Olvasói cikk: Visszafordíthatatlan (2002)

Ismét egy olvasói cikket közlünk veletek, amelynek szerzője Kiss Norbert, aki már nem az első filmkritikával tiszteli meg szerkesztőségünket. A téma ezúttal a 2002-es Visszafordíthatatlan, amely rendezője Gáspár Noé volt. Fogadjátok szeretettel a cikket!

A tabudöngető filmekkel két óriási problémám van; ha kapásból bemondok pár címet, azt a benyomást kelthetem az emberekben, hogy közkincsként tárolom napra készen az ilyen filmeket, és biztosan nem vagyok normális, hogy én ilyeneket nézek, másodsorban az ember szereti sokkolni magát valami morbid kíváncsiságból, még ha ezt nem is tudatosan teszi. Ebből fakad az réteg, aki mindig látni akarja a legdurvább, legidiótább, legbetegebb filmet a világon. Engem személy szerint taszít ez a fajta hozzáállás. Gondoljunk, csak arra mikor baleset történik a nyilvánosságban. Mindenki leáll bámészkodni, és mások kárát, szenzációként éli meg. Ugyan ez a helyzet itt is, nem szeretem ezeket a címeket bedobni, mert aki alapvetően nem rajong ezért a műfajért, és nem látott legalább egy szabályos slashert, az miért akar ilyen filmet nézni? Hogy elmondhassa, hogy ő is látta, és meglegyen a státusz szimbólum? Holott rohadtul nem érdekli a műfaj. Sarkaltos példa lehet itt arra, mikor a Sikoly c. filmet adták a mozikban és stáblista végén „Wes Emlékére” felirat megjelent. Halottam magam mögött a kérdést, hogy ki az a Wes? „A srác a filmből”. Ezt a választ hallva, elfogott egy akkora szekunder szégyenérzet, hogy millió ember átzuhant volna rajta.

A horror műfajnak hatalmas kult háttere van, és próbára teszi az embert, nagyon sokféle képpen. Nem egy könnyed műfaj, de annál sokoldalúbb. Gáspár Noé második nagyjáték filmje pont azt mutatja be a Visszafordíthatatlanba, hogy egy meggondolatlan rossz döntés egy átlagos napon, miként fordulhat katasztrófába, és milyen lavinát indíthat el, hogyan csúsznak ki a dolgok nagyon gyorsan a kezünkből, és mire képesek az emberek, ha a határig nyomják őket.

Annak ellenére, hogy egy nagyon egyszerű történetet mesél el (egy nőt megerőszakolnak, és a barátja bosszúvágyból nyomára ered), a film attól válik izgalmassá, hogy bosszúval kezdődik és a nemi erőszak előtti időszakkal végződik. Így amikor először találkozunk Marcusszal (Vincent Cassel), azt híhetjük, hogy az alany egy állatias egyéniség. Ahogy azonban látjuk a karakter haragját fokozatosan “dekonstruálódni”, rájövünk, hogy ő egy hétköznapi ember, és hogy haragja egy tragédia következménye – ami arra az elkerülhetetlen következtetésre vezet, hogy a körülményektől függően bármelyikünk tanúsíthatna ilyen viselkedést. Gaspar Noé filmrendező pedig pontosan a kameramozgással tudja szemléltetni főhősei lelki zűrzavarát – és ezzel együtt a képkockák is biztosabbá válnak, ahogy Marcus és barátja, Pierre (Albert Dupontel) megismerik egymást. Előre leszögezem, hogy klasszikus értelembe véve, a játékidőt nem lehet „élvezni”, mert még a műfajon belül sem próbál egy pillanatra sem szórakoztatni. Befogadni meg végképp nehéz, hisz a történetet visszafelé, fordított kronológiában halad. Az operatőri munka akkor válik mindig kényelmetlenné a nézőnek, mikor azt próbálná kitalálni, hogy mit is lát, mi történik a képernyőn, a későbbiekben meg annyira nyers naturalista fényképezést hajtanak végre, hogy már az is diszkomfort érzetet ad. A zene, a fények, látvány nem csupán eltalált hangulatkeltés, hanem erős hőmérője a filmnek, feszültség fokozásnak.

Noé arra kényszerít minket, hogy szembe nézzünk a rút igazsággal, ami rólunk szól. A film fordított sorrendű felépítése fokozza a történet tragikus jellegét, mivel lehetővé teszi számunkra, hogy lássuk, mennyire boldogok és reménykedőek ezek a szereplők közvetlenül azelőtt, hogy az erőszak tönkreteszi az életüket. A film második fele nem tartalmaz fizikai erőszakot, mégis kimondhatatlanul szomorú élmény végignézni, mert mi, – ellentétben a szereplőkkel -, beavatottak vagyunk, és tudjuk, hogy Pandora szelencéje ki fog nyílni, mégis tehetetlenek vagyunk, hogy megmentsük őket az
elkerülhetetlen pusztulástól, amit az okoz. Így a szerkezet megfoszt minket még a leghalványabb lehetőségtől is, hogy reménytelenül reméljük, hogy a tragédia valahogy elkerülhető – hiszen már befejezett cselekményként láttuk. Mert bár a film talán `visszafordítható’, maga az élet nem az. Nincs semmiféle édesítőszer abban a történetben, ami egy ilyen agresszív nemi erőszakról szól. Noé erőlteti a nézők érzékenységét, de valójában egy mesét akar készíteni a sorsról. A fordított montázs megfelel egy mondatnak, amely a film elején és végén is elhangzik: Az idő mindent elpusztít. Minden
egyes visszalépéssel az időben a történet könnyedebbé, boldogabbá válik, ami végül a tehetetlenség, a szomorúság gondolatát erőlteti a szereplők sorsával szemben.

A film sok kérdés hagy maga mögött pl; az erőszak elítélendő, de állíthatjuk-e a szolgálatunkba, ha úgy érezzük, a mi igazság érzetünket akarja szolgálni? A pokol létezik, és itt van a földön. Viszont, ha pokol létezik, kell lennie mennyországnak is. A visszaforgás tetézi a kérdést; melyikből, hova haladunk? Miért nem történtek másképp a dolgok, miért nem választottak más utat, miért vagyunk a sors áldozatai?


Ha kihívást akarsz a pszichédnek, akkor nézd meg ezt a filmet – lehetőleg zavartalanul. (Ez nem a konyhába motoszkálok, és háttérnek szóljon valami film) De vigyázz, még ha azt hiszed is, hogy tudod, miről szól ez a film, és hogy mi a határod a képernyőn látható erőszakban, akkor sem leszel felkészülve arra, hogy ez a film mekkora mentális mélyütés. A Newsweek magazin egyik cikke szerint 2003-ban a Visszafordíthatatlan alatt hagyták el legtöbben a mozitermeket.

(Kiss Norbert)

Be the first to comment on "Olvasói cikk: Visszafordíthatatlan (2002)"

Leave a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .