Serial Chillers LIV.: Gyilkos párok (1. rész)

A Serial Chillers rovatban rendszerint egy-egy sorozatgyilkos részletes bemutatására vállalkozunk, de a témában egyáltalán nem elvetendő a csoportosítás gondolata sem, hiszen a kriminalisztika is rendszerint kategóriák szerint kezeli ezeket a bűnelkövetőket. Ebben a cikkben olyan szerelmes- vagy házaspárokról olvashattok, akik együtt – egymást hajtva, vagy éppen egymás ellenében – követték el hátborzongató rémtetteiket.

Ismeretes számos olyan hírhedt páros története is, akik barátokként kezdtek gyilkolásba – keresnünk sem kell jobb példát Henry Lucas és Ottis Toole, vagy Leonard Lake és Charles Ng ügyénél -, de talán az ilyen eseteknél is hihetetlenebb, amikor egy szabályszerű párkapcsolatot „fűszerez” meg a szadista vágy, és a pár a gyilkosságok által tüzeli fel szexuális életét. A gyilkos párokra általában jellemző, hogy a domináns fél a férfi, de a nő is aktívan közreműködik, nem csupán engedelmeskedve, de kielégítendő saját sötét perverzióit.

Gerald és Charlene Gallego

Gerald Gallego egy lepukkant környék közismert prostituáltjának fiaként látta meg a napvilágot 1946-ban. Apja egy halálra ítélt erőszakos bűnöző volt, akit 1955-ben elsőként végeztek ki Mississippi államban az e célra létesített gázkamrában. A cseppet sem jótékony hatású családi környezet ott hagyta a bélyegét a fiún is, aki továbbvitte a Gallegók pszichotikus örökségét.

Harmincéves korára már több, mint egy tucatszor vették őrizetbe különböző erőszakos bűncselekményei következményeként. Tizenhárom éves korában megerőszakolt egy hatéves kislányt, de ez csak egy volt gaztettei hosszú sorában.

Geraldhoz vonzódtak a nők, így mindig volt lehetősége válogatni köztük. Harminckét éves korára már hétszer megnősült, illetve elvált, mígnem 1977-ben megismerte álmai asszonyát.

Charlene Williams jómódú szülők elkényeztetett gyermekeként nőtt fel. Kivételes tehetségű hegedűművész volt, afféle csodagyereknek tartották, amit 160-as IQ-ja is megerősített. Élete mégsem volt boldog. Meglehetősen zavart lelkiállapota miatt a főiskoláról az első félévben kibukott. Húszas évei elején volt két, rövidebbnél rövidebb, ám annál viharosabb házassága. Amikor Geralddal megismerkedett, már csak a drogok érdekelték és szexuális perverzióinak kielégítése. Egy sacramentói poker klubban találkoztak, és alig egy hét múlva már együtt is éltek, hamarosan pedig össze is házasodtak és a nevadai Renóba költöztek.

Szexuális életük sok mocskot elbírt: Gerald egy tini csellengőt csábított lakásukra, hogy hármasban szexeljenek, aki Charlene alkalmi leszbikus szeretőjévé vált. Gerald nem volt képes teljesíteni, ha a hétköznapi szexről volt szó, egyre perverzebb igényeit kellett kiélnie ahhoz, hogy merevedése legyen. Nem tudjuk, kettejük közül kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy szexrabszolgákat szerezzenek maguknak, de az tény, hogy 1978. szeptemberétől fogva előre meghatározott forgatókönyv szerint kezdték áldozataikat becserkészni Kaliforniában és Nevadában egyaránt.

A modus operandi minden esetben megegyezett. Gallego kocsiján furikázva közelítették meg áldozataikat a célcsoport által kedvelt helyeken: plázák parkolóiban, kocsmák előtt álltak meg, ahol Charlene ismerkedett meg a kiszemeltekkel – egy kivétellel tinédzser lányokkal. Általában drogot ajánlott nekik, ezzel csalta őket a furgonba, majd valamilyen elhagyatott helyre hajtottak velük, ahol a megerőszakolták őket, majd változatos módokon – kit lőfegyverrel, kit fojtogatással, a többséget pedig agyonverve – végeztek velük, holttestüket pedig egyszerűen otthagyták a semmi közepén, vagy sekély sírba temették.

Összesen 10 emberrel végeztek ilyen módon, áldozataik 13 és 34 év közöttiek voltak. Az egyetlen férfi áldozat Craig Miller volt, akit menyasszonyával együtt raboltak el, és mielőtt Mary Elizabeth-et megerőszakolták volna, a férfit lelőtték a szeme láttára. Ők voltak utolsó áldozataik, mert egy szemtanú gyanúsnak találta őket, ezért feljegyezte az autó rendszámát és bejelentést tett.

