A firenzei rém története évtizedeken át volt hatással Olaszország történelmére. A sorozatgyilkos, vagy sorozatgyilkosok, akiknek kiléte máig sem tisztázott, tetteivel végérvényesen megváltoztatta a Firenze környékén élő emberek életét, és az ország leghíresebb és leghosszabb nyomozását eredményezték, melyről számos könyv, de filmek is születtek.
A gyilkosságokról a cikk első részében olvashattok, és jelen írásunk nem értelmezhető az előzmények nélkül, ezért ha még nem tetted meg, mindenképpen azzal kezdd az olvasást. Ezúttal 1985-ben vesszük fel a történet fonalát, amikorra a firenzei rém elkövette utolsó ismert gyilkosságát, mellyel lehetséges áldozatainak száma 16-ra nőtt.
Új gyanúsított
Olaszországban a rendfenntartás két külön szinten működik, és a rendőrség mellett a bizonyos fokig a hadsereg fennhatósága alá tartozó ún. carabinieri, vagyis csendőrség is működik. A két szerv között gyakran adódik feszültség, és ez nem volt másként 1985-ben sem. Komoly vita alakult ki, mert míg a csendőrség vezetése kitartott Salvatore Vinci gyanúsítása mellett, a rendőrség megpróbált volna friss szemmel tekinteni az ügyre, hogy más gyanúsítotthoz is eljuthassanak. Vinci-t végül az ügyészség felesége meggyilkolásával vádolta meg, és a stratégia az volt, hogy ebből az egyszerűbb, könnyebben bizonyítható ügyből építik majd fel a többi gyilkossággal való megvádolását. A per 1988-ban vette kezdetét – és a vád álláspontját erősítette, hogy ekkor már 3 éve nem történt újabb gyilkosság – de a hatóság óriásit bukott, mert az eset túl régen történt; a tanúk már meghaltak, vagy nem emlékeztek, nem álltak rendelkezésre a tárgyi bizonyítékok. Salvatore Vinci szabad emberként távozott a bíróságról, és tapasztalt banditaként azt tette, amit ilyenkor kell: örökre eltűnt szem elől.
Mindez utat nyitott egy új nyomozásnak, amely nem a szardíniai klánban kereste a bűnöst. A SAM új vezetőt kapott: Ruggero Perugini alakját később Thomas Harris Hannibal című regényében örökítette meg Rinaldo Pazzi alakjában, aki a Palazzo Vecchio egyik erkélyéről lógva végezte. Perugini modern utakra terelte a kutatómunkát, és a különböző szempontok szerinti szűrések során újra és újra felmerült ugyanaz a lehetséges gyanúsított: Pietro Pacciani. A kor legmodernebb kriminológiai módszere így kiegészítette a legősibbet, a névtelen levelet, és már elegendő okot adott rá, hogy utánanézzenek az illetőnek.
Pietro Pacciani Vicchióban élt, Firenzétől 25 kilométerre. Környezete erőszakos emberként ismerte, és ahogyan a korábbi levél is felhívta rá a figyelmet, elítélt gyilkos volt. 1951-ben rajtakapta barátnőjét a szeretőjével ahogyan az autóban szeretkeztek, és végzett a férfival. Elmondása szerint attól jött indulatba, hogy meglátta a lány meztelen bal mellét. Első pillantásra talán láthatunk párhuzamokat a rém gyilkosságaival, de valójában egészen különböző volt: spontán, dühből elkövetett gaztett volt, míg a firenzei rém eltervezte lépéseit. Pacciani a férfi meggyilkolását követően megerőszakolta a lányt, de életben hagyta. Tizenhárom évet töltött börtönben.
Paccianit nehéz volt beilleszteni a korábbi rekonstrukciókba: a férfi alacsony volt, körülbelül 160 cm, túlsúlyos, túl a hatvanadik életévén, egy egyszerű parasztember, akinek számos egészségügyi problémája adódott: szívrohama volt, ami miatt átesett egy bypass műtéten, gerincferdülése, térdproblémái, tüdőtágulata, gerincsérve, magas vérnyomása és cukorbetegsége csak példák a felsorolásból. Nehéz volt elképzelni őt, mint a német fiúk gyilkosát, akinek elég magasnak kellett lennie ahhoz, hogy belásson a kisbusz ablakán; vagy a francia áldozat, a hobbiképpen atletizáló Kraveischvili után futva az erdőben. Ellene szólt azonban házának átkutatása során talált perverz tárgyakból álló gyűjteménye, köztük festményekkel és rajzokkal; illetve egy jegyzetfüzet, amilyen típust csak Németországban lehetett kapni, és a gyanú szerint Horst Meyer és Uwe Rüsch holmijából emelhette el. Az újabb gyilkosságok hiányát is magyarázta, hogy Pacciani az elmúlt három évet börtönben töltötte saját lányai megerőszakolásáért.
