A Serial Chillers rovatban ezúttal ismét történelmi vizekre evezünk. Témánk Marie Delphine Lalaurie legendája, egy, a 19. század eleji New Orleans felső tízezréhez tartozó nő története, akivel szemben megalapozott a gyanú, hogy amellett, hogy bebörtönözte és kínozta rabszolgáit, sorozatgyilkos is volt. Alakja valószínűleg sokaknak ismerős az American Horror Story harmadik, Coven című évadából, amikor Kathy Bates elevenítette meg őt számunka a képernyőn. Vajon valóban egy súlyosan elvetemült, kegyetlen asszony volt, aki rászolgált évszázadok múltán is kitartó rossz hírére?

A Lalaurie-kúria

Az egzotikus kreolok, indiánok, franciák, spanyolok és haitiak által lakott New Orleans-ban a 19. század elején valódi kulturális kavalkád alakult ki, melynek hagyományaira a város máig is büszkén emlékszik. A jazz hazájában tett kirándulás nem lehet teljes egy „szellemtúrán” való részvétel nélkül. Számtalan opció közül válogathatnak a turisták, melyek során megismerkedhetnek a város paranormális oldalával is: vannak itt vámpírok, zombik, szellemek is, no meg számtalan vudu rituálé. Egy célpont szinte bizonyosan minden túrának része lesz, bármelyiket is választják: a Lalaurie-kúria a Royal Street-en, melyet Amerika „legkísértetjártabb” házaként aposztrofálnak.

A neoklasszicista stílusban épült, kétemeletes kúria, melynek saját udvara van, az 1830-as években készült el. A házat 1831-ben vásárolta meg a Lalaurie házaspár egy Edmond Soniat du Fossat nevű férfitól, és már ekkor is átépítés alatt állt, amit az új tulajdonosok fejeztettek be. Mára nagy részben újjáépítették, mert miután hírhedt gazdái magára hagyták, a város lakói megtámadták, és szinte porig rombolták 1834-ben. Az évekkel később bekövetkező felújítás során nyerte el nagyjából azt az arcát, ahogyan ma ismerjük.

 A 20. század elején kapott egy harmadik szintet is, amivel a környék legmagasabb épületévé vált, és azóta is számtalanszor gazdát cserélt, mióta egykori névadója elhagyta: működött leányiskolaként, de szeretetkonyhaként és bútorboltként is az évek során.

Legutóbb akkor került a figyelem középpontjába, amikor 2007-ben nem más, mint a „kissé felelőtlen” költekezéseiről hírhedt Nicolas Cage vásárolta meg a házat, 3 és fél millió dollárért – azonban nem sokáig tudhatta magáénak a kísértetházat, mert 2009-ben a színész egyre komolyabb anyagi problémái miatt elárverezték. 2010-ben egy Michael Whalen nevű férfi vásárolta meg mindössze 2,1 millió dollárért. A következő években nagyszabású felújításokat hajtott végre (többek között egy borospincét is létrehoztak), majd 2024 nyarán 10 milliós áron került ki az ingatlanpiacra, és pár hónapon belül meg is találta új gazdáját – bár az nem közismert, hogy mennyit fizetett érte az illető.

Annak ellenére, hogy közel két évszázad telt el az 1834-es tűzvész óta, az akkori események emléke élénken él a helyi folklórban. A bizonyított, dokumentált tényeket átszőtték a Madame Lalaurie kegyetlenségéről, brutalitásáról szóló mesék (?), melyek mára kibogozhatatlanná tették a legendát. Minél többet kutat az ember, annál zavarosabbá válik a Lalurie-család története, melynek mára egyértelmű szimbólumává vált maga a ház.

Kísértetjárta, elátkozott épületnek tartják – még olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy Nicolas Cage anyagi csődjét is a kúria átka okozta -, és az okiratokból az olvasható ki, hogy Delphine Lalaurie óta senki nem lakott a Royal Street 1140. szám alatt öt évnél tovább. A kezdetek óta övezik paranormális történetek: sokan számoltak be arról, hogy nyögéseket, fantomlépteket hallanak visszhangozni a házban, és úgy érezték, hogy valamilyen negatív energia vette őket hatalmába, amikor ott tartózkodtak. Az 1890-es években, amikor lakásokra osztott lakóházként üzemelt az épület, az egyik bérlőt brutálisan meggyilkolták. A szomszédok azt állították, hogy az illető megőrült, és egy démon jelenlétéről számolt be, ami a halálát akarja.

