AZ USA elnökét megharapja egy farkasember, így maga is vérfarkassá változva próbálja meg kordában tartani a Washington utcáin elharapózó bűnözést. De nem akárhogyan: ugyanis a másfél órás játékidőben különféle, egymáshoz egyáltalán nem kapcsolódó filmekből újrahasznosított jelenetekkel próbáltak valamiféle narratívát létrehozni, és emiatt ember (de leginkább: trash-fanatikus) legyen a talpán, aki ezt a sok fárasztó baromságot végig bírja nézni egy fergetegesen infantilis újraszinkronizálással kiegészítve.

Mindezt úgy oldották meg, hogy 112, azaz száztizenkettő (!) public domain filmet – vagyis mindenféle jogi kötelezettség alól mentes, szabadon beszerezhető és ingyen terjeszthető – valamint raktárakban porosodó elfeledett nyersanyagot használtak fel, és ezeket vágták össze kreatívan a másfél órás játékidő alatt.  Így tehát nyugodt szívvel mondható, hogy az utószinkronizálása az egyetlen valódi hozzáadott érték, valamint a tény, hogy mindezeket az egymásról teljesen különálló témában készült mozikat egyáltalán sikerült valamiféle pszeudo-cselekmény alapján egymás után illeszteni.

Ezért nem kell csodálkozni, hogy ez a humor és horror műfaji sajátosságait a politikai szatírával keverő mixben békésen megférnek egymás mellett az indiánokat ábrázoló képsorok a felső középosztály vadászatával, az orvosi műtétek szekvenciái az olcsó farkasemberes ijesztgetéssel és 80-as évekbeli funky korszakának bulizós képeivel. A naturalisztikus szülés a Coca-Cola reklámokkal, zavargásokat és ünnepségeket ábrázoló bevágások egy szemcsés effekttel láttatott plüssmedve rángatott fejével… és még sorolhatnám napestig.

És ha ennyi rengeteg, saját kontextusából durván kiragadott jelenetsor nem lenne elég – nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy még véletlenül sincsenek köszönőviszonyban egymással -, akkor mindezek mellé egy teljesen infantilis, idiótán vicces és persze túlzottan harsány utószinkront kapunk. Az elején még értékeltem ezt a fajta hülyeséget, de a végére már iszonyatosan elfáradtam a sok baromságtól.

Ha tetszett maga az ötlet, inkább nézzétek meg Pálfi György Final Cut – Hölgyeim és uraim című filmjét, amelyben klasszikusokból állít össze egy valóban egyedülálló filmművészeti élményt. A President Wolfman-t viszont csak és kizárólag az olyan elvetemült trash-fanatikusoknak merem ajánlani, akik semmitől sem riadnak vissza. Mert ez a másfél óra iszonyatosan próbára teszi az ember türelmét, főleg hogy mint már mondtam, jelenetről-jelenetre úgy ollózták össze az egészet…

Értékelés: 4/10

eyescream