A kételyek ellenére Perugini meg volt róla győződve, hogy Pacciani az ő embere, aki így az ügy fő, és akkoriban egyetlen gyanúsítottjává lépett elő. 1989-ben Perugini a televízióban közvetlen üzenetet intézett hozzá: „Az emberek szörnyetegnek, mániákusnak, vadállatnak hívnak, de én már kiismertelek, és tudom, hogy csak egy rémálom rabszolgája vagy. Tudom, hogy most is küzdesz ellene. Ha ügy döntesz, szeretnéd megszabadulni a szörnytől, ha majd készen állsz, tudni fogod, hol, mikor és hogyan keress, én pedig várni foglak.”
A beszéd bár improvizáltnak tűnt, valójában egy csapat pszichológus írta meg előre. Pacciani háza ekkor már be volt poloskázva, és ahogyan várták, ő is nézte a műsort. Azt remélték, olyan reakciót csalnak majd ki belőle, amivel inkriminálja magát, de csak káromkodások özönével reagált egy olyan ősi toszkán dialektusban, hogy bármely nyelvésznek földöntúli örömöt okozott volna, ha hallhatja.
Eltelt még három év, és 1992-ig nem akadtak olyan bizonyítékra, amely elegendő lett volna Pacciani letartóztatásához. Többszöri kihallgatásai során hevesen tagadott, mindenről hazudott, még a leginkább lényegtelen dolgokról is, ellentmondott saját magának, és ilyenkor sírásban tört ki, és csak azt bizonygatta, hogy ártatlan, és igazságtalanságot követnek el vele szemben. Mindez csak arra volt jó, hogy még inkább magára vonja a gyanút.
Időközben Mario Spezi újságíró sem volt rest. Kiderítette, hogy évekkel korábban Perugini az FBI-hoz fordult segítségért. A híres-hírhedt viselkedéstudományokkal foglalkozó Nyomozástámogató részleg Quanticóban el is készítette a firenzei rém lehetséges profilját, de valamilyen – ekkor még – érthetetlen oknál fogva az egy fiók mélyén porosodott.
A riport szerint a rém nem egyedülálló a maga nemében. Egy olyan típusú gyilkos, amit az FBI már jól ismert: magányos, szexuálisan impotens férfi, aki patológiásan gyűlöli a nőket. Libidóját a gyilkosságok és a nők megcsonkítása révén elégíti ki. Egyedül dolgozik, nem erőszakos ember a hétköznapokban, korábban nem gyilkolt, és nemi erőszakot sem követett el. Nőkkel nincs sok kapcsolata, szexuálisan éretlen egyén, átlagos intelligenciájú, tanulmányait illetően pedig talán az érettségiig jutott el. Kétkezi munkát végez. Továbbá értekeztek a csonkítások rituális fontosságáról, melyekről elképzelhetőnek tartották, hogy kannibalisztikus célból vitte magával az eltávolított testrészeket; illetve arról, hogy a pisztoly a gyilkos számára egy fétistárgy, ami magyarázza állandó használatát, és tovább erősíti a meggyőződést, hogy a gyilkosságok egyfajta rituális keretek között zajlottak le.
Amikor Spezi végigolvasta a jelentést, már értette, hogy miért titkolták el a létezését: egy cseppet sem illett a kép Paccianira.
1992-ben újra elrendelték a férfi házának átkutatását, és ez lett az olasz történelem leghosszabb és legalaposabb házkutatása: 12 napon át tartott, és a munka során falat bontottak, kertet ástak és minden létező négyzetcentimétert átnéztek. Az eredményt a kertben meglelt sértetlen lövedék volt, mely ugyanolyan típusú volt, mint a rém által használtak – azonban mivel ezt még nem lőtték ki, a fegyverhez nem volt egyértelműen köthető. A későbbi években nagyon komoly gyanú merült fel afelől, hogy a bizonyítékot a csalódott rendőrök szánt szándékkal helyezték el Pacciani földjén.