A 19. század végén egy rövid ideig leányiskolaként funkcionált a ház, New Orleans kevés „vegyes” iskoláinak egyikeként, de hamarosan egy szigorúan csak afroamerikai lányoknak felvételt hirdető intézménnyé alakították át. Az ide járó diáklányokon fizikai bántalmazás nyomai jelentek meg, horzsolások, zúzódások képében, tanáraik faggatózására pedig, hogy ki tette ezt velük, mindig csak azt válaszolták: „az a nő”. De ezek a csupán hat-nyolc éves kislányok nem ismerhették Madame Delphine történetét, nem tudhatták, min mentek keresztül a ház rabszolgái pár évtizeddel korábban; így vannak, akik komoly bizonyítékaként kezelik ezeket a beszámolókat annak, hogy Madame Delphine Lalaurie halálában is visszajár kísérteni.

A Royal Street 1140. ma is kedvelt úticélja a turisták között médiumoknak is, és nem csupán ők, de a rendszeresen ide járó idegenvezetők is számolnak be manapság is furcsa történésekről a ház körül.
Lássuk hát, ki volt az a nő, akinek legendája máig is ilyen lázban tartja az embereket.

Delphine fiatalkora és első házassága

Marie Delphine 1775 körül született egy gazdag, virágzó New Orleans-i családba, Macarty néven. Családfáján találunk polgármestert, kormányzót, három francia lovagot, száműzött ír nemeseket, rabszolgakereskedőket és a 19. századi New Orleans legjobb háziasszonyait, ha a társasági életről volt szó. Tipikus kreol háztartás volt az övék – a kreol szó pedig ezesetben nem a bőrszínre utal, hanem az egykori európai gyarmatosítók fehér bőrű, de már Amerikában született leszármazottjaira -, a várostól északra volt egy ültetvényük, melynek vagyonukat köszönhették. Delphine szépsége közszájon forgó tény volt egészen kislány korától fogva, és boldog, barátságos gyermekként ismerték.

A kreol lányokat akkoriban tizenöt éves korukban vezették be a társasági életbe, és rendszerint tizenhét éves korukig férjhez is adták őket. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag Delphine csak huszonnégy évesen házasodott meg, első férje a spanyol fennhatóság alatt álló Louisiana intendánsa volt, Don Ramón López y Angulo.

Az 1800. június 11.-én tartott esküvő megtartásához a férfinak a spanyol király engedélyére lett volna szüksége a korabeli protokoll szerint. A tény, hogy ezt nem kérvényezte, romantikus elképzeléseknek nyújt teret Delphine iránt érzett szerelmének erejéről, ám az is lehet, hogy csak a család vagyona ködösítette el a tekintetét. Mindenesetre az, hogy egy ilyen felelős pozícióban lévő ember ilyen meggondolatlan cselekedetre ragadtatta magát, zavarba ejtő. Meg is fizettették vele az árát: Lópezt eltávolították székéből, és a Spanyolország északi részén fekvő San Sebastianba száműzték 1801-ben. Louisianát időközben a spanyolok átadták Franciaországnak, akik szintén nem tudták könnyedén megtartani, mert más hódításokra és gyarmatokra koncentrálódott a figyelmük. Végül 1803-ban felajánlották az Amerikai Egyesült Államoknak megvételre, mely tranzakcióval az USA megduplázta korábbi területét. 1804-ben így López elnyerhette a spanyol korona megbocsátását, és egy új pozíciót ajánlottak neki New Orleans-ban. A történészek szerint a hajóút alatt vesztette életét, magára hagyva az akkor már várandós Delphine-t. Az egyes történelmi források ellentmondásosak azt illetően, hogy első gyermekét, Marie Françoise de Boya de López y Angulo-t, vagy ahogy később mindenki hívta, Borquitát, a hajó fedélzetén, vagy Kubában hozta a világra. Borquita későbbi élete során európai tanulmányokat folytatott, és a Forstall családba beházasodva, tizenkét gyermekével egy dinasztia alapjait fektette le.

A második házasság

1808-ban Delphine már harminckét éves volt, lánya pedig nyolc, amikor feleségül ment ezúttal egy, a New Orleans-i gazdasági és politikai élet befolyásos alakjához, Jean Pierre Paulin Blanque-hoz. Házasságukból négy gyermek született: Marie Louise Jeanne 1810-ben, Louise Marie Laure 1811-ben, Jean Pierre Paulin 1815-ben és Marie Louise Pauline 1816-ban. Borquita, az első házasságból származó lány szintén velük élt és nevelkedett, míg férjhez nem ment. A felszínen Delphine és családja példás, kényelmes, irigylésre méltó életet élt, mint a felső tízezerhez tartozó kreol család, de a valóságban Blanque vagyona, és ahogyan arra szert tett, komoly feszültségeket okozott.