1980-ban tartóztatták le őket, és Charlene egyezséget kötött az ügyészséggel, hogy férje ellen tett vallomásáért cserébe csupán tizenhét év börtönbüntetésre számíthasson. Geraldot 1983-ban halálra ítélték, de a hosszadalmas jogi procedúrák és a folyamatos fellebbezések révén elérte, hogy az ítéletet ne tudják végrehajtani rajta. 2002-ben, 54 éves korában végbélrák végzett vele.

Charlene szerepe a bűntényekben máig is vitatott kérdés. Tudvalevő, hogy ő is kivette a részét az áldozatok kínzásából, azonban 1997-es szabadon bocsátásakor azt hangoztatta, hogy Gerald Gallego egyes áldozatai meghaltak, míg mások túléltek, ő pedig egy a férfi azon áldozatai közül, aki életben maradt. Sokan vitatják e szólamok igazságtartalmát, ahogy Charlene azon állítását is, hogy próbálta megmenteni „szexrabszolgáik” életét, különösen, hogy mindez ellentmond a majd’ két évtizeddel korábban tett vallomásának.

Paul Bernardo és Karla Homolka

A diszfunkcionális családból származó, ám aranyifjúvá felnövő Paul Bernardo, és ifjú felesége, a gyerekkora óta kegyetlen hajlamokat mutató Karla Homolka a sorozatgyilkosok „Barbie és Kenjeként” vannak számontartva. A kanadai házaspár sokáig tökéletes képet mutatott a külvilágnak, de az álarc mögötti valóság romlott volt.

Bár ezt feleségének is csak a nászéjszakán árulta el, valójában Paul Bernardo volt „a scarborough-i erőszaktevő”, aki mintegy négy éven át támadott és erőszakolt meg fiatal nőket, és a rendőrség nagy erőkkel kereste. A férfi házasságában sem volt úriember, teljességgel uralta Karlát, aki az élet minden területén, de különösen a hálószobában leste, és szívesen teljesítette férje minden kívánságát. Szerették videózni egymást és sok fényképet is készítettek nem csak egymásról, de később arról is, ahogyan áldozataikon erőszakot tesznek – és ezek s felvételek később kulcsfontosságú bizonyítékokká váltak.

bernardo homolka

Elsőként Karla húgát, az ekkor 15 éves Tammy-t szemelte ki magának Paul, akit zavart, hogy Karla már nem volt szűz, amikor megismerkedtek; így úgy érezte, jogot formálhat arra, hogy egy másik Homolka-lány szüzességét elvegye. Meglepő módon Karla több, mint együttműködőnek bizonyult, és 1990. december 23.-án, a család karácsonyi vacsorája után elkábították a lányt. Karla állatorvosi asszisztensként dolgozott, és munkahelyén hozzáfért a nyugtatóként használt halotánhoz. Kiszámolta, milyen mennyiségre lenne szükség ahhoz, hogy Tammy az erőszak során végig ki legyen ütve, de terve félresikerült. A szörnyűségek közepette a lány még mindig öntudatlanul hányni kezdett, és megfulladt, így lett a páros első, és a családi bizalmat is figyelembe véve talán legborzasztóbb sorsú áldozata.

Tammy halálát 1991. júniusa és 1992. áprilisa között még három lányé követte.Az elrabolt fiatalokat megverték, megkínozták és megerőszakolták, mindent videóra rögzítve, végül pedig megölték őket. A holttestektől kietlen helyeken szabadultak meg.

Ámokfutásuknak az vetett véget, hogy Bernardo a saját feleségét is verni kezdte, aki így ellene fordult és feljelentette. A rendőrség már egyébként is gyanúsítottként kezelte Pault a scarborough-ban történtekkel kapcsolatban, így rögtön letartóztatták.

Bernardót életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, míg Homolka a hatóságokkal való együttműködéséért rövidített büntetést kapott.

Az ügy részletesebb bemutatását korábbi cikkünkben ITT találod.

Douglas Clark és Carol Bundy

Douglas Clark kivételes családba született 1948-ban, és nehéz rájönni, mitől változott szörnyeteggé. Gyermekkorában esélye sem volt gyökeret ereszteni, hiszen édesapja a haditengerészet tisztjeként katonai bázisról bázisra költöztette családját. Douglas gyermekkora kiváltságos volt, hiszen élvezhette mindazt a luxust, ami édesapja rangjával együttjárt, elit magániskolákba járhatott, otthonában pedig a személyzet leste kívánságait.

E körülmények révén Douglas Clark olyan felnőtté vált, akit a saját vágyainak kielégítésén kívül más nem érdekli, nagyon is tudatában van jogainak, és intenzív énközpontúság és önzőség jellemzi. Sok ilyen ember létezik szerte a világon, Clark azonban túltett rajtuk, és pszichopátiás szexuális ragadozóvá vált.