A per 1994. április 14.-én kezdődött el, hatalmas érdeklődés közepette. A különösen drámai képsorokat minden olasz háztartásban követték a televízión keresztül, és a „műsorhoz” nagyban hozzájárult maga a vádlott is, aki komoly színészi munkát mutatott be. Hol elkeseredetten sírt, és bizonygatta ártatlanságát, miközben Jézuséhoz hasonlította saját sorsát, a bírók szeme előtt lengette a magával hordott ikont; máskor pedig elvörösödött fejjel dühödt szónoklatokat intézett, melyekben mindenkit megátkozott és a pokolra kívánt. Így ment ez hat hónapon át, és a tanúvallomások alapján – különösen lányaié voltak fontosak – kirajzolódott egy bűnös ember bűnökkel teli élete… azonban semmi olyasmi, ami által egyértelműen ki lehetett volna jelenteni, hogy Pacciani volt a firenzei rém. Arról nem esett szó az eljárás során, hogy a kérdéses fegyver – aminek nyomát továbbra sem lelték -, hogyan kerülhetett a birtokába.
Az ítéletet 1994. november 1.-jén hirdették ki, és a férfit életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amit rögtön meg is kezdett a firenzei Sollicciano börtönben. A társadalom megosztott volt, mert sokan gondolták úgy, hogy ha nem is egy ártatlan embert, de nem a valódi firenzei rémet csukták le.
Sokan kiálltak Pacciani ártatlansága mellett. A póló hátán a felirat: “Mindenki ártatlan, míg az ellenkezőjét be nem bizonyítják.”
A firenzei rém nem volt egyedül
Az olasz törvénykezésben az életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek automatikusan megkapják a fellebbezést, ami gyakorlatilag egy teljesen új tárgyalást jelent, új vádlóval, új bíróval. Pacciani esetében erre két évvel később, 1996-ban került sor. Ügyészként Piero Tony-t bízták meg, aki az iratok áttekintését követően alig jutott szóhoz elképedésében. Ahelyett, hogy a Pacciani ellen szóló érveket hangoztatta volna a tárgyaláson, arra használta ki a lehetőséget, hogy a nyomozás minden pontját keményen kritizálta, téglánként bontva le Pacciani ítéletét. A férfi ügyvédei megrökönyödve ültek székükben, és csak annyit mondhattak, egyetértenek az ügyésszel. A per nagy sebességgel robogott Pacciani szabadon engedése és felmentése felé, ezért a rendőrségnek lépnie kellett. Michele Giuttari főfelügyelő (Ruggero Peruginit ekkorra előléptették és Washington D.C.-ben lett az FBI összeköttetője, amiért számos kritika érte, mondván, hogy csak ugródeszkának használta a firenzei rém ügyét) átnézte a több tízezer oldalra rúgó nyomozati anyagot, és az elvarratlan szálakra koncentrált.
Az eredeti tárgyaláson a tanúk között voltak Pacciani barátai is San Cascianóból. Egyikük, Mario Vanni, egy nyugdíjas postás annyira rémülten és idegesen tett vallomást, hogy mindvégig csak egy – minden bizonnyal előre betanult – mondatot volt képes ismételgetni: „Eravamo compagni di merende” amit nagyjából úgy fordíthatunk le, hogy „Mi csak együtt jártunk piknikezni”. Nem is sejthette, hogy valódi szállóigét hozott létre ezzel. A kifejezés beivódott az olasz nyelvbe, és ma is használják, amikor olyan emberekről beszélnek, akik sötét üzelmeiket valamilyen ártatlan tevékenységgel próbálják elfedni.
1996. február 13.-án Vannit letartóztatták, ezzel elérve, hogy Pacciani felmentését – ami éppen ezen a napon következett volna be – felfüggesszék, és ajtót nyissanak egy egészen új tárgyalásnak, melyben ezúttal már nem egyedüli vádlottként vesz majd részt a férfi.