Blanque rabszolgákkal kereskedett és több hajója is volt, melyek közismerten kalózhajók voltak. Nevét összefüggésbe hozták a hírhedt Jean Lafitte kalózkapitánnyal is, valamint csempészárukkal is lebukott, amiért bíróság előtt kellett felelnie. 1818-ban nyoma veszett, nem tudjuk, hogy eltűnt-e, vagy meghalt, mert halálát nem dokumentálták.

Akármi is lett Blanque sorsa, Delphine magára maradt négy gyerekkel, akiket fel kellett nevelnie. Férje nagy vagyont hagyott rá, aminek köszönhetően nem kellett lejjebb adniuk addig megszokott életszínvonalukból.
A későbbieket tekintve egy jelentős esemény történt még 1819-ben: a nő a bírósághoz fordult, azzal a szándékkal, hogy Jean Louis nevű rabszolgáját felszabadíthassa, mert már elmúlt ötven éves. A petícióban azt nyilatkozta, hogy Jean Louis mindig becsületes magatartást tanúsított, sosem próbált megszökni, és nem követett el bűncselekményt sem. Szokatlan cselekedet ez egy olyan asszonytól, aki később rabszolgái kínzásában leli örömét.

Nincsen semmilyen korabeli feljegyzésünk arról, hogy mit gondolt Delphine második férjének sötét üzelmeiről, és ádázul megszerzett vagyonáról; de annyi bizonyos, hogy ezalatt a házasság alatt ő is és gyermekei is kivirágoztak, a pénznek köszönhetően pedig ez azután is folytatódott, hogy a férfi felszívódott. Hogy valóban szerették-e egymást, vagy Delphine élvezte-e, hogy egy törvényen kívüli ember felesége lehet, vagy csak az anyagi javak érdekelték csupán, már sosem fog kiderülni.

Louis Lalaurie

1828. január 12.-én Delphine feleségül ment harmadik férjéhez, egy Leonard Louis Nicolas Lalaurie nevű orvoshoz, aki még csak három éve érkezett a városba Franciaországból. Pontos születési idejét nem ismerjük, de valamivel fiatalabb volt, mint a nő. Fogorvosi végzettséggel rendelkezett, de nem érezte úgy, hogy ez korlátozná őt az egészségügy csupán egy területére – ami egyébként megfelelt a korabeli, szabályozatlan gyakorlatnak, melyben nem volt szokatlan, hogy egy orvos szakterületet váltson karrierje során. Delphine-nel közös fiuk, Jean Louis még házasságuk évében megszületett, négy évvel később pedig megvásárolták a hírhedt kúriát.

Delphine Lalaurie a kreol társaság krémjének királynője volt ekkoriban, aki egyértelműen túlragyogta jelentéktelennek mondható férjét. Az 1834-es események kapcsán leggyakrabban nem is törődnek a férfi szerepével, és afféle háttérfiguraként tekintenek rá, aki maga is a nő letaglózó akaraterejének áldozata volt. Pedig tekintve azt, hogy a házban lejátszódó horrorisztikus események egy része egyértelműen orvosi jellegű kísérletként azonosíthatóak… nos, legalábbis elgondolkodtató, hogy ki követhette el azokat valójában.

Egy orvos, akit érdekeltek a különböző fizikai deformitások, minden bizonnyal jó gyanúsítottként szolgálhat. Nem rendelkezünk bizonyítékokkal azt illetően, hogy Lalaurie bármi ilyesmivel próbálkozott volna, de számos pletyka terjengett róla már az 1830-as években is, melyek szerint a haiti vudu-hagyományok szerint tetrodoxinnal kísérletezett, hogy zombikat hozzon létre.

További személyéhez is fűződő történet a csak „Devil Baby”-ként (nagyjából: „ördögfióka”) aposztrofált kisgyermeké, aki valószínűsíthetően egy deformitással született, vagy más fogyatékossággal rendelkezett. Akkoriban egy démoni lénynek titulálták, és a legenda szerint maga Marie Laveau, a híres vudu papnő vitte el őt a Lalaurie-házaspárnak, hogy felneveljék.

