Kerekasztal #28 The Northman (2022) (Az Északi)

Ugyan a koronavírus miatt egy kicsit megkésve, de 2022-ben végre bemutatásra került Robert Eggers viking-bosszúfilmje, a The Northman, vagyis Az Északi. A filmet a UIP-Duna Film jóvoltából már a premier előtt megtekinthettük, szerkesztőink pedig szívesen írták le véleményüket a darab kapcsán. Lássuk, vajon Eggers skandináv eposza is lett-e annyira egyedülálló és nyomasztó, mint előző két, hatalmasat szóló műve, a The VVitch és a The Lighthouse!

Varin: Nehéz, nehéz… Az első gondolatom a sajtóvetítést követően (melyet ezúton is köszönünk a UIP-Duna Filmnek!), hogy nagyon jó, de nem “Eggers-jó”. Nem titok, nálam a The VVitch minden idők egyik legjobb filmje, The Lighthouse pedig szintén rendkívül hatásos, megterhelő és nyomasztó, de a jó értelemben. Viszont hozzám igazán se a boszorkányos téma, sem pedig a klausztrofób dráma-horror elképzelése nem áll igazán közel, így témájában a The Northman tűnt a nagybetűs horrornak, ami ismét megkapja a tökéletes pontszámot.

Kezdeném a negatívumokkal. Az egész film nálam azt az érzetet keltette, hogy egy játék (nyilván könnyű az AC: Vallhallára asszociálni) átvezető videóit nézem csak, nem pedig egy filmet. Nem igazán kaptam bevezetést, lezárást, valahogy nem éreztem keretesnek a történetvezetést, hiányzott az ismerkedés ugyanúgy, mint a katartikus lezárás. Alexander Skarsgard hűvös, északi stílusát sem volt könnyű befogadni, nyilván az ember szimpátiát tud kialakítani a bosszúszomjas fenevaddal, de ez önmagában kicsit kevés volt, hogy átlendítsen a holtpontokon. Úgy érzem, híján volt a film azoknak a karaktereknek, amely úgy elvisz a hátán egy filmet, mint a The Lighthouse esetében – ahol persze több lehetőség volt kibontakozni.

Nagyon nagy pozitívum, hogy az előzetes félelmekkel ellentétben a The Northman nem esik bele a Hollywoodnak való megfelelési kényszer és a nem éppen alacsony büdzsé csapdájába, hiába készült ötször akkora költségvetéssel, mint az előző két film együttvéve(!). Mindemellett a karakterek kevésbé voltak szerethetőek ugyan, de a színészi játék hibátlan volt, de ez ilyen gárdától ez szinte már alapnak tekinthető.

Összességében tényleg egy nagyon erős filmről van szó, amely bár gore tekintetében elmaradt az elvártaktól, azért így is akad benne brutalitás és a korra jellemző nyers, állatias kegyetlenség. Rosszul nem döntünk, ha megnézzük, ha pedig ez lesz Eggers pályafutásának talán legkevésbé nagyon jó filmje, hát szomorúak biztosan nem leszünk. 8,5/10

eyescream: Robert Eggers legújabb produkciója nem más, mint egy izgalmas történelmi érában (vikingkor) játszódó akcióban, kalandban és (családi) drámában tobzódó – ha úgy tetszik: faék egyszerűségű – bosszúfilm, amely választott műfajánál fogva nem igazán tartogat túl sok meglepetést számunkra. Nincsen komplex narratíva vagy több szálon futó cselekményszövés, megállíthatatlanul haladunk A pontból B felé, a finálé pedig szinte borítékolható. Azért csak szinte, merthogy a játékidő kétharmadánál azért mégiscsak kapunk egy olyan vad fordulatot (mondhatni lelki gyomrost), ami durván megkérdőjelezi a mű központi eleméhez fűződő érzelmi stabilitásunkat – hasonlóan, mint például a Memento esetében.

Addig pedig – mivel mégiscsak egy Eggers-produkcióról van szó -, profizmussal bemutatott autentikus történelmi atmoszféra, korabeli rafinált misztikummal meghintve, szemet gyönyörködtető izlandi tájak (bárcsak végre én is eljutnék oda!), kiváló fényképezés és ugyancsak príma kísérőzene. Bár a bosszúért kiáltó, küldetéstudatos és főleg morcos főszereplő Alexander Skarsgard túl sok oldalát nem mutatja, azért van mellette egy üde Anya Taylor-Joy és egy öregedő Nicole Kidman, valamint nettó epizódszerepre beugró Ethan Hawke, de Willem Dafoe pár perces ördögi felvillanása szintén hibátlan! A CGI végig korrekt, egyedül talán az ősök fájának animálása során volt számomra kissé fura.

Összességében annyit tudnék mondani, hogy a három Eggers-alkotás közül (The VVitch, The Lighthouse) nálam ez állna a képzeletbeli dobogó harmadik fokán. Mert bár a technikai oldalát nézve majdnem hibátlan mű, valamint a műfaji sokszínűség szintén maximálisan képviselteti magát benne, azért mégiscsak egy szűk keresztmetszetben játszódó, misztikummal operáló bosszúfilmről van szó, abban viszont több mint korrekt. 8,5/10

Gabblack: korábban sem igazán tudtam hova tenni az Eggers két korábbi filmje körüli felhajtást, engem mindkettő végtelenül hidegen hagyott. Talán még a The Lighthouse kamaradrámájában volt valami egyedi íz és látásmód – ahogy Dafoe és Pattinson is kihozta a legtöbbet, amit az anyagból ki lehetett -, de ez nem ellensúlyozta számomra, hogy én ezeket bizony nem élveztem. A VVitch-be egészen konkrétan belealudtam… Persze, a filmesztétika ízlés kérdése és távol áll attól, hogy egzakt tudományként tekintsünk rá és úgy tűnik, Eggers világa nem az én világom.