Az újonnan felvonultatott tanúk között volt Giancarlo Lotti is, aki afféle falubolondja csavargó volt San Cascianóban, akit mindenki ismert. A férfi azt vallotta, hogy nem csupán jelen volt a legutolsó, a francia turisták gyilkosságánál, de közreműködött is benne, ő segített Paccianinak; ezen kívül pedig terhelő vallomást tett Vannira is. Lotti lett az ügy „sztártanúja” annak ellenére is, hogy vallomásai többször ellentmondóak, zavarosak voltak. A hatóságok egy titkos, védett házban vigyáztak rá, és minden szempontból jól tartották, ami igen nagy előrelépés volt korábbi hajléktalan, koldus életmódjától, nem csoda hát, hogy a férfi bármit hajlandó volt hangoztatni, amiről úgy vélte, a nyomozók és az újságírók hallani szeretnék.
Az egyik kulcsfontosságú téma volt a francia turisták gyilkosságának időpontja. Lotti és egy másik tanú is egyértelműen a vasárnapot jelölte meg, mint a gyilkosság elkövetésének napját, azonban ennek ellentmondott a már említett Sabrina Carmigniani vallomása, aki 19. születésnapját ünnepelte ezen a napon, így jól emlékezett rá, hogy mit látott – és ez viszont szombat estére helyezi a támadást. A párt hétfőn találták meg, és holttestük bomlása annyira előrehaladott állapotban volt, hogy ez erősen nehezítette a halál időpontjának meghatározását, gyomrukban azonban még találtak nyulat, amit szombat este fogyasztottak. Így valószínűbbnek tűnik, hogy a gyilkosságok szombat este történtek, de ennek a véleménynek az elfogadása komoly vitákat szült a hatóságok körében. Erre a napra Paccianinak szilárd alibije volt, ugyanis egy falusi mulatságon vett részt, ahol sokan látták; ezért voltak, akik inkább hajlottak arra, hogy a tanúvallomásoknak adjanak igazat.
Az ügyön dolgozók körében nagy volt az egyet nem értés nem csupán a bizonyítékokkal, de a nyomozás menetével kapcsolatban is. A bíró vissza is adta megbízását, és teljesen téves útnak nevezte, amin haladtak. Az idő csak telt, de továbbra sem tudtak semmi egyértelműt és használhatót felmutatni a három gyanúsított ellen.
Mindez idő alatt Pacciani szabadlábon volt, ám 1998. február 22.-én otthonában holtan találták. Azonnal felröppent a hír, hogy talán nem beteg szíve adta fel a szolgálatot, hanem gyilkosság végzett vele, hogy ne derülhessen fény az igazságra, ezért alapos vizsgálatoknak vetették alá a holttestet. A laboreredmények nem oszlatták el egyértelműen a gyanút: szimptómái megfeleltek annak a feltételezésnek, hogy megmérgezték, de ha így is történt, azt saját szívgyógyszerének túladagolásával tették. Az orvosszakértők felhívták rá a figyelmet, hogy sokszor előfordul, hogy a beteg, aki épp szívrohamot kap, túl sokat vesz be gyógyszeréből.
Pacciani halálával az ügy nem ért véget, és korántsem oldódott meg. Vanni és Lotti tárgyalása ekkor már hónapok óta zajlott, és kettejüket vádolták mind a tizennégy gyilkosság elkövetésével: Vanni életfogytiglani börtönbüntetést, Lotti pedig 26 évet kapott.
Indíték
A firenzei rém gyilkosságai kapcsán mindez idáig nem vizsgálták komolyan az indíték kérdését. Mi vezet arra három egyszerű, vidéki parasztembert, hogy női nemi szerveket vágjanak ki áldozataikból? Giutarri főfelügyelőnek volt egy elmélete: szerinte a gyilkosságok megrendelésre történtek egy gazdag, magas rangú tagokból álló sátánista szekta által, akik felbérelték Paccianit és barátait. Hogy ezt az új teóriát megvizsgálják, felállítottak egy új, elit rendőrökből álló csoportot, a GIDES-t (Gruppo Investigativo Delitti Seriali), melynek egyetlen célja volt, hogy megtalálja és felelősségre vonja a firenzei rém gyilkosságai mögött álló megbízókat.