A felszínen a házaspár elegáns és gyönyörű életet élt, emögött azonban viszontagságok húzódtak meg. 1832 tavaszán röppentek fel az első pletykák azzal kapcsolatban, hogy a házukban embertelen körülmények között élnek a rabszolgák, de ezek rövid életűnek bizonyultak. Még ebben az évben felszabadították egyik cselédjüket bírósági úton, és Madame Lalaurie a férje ellen is keresetet nyújtott be. Louis ekkoriban már nem élt a Royal Street-en, felesége pedig hivatalossá kívánta tenni a különélés tényét arra hivatkozva, hogy „az elkövetett bántalmazások sorozata elviselhetetlenné tette a közös életüket”. Delphine eskü alatt vallotta, hogy férje október 26.-án megverte, és nem tűnik különös véletlennek az, hogy éppen ezen a napon nyújtották be rabszolgájuk felszabadítása iránti kérelmüket is. Bár az ügynek nem lett komolyabb folytatása, a nőnek komoly oka lehetett arra, hogy bíróság elé vigye a házastársi erőszakot, és mindez újabb kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, ki is volt a valódi szörnyeteg a Lalaurie-házban.

A legenda

De mi is történt 1834-ben, ami azóta legendává nőtt? A következőkben lássuk azt a történetet, amely közszájon forog:

Ha minden pletykának, mesének és szájról szájra terjedő, majd újságcikkekben és könyvekben felduzzasztott részletnek hiszünk, akkor be kell látnunk, hogy Delphine születése óta egy romlott nőszemély volt. Első két férjével maga végzett, hogy megörökölhesse tekintélyes vagyonukat, majd megtalálta lelki társát Louis Lalaurie személyében, aki éppoly vérszomjas volt, mint ő maga. Attól fogva, hogy megvették a házat a Royal Street-en, akadály nélkül élhették ki beteges vágyaikat, és éveken keresztül kínoztak és gyilkoltak meg rabszolgákat. A holttesteket a padlózat alá rejtették, vagy kidobták a várost körülvevő mocsaras területeken, ahol az alligátorok gondoskodtak az eltakarításukról. Több rabszolgát láncra verve tartottak a padláson, hogy amikor csak elkapta őket a gyilkolási vágy, legyen kin kiélni azt.

Indítékaik különböztek: a Madame természetéből fakadó kegyetlenségét élte ki ily módon, és élvezetét lelte a szenvedők látványában. Rabszolgáit éheztette, megkorbácsolta a legkisebb hiba elkövetéséért is, majd sebeikbe sós vizet dörzsölt. Szájukat kipeckelte, és többük testét is mézzel borította, hogy a hangyák, csótányok, legyek és patkányok lepjék be a tehetetlen szerencsétleneket. Mindeközben sikeresen tartotta fenn előkelő társasági szerepét, gyönyörű és elbűvölő asszony hírében állt, aki a város legjobb összejöveteleit rendezte. Társa is akadt perverz bűnei elkövetésében: kocsisa, Bastien nem sajnálta rabszolgatársait, bármikor készen állt megverni bármelyiküket, és kémkedett is köztük. Hogy ezt vajon azért tette, mert őt cserébe jól tartotta a ház úrnője, vagy azért, mert osztozott szadizmusában, esetleg még szeretők is voltak, már sosem fog kiderülni.

Louis Lalaurie azonban nem volt szadista saját elképzelése szerint. Orvosként a tudományos érdeklődés vezérelte kísérletei végrehajtásában, és csak jó szándékkal tette, amit tett – azonban amikor felismerte, milyen hatalommal rendelkezik mások élete felett, a gondolat megrészegítette, és fantáziája túlságosan is szárnyalóvá vált. Lyukat fúrt áldozatai koponyájába, melyeken pálcákat dugott be. Volt, akit apránként megnyúzott, hogy lássa, mennyi bőr elvesztése után leli halálát majd. Más áldozatoknak minden csontját eltörte, és bizarr szögekbe rendezve forrasztotta össze őket, hogy lássa, ezután is tud-e az illető még mozogni. Egy férfinak és egy nőnek megcsonkította nemi szerveit, és felcserélve varrta vissza őket, hogy lássa, sikeres lehet-e az ily módon végrehajtott nemváltó műtét. Kísérletei mocskosak, és mindennél borzalmasabbak voltak. A padláson vödrökben tárolta a különböző levágott, eltávolított testrészeket. Amikor éppen nem ilyen műtéteket hajtott végre, a Marie Laveau-tól kapott drogokkal igyekezett zombikat létrehozni, de a haiti ősökkel ellentétben ő nem járt sikerrel.

A padláson folyó horror mellett a házaspár legnagyobb titka a Bourbon Street-i ördögfióka volt, akit a ház egyik félreeső, aprócska, sötét szobájában tartottak. Marie Laveau szerint a gyermek egy mocsári szörnyeteg, egy démon és egy előkelő kreol kisasszony nászából született. Amikor megkeresztelték, Madame Lalaurie lett a keresztanyja, aki szórakoztatónak találta az eltorzult gyermek üvöltését hallgatni.