Kamaszkori „tréfái” – mint például barátnőjének titokban való lefilmezése szexuális együttlétük közben, majd a felvétel haveroknak való mutogatása szórakozásként – csupán bemelegítésnek tűnnek visszatekintve, a felnőttkorában elkövetett borzalmakhoz képest.

Carol Bundy helyzetét némiképpen könnyebb empátiával kezelni. Gyermekkorában mindkét szülője bántalmazta, bár ő maga úgy írta le, boldog és szeretetteljes családban nőtt fel, ami jól mutatja zavartságát. Édesanyja „nevelési módszere” a szíjjal való verés volt, miközben azt mondta lányának, hogy senki nem szereti, vagy akar vele lenni. Még aznap este, hogy anyjuk meghalt, az apa magához szólította Carolt és húgát, Vickyt, akik 13 és 11 évesek voltak ekkor; és közölte velük, hogy itt az ideje átvenniük anyjuk helyét a hitvesi ágyban. A következő évben – mígnem a férfi újraházasodott – felváltva erőszakolta meg lányait, majd nevelőszülőkhöz adta őket. Pár évvel később felakasztotta magát.

Tizenhét évesen Carol férjhez ment egy 56 éves férfihoz, csak hogy végre elszabaduljon. Amikor a férj prostitúcióra akarta kényszeríteni, elhagyta őt egy másik férfiért, aki viszont állandóan verte. 1979-ben egy anyaotthonba menekült két fiával. Később talált egy lakást a kaliforniai Van Nuysben, ahol összejött a ház gondnokaként dolgozó, egyébként házasember John Murrey-vel. A férfi egy idő utána lerázta, Carol szíve pedig teljesen összetört.

Három hónap múlva ismerkedett meg Douglas Clarkkal, akinek ekkorra már hosszú listája volt az általa szexuálisan kizsákmányolt, elkeseredett nőkről. Carol Bundy, a harminchétéves, túlsúlyos, erősen rövidlátó nő, akinek szívét összetörték, megfosztották önbizalma utolsó morzsáitól is, életét pedig végigkísérte a bántalmazás, több, mint tökéletes választás volt számára.

Gyorsan egymásra találtak, Carol pedig a férfi hűséges szolgájaként viselkedett hamarosan. Amikor nem ápolói munkájával volt elfoglalva, mindenben Douglas segítségére volt, hogy az kiélhesse elferdült szexuális igényeit.

Kezdetben a nő csupán fotókat készített, miközben Clark pedofil bűncselekményeket hajtott végre, gyerekek megerőszakolásával, azonban később aktívabb közreműködővé vált. Clarknak mindez már nem volt elég, gyilkosságokról álmodozott, amit hamarosan végbe is vitt.

1980. nyarán két csellengő tinit vett fel a kocsijába, és orális szexre kényszerítette őket, miközben fegyvert fogott a fejükhöz, majd fejbe is lőtte mindkettejüket, és szodomizált a holttestükkel. Miután az autópálya melletti töltésre dobta a testeket, hazament, és mindenről beszámolt Carolnak, aki innentől fogva időnként elkísérte a Los Angeles Sunset Strip nevű városrészébe kurvázni. Ezek a nők hasonlóképpen jártak, orális szex közben Clark fejbelőtte őket.

Carol Bundy mindent megtett, hogy éreztesse szeretetét: az uzsonnáscsomagokhoz hasonlóan „gyilkossági” csomagot állított össze kedvesének, hogy magával vihesse azt éjszakai portyáira. A csomagban voltak kések, papírtörlők, folyékony szappan, műanyag zsákok és gumikesztyűk. Amikor Clark hazahozta egyik áldozatának, Exxie Wilsonnak a levágott fejét, a nő kisminkelte azt és beszárította a haját – így a kedvében járva a fejet később szürreális, nekrofil fellációra használó férfinak.

Bármennyire is elkötelezett volt azonban Clark mellett, Bundy mindvégig fenntartotta alkalmi kapcsolatát a korábban említett John Murrey-vel. Egyik találkozójuk során elárulta neki, hogy a szeretője az akkorra már keresett és nagy sajtónyilvánosságot kapott „Sunset Strip sorozatgyilkos”. Pár nappal később azonban megbánta vallomását, ezért újabb randit beszélt meg a férfival, melynek során agyonszúrta őt, fejét pedig levágta és hazavitte.

Nem sokkal ezután a nő egyszerűen besokallt, és idegösszeomlást kapott a munkahelyén. Zokogott, és csak azt hajtogatta, hogy nem bírja tovább, neki életeket kellene mentenie, nem pedig elvennie azt. Munkatársainak bevallotta, hogy megölte Murrey-t, akik értesítették a rendőrséget, Bundy pedig hamarosan teljes vallomást tett Clark és a maga bűneiről.