Nem is voltak hát egetverő elvárásaim az új vikinges sztárparádé kapcsán sem és így csalódnom sem kellett ezúttal. Nehéz nem ironikusan hozzáállnom a filmvásznon látottakhoz: egy rakás Shakespeare-színész kicsit germánosított ékes angolsággal ordibál vagy hörög power-metál dalszövegeket egymásnak, miközben az amúgy sem túl színes izlandi táj még tovább fakított háttere előtt pózolnak. Mesterkéltnek éreztem a színészi játékot, mely sokkal elfogadhatóbbnak hatott volna színházi környezetben, mint egy játékfilmben. A történet kapcsán, nem véletlenül említettem Shakespeare-színészeket az imént: a sztori nagyjából a derék angol drámaíró egy gyengébben sikerült drámájának középiskolásoknak szánt rövidítése alapján összeizzadt két bekezdéses olvasónapló szintjén mozgott valahol, éppen ennek megfelelő karakterábrázolással és mélységgel.

Nyilván bennem van a hiba, ha ez ismét nem hoz lázba. Hiába a sztárparádé (tisztelet a kivételnek), ha ezt bármelyik angol vidéki színház maníros színésznövendéke pontosan ugyanígy lehozza – maximum egy kicsit ki kell pattintania magát előtte az edzőteremben. Hiába a sötét, baljós hangulat és az egyébként csodálatos fényképezés, ha a történet, amit el akar mesélni még eleve tévére szánt fantasy-ket is pirulásra késztet. Miért akarunk írástudatlan vikingek szájába ékes és választékos angol mondatokat adni, amivel – érzésem szerint – az egész csökevényes történet minden autentikusságát végképp hazavágjuk? Persze, értem én: Eggers nem nekem való. 5/10

Blissenobiarella: Eggers eddigi filmjei a mainstreamet elkerülve, egy szűkebb réteg számára robbantak be, elhozva eddig két olyan filmet, amiket általános ünneplés és rajongás övez e filmkedvelő közönség soraiban. A The VVitch és a The Lighthouse után a The Northman jóval nagyobb marketinget és költségvetést kapott, de be kell látnunk, hogy Eggers művészete nem alkalmas széles tömegek számára, és ahogy minden rendező életében eljön egy kevésbé jól sikerült darab, ez őt sem kerülheti el. A tőle megszokott művészi és filozofikus hangvétel ezúttal sem hiányzik, azonban a történet végtelenül le lett egyszerűsítve. A The Northmannek nem tesz jót, hogy szimpla bosszútörténetként nem óhajt több lenni annál, ami; hiszen még ez a műfaj bőven elbírja, hogy legyen némi mondanivaló is azon kívül, hogy ellenségeink vérét kívánjuk venni. Eggersnek sosem célja, hogy szereplőit megkedveltesse a nézővel, és ez ebben a kontextusban még feltűnőbbé válik – hiszen a néző szomjazza az érzelmi kapcsolódást, ha már a történet ilyen gyenge lábakon áll. Nem szerettem a fejezetekre bontott széttagoltságot sem, ami egy egyébként általam kedvelt történetvezetési stílus, de Az Északitól elidegenített.

A pozitívumok terén legfontosabb kiemelendő tényező az Eggers filmjeire egyébként is jellemző történelmi hűség és hiteles ábrázolásmód. A The Northman esetében különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy az épületektől a hajókon át a fegyverekig minden úgy jelenjen meg, ahogyan valóban kinézhettek i.sz. 900 körül. Számomra külön örömet jelentett, hogy a ritkán megszólaló zene remekül sikerült, és a látványvilág maradéktalanul teljesít – vizuális jelentésrétegeit bizonyosan csak többszöri megtekintéssel fedezhetjük fel igazán. A színészi játékra sem lehet panaszunk, mindenki magas színvonalon teljesít, mégis ki kell emelnem a főszereplők között Nicole Kidmant, akit az elmúlt évek megkérdőjelezhető teljesítménye után nagy meglepetés volt ilyen szerepben, ilyen jó játékot nyújtva látni.

Többször hangoztattam már a Cinegore hasábjain, hogy szívesen elnézek egy filmnek bármilyen amatőrizmust, ha cserébe egy jól megírt történetet kapok, ami elgondolkodtat, velem marad napokig, vagy akár egy életen át. A The Northman esetében éppen az ellenkezője történt meg: egy minden filmes szempontból remekmű született, ami a vizuális művészet magasfokát testesíti meg, azonban a történet úgyszólván nem is létezik, nem több egy átlagos akciófilm szinopszisánál, amit szerencsére legalább roppant hitelesen tálalnak. Emiatt a hiányosság miatt nem tudom kellően méltatni Az Északit, és nálam sem érhet a nyomába a jóval kisebb költségvetésből, egyszerűbb körülmények között készült The VVitch-nek. 7/10

Be the first to comment on "Kerekasztal #28 The Northman (2022) (Az Északi)"

Leave a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .