Immáron negyedik évadjához érkezett Tim Miller és David Fincher ötletgazdák 2019-ben indult, Netflix-es antológiája. A különféle animációs technológiákkal megvalósított tudományos-fantasztikus kisfilmeket felsorakoztató gyűjtemény még tartja magát az eredeti recepthez, azonban egyre kevesebb valóban robotos tartalmat kapunk.

A Can’t Stop gyakorlatilag nem más, mint a RHCP azonos című dalának vagány marionett-bábokkal történő elképesztő koreográfiával bíró élő előadása. Az Amerika Kommandó: Világrendőrséggel össze sem hasonlítható, előremutató vizuális megjelenítésén túl fogalmam sincs, hogyan keveredett ebbe az antológiába, hacsak nem valami agyonlobbizott tech-demo akart lenni. A stadionrock-együttes rajongóknak nyilván szórakoztató így leképezve látni kedvenc bandájukat, meg tényleg klassz és fülbemászó egy nóta, de mint említettem, semmi keresnivalója sincs a LD&R eredeti koncepciójában.

A Close Encounters of the Mini Kind a harmadik évadban látott Night of the Mini Dead című epizódhoz hasonlóan miniatűr látószögből (és vicces torzított hangon) tálalja a földönkívüliek és az emberiség régóta vágyott találkozását, majd az ebből keletkező néhol humoros, néhol társadalomkritikus, tudományos-fantasztikus elemekből felépülő elkerülhetetlen kataklizmát. A jóval később következő Golgota szintén az idegen lényekkel való kapcsolatfelvételt mutatja be, ám rövid és kritikus, lényegre törő képsorai sem újdonságot nem hordoznak magukban.

A Spider Rose futurisztikus szegmensében emberi gépkarakterünk megállapodást köt egy idegen fajjal, amely anno kedvesét is elpusztította, csakhogy a paktum fejében kölcsönkapott kedves kis entitás hatására bosszúvágyából egészen másfajta érzelem kerekedik. Ez lenne tehát az évad leginkább Love-kompatibilis darabja.

Az utópisztikus 400 Boys akcióorientált története leginkább a harcos kedvű óriáscsecsemők miatt lehet szórakoztató, na és mert a vizualitás tekintetében elég hanyag és vérbő eleganciával teszi mindezt. Különösebb narráció nélküli, már-már trashbe hajló bűnös élvezet a javából.

A The Screaming of the Tyrannosaur-ban a jövő fényűző elitje számára rendezett, őslényekkel felturbózott gladiátorjátékok életre-halálra történő harcát láthatjuk, de sajnos a kötelezőn kívül semmi extra; drámai végkimenetele egyébként is borítékolható.

A How Zeke Got Religion egyértelműen az évad leginkább horrorisztikus vénával bíró kisfilmje, amelynek animációs technikáját szintén csak dicsérni tudom. Történetében a Liberty Belle bombázó legénységét követhetjük, amint Franciaországba küldik őket, hogy mielőbb megsemmisítsék a templomot, ahol a nácik az ősi gonoszt akarják megidézni. A bizarr megjelenésű túlvilági förtelem természetesen elszabadul, hőseink pedig egymás után hullanak vérbő képsorokban…

Ha már az előbb kimaxoltuk a horror-vonalat (Death), akkor koncentráljunk a címben szereplő másik releváns tényezőre (Robots). A Smart Appliances, Stupid Owners rész pedig ebből a szempontból csúcsra járatja koncepcióját, amely nem más, minthogy különféle hétköznapjainkat könnyebbé tevő intelligens készülékek panaszkodnak idióta tulajdonosaikra. Kellően ötletes és cinikus ahhoz, hogy akár többször is lepörgessük. Cselekménynélkülisége ellenére is maximálisan szórakoztató, humoros darab.

Az évadban helyet kapott még két macskás történet is. A The Other Large Thing rövid történetében buta gazdák helyett egy ravasz házimacska veszi át a mindenes házirobot irányítását, és tör később négylábú társaival együttesen világuralomra. A XVIII. századi Londonban játszódó évadzáró rövidfilmben (For He Can Creep) egy hűséges cica próbálja megvédeni költő-gazdáját a Sátán apokaliptikus tervei ellenében. Sötét fantasztikummal bíró civilizáció-kritikus fikciója néhol humoros, néha pedig megható, egészen egyéni megoldásokkal.

Bár akadnak benne ötletes és/vagy egyedi epizódok, a negyedik évadot összességében kevésbé találtam szórakoztatónak. (A miheztartás végett itt olvashatsz róluk: első évad, második évad, harmadik évad.) Döntő többségében vagy unalomig ismételt panelokban és végkifejletben tobzódó történetek kaptak helyet. Vagy pedig az előtörténetek nélkül vázolt nyúlfarknyi kis instant-sztorik gyorsan letudtak bizonyos releváns köröket, hogy aztán egy ponton lekeverjék őket egy komplexebb befejezés előtt. Pedig én aztán néztem volna őket tovább. Szerintem túlságos hamar lett végük, kis ötleteléssel és még néhány percnyi ráadással sokkal kerekebb, maradandóbb lehetett volna a végeredmény. Egyszernézős tartalomnak azonban még így is javallott.

Értékelés:  7/10

eyescream