Az idő múlásával az asszony épelméjűsége egyre nyilvánvalóbban repedezett. Már nem csak a padláson élő, hanem a házban szolgálatot végző rabszolgákat is éheztette, amikor nem volt náluk vendég, meztelennek kellett lenniük, csak azért, hogy megalázza őket. Egy este egy Nina nevű rabszolga-gyerek véletlenül meghúzta a Madame haját fésülködés közben. A ház úrnője éktelen haragra gerjedt, és végigkergette a kislányt az egész házon, fel, egészen a tetőre. Nina annyira rettegett az asszonytól, hogy inkább a halált választotta, és leugrott a tetőről, majd azonnal szörnyethalt. A többi rabszolga az udvaron temette el őt sekély sírjába.

Nina nem az első volt, akit itt hantoltak el, és valószínűleg nem is az utolsó, azonban a kislány nagyanyja, Rachael számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az asszony, egy konyhai rabszolga, bosszút esküdött úrnője ellen, de mások gyorsabbnak bizonyultak nála: egyik szomszédjuk szemtanúja volt az esetnek, és feljelentette Delphine-t, akinek bíróság előtt kellett felelnie a kegyetlen bánásmód miatt. Úrinőhöz méltó módon magyarázta ki a „balesetet”, de a városban terjedő pletykák miatt a bírónak muszáj volt elítélnie. Így is megúszta mindösszesen 300$ pénzbüntetéssel, aminek kifizetése egyáltalán nem okozott gondot neki; illetve összes rabszolgáját elkobozták tőle Rachael és Bastien kivételével – azonban ő kapcsolatait kihasználva rövid időn belül visszavásárolta valamennyiüket.

A rabszolgák sorsa a házban ezt követően szörnyűbb lett, mint valaha, ugyanis Madame Lalaurie őket okolta a nyilvános megaláztatásáért. Tüskés láncokat tett nyakukra, csuklójukra és bokájukra, Rachaelt pedig, aki ekkor már nem volt hajlandó főzni, a tűzhelyhez láncolta. Az idős nő végül begyújtott a tűzhelyen, és úgy intézte, hogy a házra is átterjedjen a tűz: a Madame-nak ideje volt megfizetnie, még ha ez az ő fájdalmas halálát is jelentette. A szomszédok ahogy észlelték a tüzet, megpróbáltak a segítségére sietni, de már hiába.

A Lalaurie-házaspár nem távozott fejvesztve a házból: higgadtan viselkedtek, és azzal voltak elfoglalva, hogy minél többet meg tudjanak menteni tekintélyes bútor-és műkincs gyűjteményükből. Köztudott volt, hogy rabszolgáit visszavásárolta a család, de amikor az ő hollétükről kérdeztek, nem kaptak választ.
Hamarosan megérkeztek a tűzoltók is, akik felfedezték a padlásszobát, ajtaján egy nagy lakattal. Az ajtót feltörték, és leírhatatlan borzalmak tárultak a szemük elé: Lalaurie „kísérleti alanyai”. Egy másik szobában rátaláltak a Madame áldozataira is. Akik még életben voltak közülük, azokat megpróbálták kimenekíteni, de nem volt könnyű dolguk, mert többen közülük beleőrültek kínjaikba. Egy férfi ahogy kiszabadították láncaiból, egyenesen kiugrott az ablakon, míg egy szörnyen megcsonkított nő, aki a sarokban kuporgott, senkit nem engedett közel magához, csak sikítozott.

Ekkorra a ház előtt a tömeg már óriásira nőtt, és amikor meglátták a házból kimenekített rabszolgákat, dühössé váltak, és a Lalaurie-k vérét kívánták. Delphine-t Bastien menekítette ki egy kocsin, és az asszony jól láthatóan nem fogta fel a felé irányuló gyűlölet mértékét, integetett az embereknek és rájuk mosolygott. A kikötőben csónakot bérelt, amivel átkelt a Pontchartrain-tavon, míg az őrület elül. Férjéért nem aggódott különösebben, tudta, hogy tehetséges ember, és ki fogja tudni menekíteni magát. Csak saját maga és gyermekei biztonsága foglalkoztatta, mialatt egy barátjuknál megszálltak, bár az „ördögfióka”, aki vélhetően bennégett a házban, nem tartozott közéjük.