Az elmélet nem volt teljesen légből kapott. Magyarázatot adhatott például arra, hogy halála után kiderült, hogy Pacciani igen gazdag ember volt, két háza mellett mintegy százezer dollárnyi értékben voltak postakötvényei, és a rendőrség nem találta írott nyomát, hogy mindez a vagyon honnan származott. Giutarri főfelügyelő később, az ügyről megjelent beszámolójában azt is leírta, hogy egyes szekták úgy tartják, hogy egy démon megidézésére az emberáldozat a legalkalmasabb, és ha az illető feláldozása közben orgazmust él át, különleges energiák szabadulnak fel, amelyek szükségesek egyes fekete rítusok elvégzéséhez. Ez az elmélet megmagyarázza, hogy ha csak a nőket csonkították meg, miért vállalta a tettes a magasabb kockázatot azzal, hogy mindig párokra (szeretkező párokra!) támadt rá.
Az elméletnek táptalajt adott Lotti vallomása is, melyben beszélt egy orvosról, aki sátánista rituálék céljából adott megbízást a női nemi szervek begyűjtésére. Ennek révén újra feléledt az a régi elképzelés, hogy a firenzei rém egy orvos lehet. A második, 1981 őszén elkövetett gyilkosságnál talált ajtóék is újra képbe került: Giutarri egy piramis alakját vélte felfedezni a gránitból készült tárgyban, amit egyértelműen az okkult kultuszokhoz kötött.
San Cascianótól – Pacciani barátainak lakhelyétől – pár kilométerre volt található egy villa, amiben egy öregek otthonát működtettek, és korábban már gyanúba került, mint egy ilyen szekta főhadiszállása. A nyomozás során rábukkantak, hogy a gyilkosságok idején Pacciani kertészként dolgozott itt. Az eltelt évek alatt luxusszállodává alakították az épületet, és az új tulajdonosok ellenérzései mellett kutatták át azt – de nem találtak semmit egy a kertben heverő, a ’81-ben talált ajtóékkel megegyező gránitdarabon kívül. Mario Spezi könyvében kiemeli, hogy ezek használata teljesen általános volt Olaszországban, és minden vidéki háztartásban megtalálhatóak az ilyen ajtóékek, így szerinte nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani nekik egyik helyszínen sem.
A nyomozás folytatódik…
Mario Spezi – az elismert „rémszakértő”, aki végig kísérte az ügyet – 2008-ban megjelent könyvében kifejti álláspontját, mely szerint hiba volt elvetni a Pista Sarda megállapításait, és a szardíniai klánban keresendő a gyilkos. A rendőrség figyelmen kívül hagyott egy fontos információt, amire ő bukkant rá: a dokumentum sokáig elveszett volt, mely szerint Salvatore Vinci 1974-ben feljelentette saját fiát, Antonio Vincit, amiért az betört a lakásába. Amikor azt kérdezték, eltűnt-e valamije, Salvatore nem tudott válaszolni. Spezi ezzel magyarázza, hogyan kerülhetett a gyilkos fegyver Antonio tulajdonába, ám Salvatore erről nem világosíthatta fel a csendőrséget, hiszen ő sem legális úton jutott hozzá. Antonio Vincire nagyon is illik az FBI által készített profil: többször letartóztatták autólopások és gyújtogatás miatt, de erőszakos bűncselekmény nem volt a priuszában; 1975 és 1980 között nem Firenzében élt, hanem nénikéjével, és később is egy idős nővel osztotta meg lakását. Az egyik legfontosabb tényező, hogy volt autója. Ugyan volt házas, de csupán három évig, és a frigynek érvénytelenítés által lett vége – impotentia coeundira, vagyis közösülésre való képtelenégre hivatkozva. Családja a bántalmazás melegágya volt, hiszen apja megölte az anyját, majd abban a házban kellett felnőnie, ahol apja orgiákat tartott – ki tudja, vajon részt kellett-e vennie bennük neki is olykor. Az FBI gyakran kiemeli a sorozatgyilkosokkal kapcsolatban, hogy rendszerint megpróbálnak belefolyni a nyomozásba, és Antonio felajánlkozott a carabinierienek, mint informátor, mikor családtagjaira gyanakodtak. A férfi csupán tizenöt éves volt az első gyilkosság idején, de ez egyáltalán nem zárja ki őt, hiszen több eset is ismert, amiben a későbbi sorozatgyilkos ilyen fiatalon követte el első tettét (pl. Jeffrey Dahmer).
