, izgalomtól mentes, kiszámítható és igazából semmiféle érzelmet nem sikerült kicsiholnia a nézőből, azon kívül persze, hogy szenved tőle, mint a kutya, és várja, hogy mielőbb vége legyen. Az mondjuk baromi érdekes, ahogy az utolsó pár percben történik valami tényleg érdemleges és vállalható vizualitással próbálják megjeleníteni az újkori DOOM-játékok földöntúli arénáját, de sajnos az összképet nézve még ez is édeskevés.

Kinek ajánljuk? Verdiktem teljesen egyértelmű: mazochista trash-rajongóknak, esetleg azoknak, akik már a 2005-ös változatot is az egekig magasztalják. Más egészséges ember számításba se jöhet, ha csak nem akar egy ordas nagy trash-matinét, haha!

Értékelés: 4/10

eyescream