Amikor a házat sikerült eloltani, a rendőrség emberei a helyszínen maradtak, hogy felügyeljék a helyszínt. Ekkor történt, hogy kaparászó és síró hangokat kezdtek hallani a házból, ezért rejtett helyiségek után kezdtek kutatni, amit három hétig folytattak sikertelenül. Ekkor indultak útjukra azok a történetek, melyek szerint a Lalaurie-kúria kísértetjárta hely, és az itt elhunyt rabszolgák visszajárnak kísérteni.
Mindebből a Lalaurie-család mit sem tudott: amint lehetőségük nyílt rá, Párizsba távoztak, és ott élték tovább fényűző életüket, mígnem a pletykák eljutottak Franciaországba. Amikor barátaik zavarbaejtő kérdéseket kezdtek feltenni nekik, Delphine és gyermekei vidékre költöztek, ahol a nő végre szabadon kiélhette vérszomját új hobbijában, a vadászatban. A legenda szerint 1842-ben egy vaddisznó okozta a vesztét, és kérése szerint New Orleans-ban temették el.

Mi igaz a legendából?

Vajon mennyi lehet igaz mindebből a történetből? A Madame követte el mindezt a szörnyűséget, vagy a férje, esetleg együtt? Megtörténtek-e a kínzások egyáltalán?

A viszonylag kevés dokumentált tény miatt valójában csak találgathatunk. Amit bizonyosságként kezelhetünk, az az, hogy Madame Delphine Macarty López Blanque Lalaurie egy erős akaratú, elkényeztetett, és gyönyörű, vagyonos kreol nő volt. Hogy kínoztak-e rabszolgákat a házában? Minden bizonnyal igen, mert bár abban a korban, amikor történetünk keletkezett, már léteztek törvények a rabszolgák kizsákmányolása ellen, és emberi méltóságuk érdekében, a kor általános normáinak még mindig megfelelt ez a fajta bánásmód. Tekintve azonban mindazt, amit tudunk róla – hogy szenvedélyesen szerette szépséggel, luxussal körülvenni magát, és olykor kedvesen bánt az embereivel -, nem tűnik valószínűnek, hogy szívesen bemocskolta volna a kezét. Sosem fogjuk már megtudni, pontosan milyen szerepet játszhatott ő a Royal Street 1140.-ben lezajlott eseményekben.

Dr. Lalurie esetében más a helyzet. Rendelkezünk dokumentált bizonyítékkal arról, hogy fizikailag bántalmazta feleségét, és más bűntetteiről is. Előfordulhat, hogy Delphine félt tőle, nem tudta megállítani, vagy csak kerülte a további konfliktusokat férjével, esetleg csak eltekintett gaztettei felett – ahogyan azt tette korábbi férjével is -, mert nem érdekelte.

A legenda jelentős része, különösen a padláson leírt állapotokat illetően, szintén nem bizonyítható. Mi több, a véres részletek, a vödrökben álló testrészekkel és a falak mögött elrejtett további áldozatokról szóló részek egyértelműen visszavezethetőek egy 1946-ban megjelent, Ghost Stories of Old New Orleans című kiadványhoz Jeanne DeLavigne tollából – mely sokkal inkább tekinthető horror kategóriájú, semmint történelmi témájú írásnak.

Hogy a Lalaurie-k sorozatgyilkosok voltak-e? Robert Ressler FBI ügynök, aki megalkotta a „sorozatgyilkos” kifejezést, így definiálta a fogalmat: Sorozatgyilkosnak tekinthető az a személy, aki három vagy több emberrel végez különböző időpontokban, harminc napnál hosszabb időszak alatt. A gyilkosságok között érzelmi lehűléssel jellemezhető nyugalmi időszak is bekövetkezik. Ennek a meghatározásnak a Lalaurie-házaspár nem felel meg.
Peter Vronsky bűnügyi író sokkal szélesebben alkalmazta a definíciót, melyben a háborús bűnök és az intézményesített tömeggyilkosságok is helyet kaptak – ezt azonban alkalmazhatnánk a rabszolgatartás egészére, így szintén nem jutunk előrébb.
Valójában, hogy hány emberrel végeztek vajon a Lalaurie-k, sosem fog már kiderülni. Minden róluk keringő információ szájhagyomány útján terjedt csupán, és nem bizonyíthatóak már – ami természetesen nem jelenti azt, hogy egyértelműen nem történhettek meg.

Mi a helyzet Dr. Lalaurie-val? Ha hiszünk a legendának, beleértve a bizarr, nácikra emlékeztető orvosi kísérleteket is, akkor ő lenne a legalkalmasabb gyanúsított. A nyugati történelem folyamán nem voltak ritkák a színesbőrű rabszolgákon és foglyokon végrehajtott kísérletek, új gyógymódok és főzetek rajtuk való kipróbálása szinte rutinszerűnek volt mondható. Mégis, azt kell mondjuk, hogy ha végzett is különböző kísérleteket „a jó doktor”, azok valószínűleg nem voltak ennyire extrémek, hiszen a történetnek ezen részletei csak DeLavigne írásának megjelenése után terjedtek el.