Mindez azonban csak gyanú, ami sosem talált igazolásra.
A nyomozás folytatódott és a lehalgatott telefonbeszélgetések révén jutottak el egy nyomhoz, ami egy orvost említett, akit belefojtottak a Trasimeno-tóba. 2002-ben exhumáltatták egy Francesco Narducci nevű, 1985-ben elhunyt belgyógyász testét. A doktor szerepelt a lehetséges elkövetők listáján, ugyanis több szempontból is gyanús volt: több gyilkosság közelében is rendelkezett ingatlannal, autója többször is feltűnt a bűnügyi helyszínek közelében. A gyanú szerint ő is a korábban kutatott szekta tagja lehetett. A férfi rejtélyes körülmények között tűnt el a tónál, és bár motorcsónakjára egyből rábukkantak, holttestét csak öt nappal később tudták kihalászni a tóból. Az ügyet gyanúsan gyorsan és egyszerűen zárták le: a hulláról nem készült fénykép (csak a mólón, már bezsákolva), nem boncolták fel, nem is vitték be a halottasházba, hanem a férfi jómódú családjának villájába szállították, ahol a temetkezési engedély kiadását megelőzően elföldelték.
Az exhumálás döbbenetes eredményeket hozott: az eltemetett férfi teste nem felelt meg semmiben egy öt napot a vízben töltő, majd további 17 éves át eltemetett hullának. 1985-ben azt jegyezték le, hogy a holttest felismerhetetlen volt, sötét színű és püffedt; míg ezzel szemben a felnyitott koporsóban egy jó állapotban megmaradt holttest volt, melyen minden szükséges toxikológiai-, szövettani- és DNS-vizsgálat elvégezhető volt. Az exhumált testen lévő ruhák olcsók és egyszerűek voltak, Narducci özvegye nem ismerte el férjééként őket.
A test további vizsgálatai igazolták, hogy a koporsóban valóban Narducci fekszik, de a férfi nem vízbe fulladt, hanem erőszakkal fojtották meg, és korántsem töltött nem, hogy öt, de egy napot sem a vízben. Hogy akkor 1985-ben kit halásztak ki a tóból? Ez talán már sosem fog kiderülni, ahogyan az sem, ki, mikor és miért végzett Dr. Narduccival.
Ugyanebben az évben megvádoltak egy gyógyszerészt is, Francesco Calamandrei-t, miszerint szintén a szekta tagja volt és részt vett Paccianiék megbízásában. Pere 2007-ben kezdődött, és végül minden vádpont alól felmentették, mert semmilyen bizonyíték nem szólt ellene.
Mario Spezi nyíltan hangoztatta, hogy a Narducci és Calamandrei (utóbbi az újságíró személyes jó barátja) után való nyomozás csupán üres elfoglaltság a tehetetlen hatóságok részéről. Saját szakállára kutakodott Antonio Vinci után, ám az ügyészségnek elege lett belőle: megvádolták, hogy valójában ő áll Narducci meggyilkolása mögött, mint ötletgazda és megrendelő. Huszonhárom további embert tartóztattak le azzal a váddal, hogy részt vettek az összeesküvésben, és akadályozzák a nyomozást. Spezi ellen felhozták azt is, hogy cikkeivel megzavarja a közrendet, és végül három hetet töltött börtönben. Később, legalább részben a nemzetközi felháborodás hatására a bíróság kimondta, hogy letartóztatása nem volt törvényes, hiszen nem követett el bűntényt, és erre utaló jel sem volt. A rendőrfőnök Giuttarit és az ügyészt, Migninit hivatali visszaélés miatt marasztalták el, a GIDES-t pedig feloszlatták, így a firenzei rém utáni hivatalos nyomozás örökre véget ért, anélkül, hogy akár a közelébe jutottak volna a valódi gyilkosnak.
Mario Spezi az autójában talált lehallgatókészülékekkel.
Epilógus
A firenzei rém által elkövetett gyilkosságok megrázták Olaszországot, és rányomták a bélyegüket a firenzei emberek életére. Nem csoda hát, hogy bár az első gyilkosság óta lassan 50 év is eltelt, és az ügy főszereplőinek jelentős része már nincs köztünk, vannak, akiket nem hagy nyugodni, hogy a tettes vagy tettesek megúszták a sorozatgyilkosságot.