Ami valójában kiemeli a középszerből az ő történetüket, az a nyilvánosság érdeklődése, ami közel két évszázad után sem lankadt. Ennek indító szikrája és későbbi üzemanyaga minden bizonnyal a Madame híres szépsége, hiszen a modern társadalmakban nehezen fogadjuk el azt, hogy szép emberek, különösen a nők, képesek a legundorítóbb tetteket is elkövetni akár – és ez a 19. század elején még inkább jellemző volt. Hasonló hatással volt az emberekre a szintén nagy nyilvánosságot kapott Lizzie Borden-ügy.

Peter Vronsky Female Serial Killers: How and Why Women Become Monsters című könyvében azt állítja, hogy a szexuális szadisták feleségei és barátnői leggyakrabban stabil családi háttérből érkeznek, gyermekkori problémák sem jellemzik őket és általában tanult nők. Míg nem találkoznak aktuális partnerükkel, nem folynak bele bűnügyekbe. (hasonló példákról olvass Gyilkos párok című cikkünkben) Az alapján, amit ma tudunk, Delphine Lalaurie megfelelt ennek a leírásnak, hiszen harmadik házassága előtt sosem keveredett botrányokba. Nyitott kérdés az, hogy vajon szexuális szadista volt-e, de a házaspár legalább egyik tagja valószínűsíthetően az volt. Megeshet, hogy a rendkívül ritka pszichiátriai jelenséggel, az ún. „folie à deux-vel” állunk szemben, amit másnéven megosztott pszichózisnak is neveznek, és amelyben a domináns személy pszichózisát veszi át egy vele szoros érzelmi kapcsolatban álló másik fél, jellemzően családtag. Ennek az elképzelésnek megfelelő táptalajt ad az, hogy Delphine minden leírás szerint igen erős akaratú asszony volt, aki képes volt másokat befolyásolni és manipulálni; illetve az is, hogy nagyon gyorsan, mindössze pár hónap ismeretséget követően házasodtak össze Louis-val. Szintén Vronsky-tól származik az a megállapítás, hogy a nők kriminológiájában jellemző, hogy gyakran felbújtóként jelennek meg az elkövető mellett, mintsem közvetlen tettesként. Ez is egy elképzelhető forgatókönyv a Lalaurie-kúriában történtek fényében: a kínzást és a gyilkosságokat Louis követte el, Delphine bíztatására, aminek hátterében akár az is állhatott, hogy az asszony kihasználta, hogy férje agressziója így legalább nem felé irányul (melynek korábbi megtörténte dokumentált tény).

Őrült volt-e Madame Lalaurie? Élete végén írott levelei arról tanúskodnak, hogy az empátia, és a helyzet komolyságának megértése teljes egészében hiányzott belőle. Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megbomlott az elméje – legalábbis a modern törvények nem ítélnék így. Alapvetésként fogalmazhatjuk meg azt, hogy az őrültség (illetve jogi értelemben véve a beszámíthatatlanság) mai egyik definíciója abban áll, hogy a vétkes meg tudja ítélni azt, hogy amit tett, az jó vagy rossz. Madame Lalaurie egyértelműen tisztában volt azzal, hogy ami a házában folyik, nem helyes, hiszen megpróbálta rejtegetni, és mindent megtett, hogy ne derüljön ki.

Nagyon valószínű, hogy Delphine igazából egy szívtelen szociopata volt, vagyis antiszociális személyiségzavara volt. Ennek jellemzője az empátia hiánya, és hogy az illető nem foglalkozik mások hogylétével. Lelkiismeret híján a szociopaták azt tesznek, amit csak akarnak, elveszik, amit csak akarnak, bármi áron, és gyakran kerülnek szembe az általános társadalmi normákkal vágyaik beteljesítése során. Mindeközben ezek az emberek gyakran elbűvölőek, vonzóak mások számára (akiket sikeresen manipulálhatnak), és valódi énjük sokszor egy életen át rejtve marad tágabb környezetük előtt. Madame Lalaurie a szó klasszikus értelmében nem valószínű, hogy őrült volt. Nem volt nyáladzó bolond, vagy paranoiás, de pszichéje messze nem volt normálisnak mondható. Saját világának középpontjában állt, és rajta kívül mindenki más – a férje, a rabszolgák, a gyerekei és más rokonai – csupán díszletül szolgáltak, hogy jól szórakozzon.

A közelmúltig a történészek meggyőződéssel állították, hogy Delphine Lalaurie halálának pontos időpontja és helye ismert. Ezt egy 1924-es felfedezésre alapozták, amikor a St. Louis temető sekrestyése egy régi, kopott réztáblát talált a temetőben, melyen az állt francia nyelven: „Madame Lalaurie, született Marie Delphine Maccarthy, elhunyt Párizsban, 1842. december 7.-én, 6_ évesen.” Ma azonban már tudjuk, hogy a tábla – készült is bármilyen célból… – csupán átverés, mert írásos bizonyítékok szolgálnak arról, hogy az asszony visszatért New Orleans-ba az 1840-es évek folyamán és értékesítette földjeik egy részét. Mindezek szerint a városban hunyt el, valamikor 1855 és 1858 között. Valós temetkezési helyét nem ismerjük. Legidősebb lánya, Borquita férje családja, a Forstallok kriptájában lett eltemetve, és a feljegyzések szerint itt van egy Delphine López nevű nő végső nyughelye is. A név utalhat Borquitára is, de elképzelhető, hogy anyját temettette el itt ezen a néven, hogy békében nyugodhasson.

Mennyi is lehet hát igaz ebből a legendából? Ha összehasonlítjuk a megannyi könyvben, weboldalakon és turistáknak szóló pamfletekben leírt történetet a valós, dokumentált tényekkel, be kell látnunk, hogy gyökerei valósak lehettek: a Lalaurie-házban minden bizonnyal szörnyűséges rémtettek estek meg, de ezek indítékairól már sosem fogunk tudni megbizonyosodni. A figyelem, a paranormális érdeklődés és a misztikum iránti olthatatlan vágy csak újabb rétegeket szült a történet köré, melyek máig is magyarázatra várnak.

The St. Francisville Experiment (2000)

E fórumon minden bizonnyal nem kell bemutatnom a bekezdésben is hivatkozott American Horror Story harmadik, Coven című évadát, melyben az egyik talán legérdekesebb karakter volt a Kathy Bates által játszott Madame Lalaurie. Ezen felül csak egy filmes feldolgozását találtam a történetnek, melyet a cikk fő forrásaként felhasznált Mad Madame Lalaurie című könyv is megemlít.

Ez a The St. Francisville Experiment című kézikamerás horrorfilm, melynek rendezője a Subspecies-franchise és a Terrorvision (1986) alkotója, Ted Nicolaou. Bár ezek a masszívan ’80-as, ’90-es évekre jellemző B-kategóriás horrorfilmek a zsánerben szereztek neki némi hírnevet és rajongókat is, 2000 körülre már színtiszta alacsony költségvetésű trash-filmeket találunk már csak a neve alatt.

…és sajnos ez igaz a The St. Francisville Experimentre is, amivel vélhetően a The Blair Witch Project (1999) (Ideglelés) korabeli hihetetlen sikereit igyekeztek csupán meglovagolni. Bár sejtettem, hogy nem egy művészi igényű darabot lesz szerencsém megtekinteni, ez a film még középiskolai kísérleti munkának is beillene, annyira amatőr. A történet szerint négy fiatal (két lány és két fiú, a nevüket felesleges megjegyezni) egy kísértetházba mennek, de még csak nem is a Royal Street-re, hanem egy New Orleans-hoz közeli, Francisville nevű településre, ahol a tűzvészt követően megfordulhatott a Madame is.

A found footage filmek szerelmeseként pontosan tudom, hogy nem várható kimagasló színészi teljesítmény, de ezúttal csak rettenetesen unalmas, eldarált dialógusokból állt a játékidő 90%-a. Nehéz eldönteni, hogy a fiúk, vagy a lányok idegesítőbbek, de még csak nem is szórakoztató módon. A horrorfaktort egyetlen repkedő szék szolgáltatta, de akadt itt MAJDNEM leszakadó csillár, és egy szekrényben rejtőző macska is. Ebben a filmben semmi nem állja meg a helyét, teljesen hiteltelen, és a found footage kategóriában is nehezen értelmezhető, hiszen hiányoznak belőle a műfaj sajátságos báját nyújtó elemek, helyette csak a vaskos klisék vannak jelen, és a borzalmas, lusta, igénytelen kivitelezés.

Értékelés: 1/10

Blissenobiarella

IMDb

Felhasznált források:

Victoria Cosner Love, Lorelei Shannon: Mad Madame Lalaurie
https://ghostcitytours.com/new-orleans/haunted-places/lalaurie-mansion/
Peter Vronsky: Serial Killers: The Method and Madness of Monsters
Peter Vronsky: Female Serial Killers: How and Why Women Become Monsters
https://nypost.com/2024/07/08/real-estate/nic-cages-former-new-orleans-mansion-lists-for-10-25m/
https://househistory.com/the-lalaurie-mansion/