2018-ben egy szabadúszó újságíró, Francesco Amicone előrukkolt saját kutatásai eredményeivel, melyek szerint azt állította, hogy összefüggést talált a firenzei rém, és az amerikai zodiákus gyilkos tettei között. Írásait, melyekben a firenzei amerikai katonai temető akkori gondnokát gyanúsította, több olaszországi magazin is közölte. A férfit Joseph vagy Giuseppe Bevilacquának hívták, 1935-ben született New Jersey-ben és 1974-ben, hadseregből való leszerelését követően telepedett le Firenzében.
Amicone azt írta, hogy a férfi „részben beismerte”, hogy mindkét sorozatgyilkosságot ő követte el, és bár Bevilacqua mindent tagadott, és perrel fenyegette az újságírót, az nem hagyott fel – lehetséges – rágalmaival. Az olasz hatóságok is reagáltak Amicone bejelentéseire, és 2020 végén DNS-mintát vettek Bevilacquától, azonban 2021-ben fordult a kocka, és a férfi utáni további nyomozást lezárták azzal az indoklással, hogy Amicone állításait csupán sejtésekre, intuíciókra alapozza és semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre. Az újságíró még ma is perben áll Bevilacquával rágalmazás miatt.
Könyvek és filmek a firenzei rémről
Ahogyan a legtöbb sorozatgyilkosságról, úgy természetesen a firenzei rém tetteiről is számos mű született mind az irodalom, mind pedig a filmművészet területén. 1984-re nemzetközi hírű lett a Firenzében zajló nyomozás. Elsőként egy franciát, Jean-Pierre Angremy-t ihlették meg a történtek, aki 1986-ban publikálta Une Ville Immortelle című regényét, melyért a Grand Prix du roman de l’Académie française elismerésével díjazták. További regények születtek az olasz Laura Grimaldi és a brit Magdalen Nabb tollaiból, de mindez csak egy hosszú felsorolás kezdete, melyben a fikciós és dokumentarista könyvek tucatjait említhetnénk, hogy a különböző képregényekről ne is beszéljünk. Mario Spezi könyve sokadik kiadását éri meg, Douglas Prestonnal írt közös munkájuk pedig talán máig az egyik leghitelesebb darab az üggyel kapcsolatban.
Legismertebb popkulturális említése az ügynek Thomas Harris Hannibal című regényében történt, melyből Ridley Scott rendezésében készült film 2001-ben. A regényben, mely az A bárányok hallgatnak folytatása, Hannibal Lecter Firenzében él Dr. Fell álnév alatt. A regény egyik főszereplője Rinaldo Pazzi nyomozó, akit úgy mutatnak be, mint aki annak köszönheti hírnevét és szakmai előmenetelét, hogy elkapta a firenzei rémet.
Közvetlenül az ügyről is készültek azonban filmek, rögtön 1984-ben elkezdtek forgatni kettőt is.. Az áldozatok hozzátartozói felháborodtak, amikor tudomásukra jutott, hogy a gyilkosságok helyszínén forgatnak, és megpróbálták betiltatni a filmet – amivel részben sikerrel jártak, ugyanis a bíróság úgy határozott, hogy az Il Mostro di Firenze (1986) bárhol bemutatható, de csak Firenzén kívül. A Camillo Teti rendezte L’assassino è ancora tra noi (1986) (The Killer is Still Among Us) sokkal kisebb port kavart giallo film volt, melyben a szereplők fiktív neveket kaptak, és inkább csak lazán kapcsolódó „igaz történet alapján” filmként kategorizálható be.
.
.
.
.
.
.
.
.
Az elmúlt évtizedek során dokumentumfilmek és true crime könyvek tucatjai foglalkoztak az üggyel. Legfrissebb hírként abban bízhatunk, hogy évek óta cikkeznek különböző médiumok egy firenzei rém sorozatról, ami állítólag készülőben van. A projekt főszerepében először George Clooney-t emlegették, aki azonban szakított a kezdeményezéssel, és jelenleg Antonio Banderas a várományosa, hogy eljátssza előttünk a 2016-ban elhunyt Mario Spezi oknyomozó újságírót.
Blissenobiarella
.
Be the first to comment on "Serial Chillers LXII: A firenzei rém II. rész"