Carol Bundy-t kettő, Douglas Clarkot hat gyilkosságért ítélték el; a nő huszonöt, plusz huszonhét év börtönt kapott, míg a férfit halálra ítélték- döbbenetes módon azonban Carol halt meg előbb közülük. 2003. december 9.-én szívelégtelenség végzett vele, 61 éves korában. Douglas Clark ma 74 éves, és immár 39 éve ül a halálsoron. Carol a börtönből is segíteni próbált abban, hogy a férfi bizonyíthassa ártatlanságát, pedig az egy pillanatig sem próbált gondoskodni róla, éppen ellenkezőleg, a tárgyalások során végig megpróbálta hitelteleníteni őt. Azt mondta azért adott át minden dokumentumot Clark ügyvédeinek, mert szereti őt, bár már maga sem tudja, miért.

David és Catherine Birnie

Az eddig ismertetett párokhoz hasonlóan az Ausztráliában élő David és Catherine Birnie is deviáns társfüggők voltak, akik szexuális életüket nemi erőszakkal, kínzással és gyilkossággal igyekeztek „feldobni”. Ahogyan a legtöbb ilyen ügyben jellemző, ebben a kapcsolatban is a férfi volt a domináns fél, akit női fél szolgalelkű tehetetlenséggel követett mindenben, hogy kedvére tehessen.

David Birnie, aki krónikus alkoholfüggők hat gyermeke közül a legidősebb volt, korai éveiben megtapasztalta az elhanyagoltság minden formáját, testvéreivel együtt rendszeres időközönként kiemelték a családból és nevelőszülőknél helyezték el őket. Catherine-nel már ekkor ismerték egymást, hiszen a lány a szomszédban élt a nagyszüleivel. Miután anyja már csecsemőkorában meghalt, a babát először Dél-Afrikába küldték az apához, de két évvel később a nagyszülők fogadták örökbe, akik nagyon szigorúan nevelték. Nem engedték, hogy barátkozzon bárkivel, így mire elérte a kamaszkort, Catherine már egy rendkívül magányos lélekké vált, aki elkeseredetten éhezett a szeretetre.

Tinédzseréveik végén együtt követtek el egy rablássorozatot, aminek következtében mindketten börtönbe kerültek. Catherine korábban szabadult, míg ő fél évet, David két és fél év büntetést kapott. Szabadulása után a nő bentlakó házvezetőnőnek szegődött egy családhoz, ahol végre rátalált a boldogság. Munkaadójával egymásba szerettek és 1972. május 31.-én, Catherine 21. születésnapján összeházasodtak, nem sokkal ezután pedig megszületett első fiuk is, aki sajnálatos módon csupán héthónapos korában autóbalesetben meghalt Catherine szeme láttára. Mindez nagyon megviselte a nőt, az egyébként sem boldog házasságban, hiszen mindvégig David Birnie után áhítozott. Ennek ellenére a következő tizenhárom év során vele maradt, és további hat gyermekük született. 1985-ben azonban megelégelte életkörülményeit (férje munkanélküli volt, és sokszor még a betevő falatra sem volt pénzük) és gyermekeit hátrahagyva visszatért élete szerelméhez, akinek hamarosan hivatalosan is felvette a nevét, bár sosem házasodtak össze.

David Birnie szexuális étvágya látszólag kielégíthetetlen volt, és Catherine szívesen csatlakozott deviáns, perverz szokásaihoz. Sokat beszéltek arról, hogy el kellene rabolni valakit és megerőszakolni, mert ez különös élvezetet okozna, elképzeléseiket pedig 1986. októberében váltották valóra. A házukba csábítottak egy 22 éves diáklányt, akit az ágyhoz láncoltak, és David többízben megerőszakolta Catherine szeme láttára. Végül megfojtották, és egy kietlen területen sekély sírba temették. Az első után három további áldozatot szedtek a következő 5 hét lefolyása alatt.

Az utolsó előtti alkalom annyira megdöbbentően alakult, hogy még magát Catherine-t is megrázták az események. A huszonegy éves áldozat a buszmegállóban várt, amikor a páros felvette a kocsiján. Ahogyan a többieket, először őt is hazavitték a Moorhouse utcai otthonukba (melynek okán az ügyet Moorhouse gyilkosságokként is szokták emlegetni) és az ágyhoz láncolták, másnap pedig egy erdős területre hajtottak vele, ahol David Birnie újra és újra megerőszakolta a lányt a kocsiban, míg arra vártak, hogy besötétedjen. Végül egy késsel nyakon szúrta, és abban a hiszemben, hogy meghalt, elkezdte eltemetni, a lány azonban hirtelen felült – mire a férfi egy baltával összezúzta a fejét.

A következő áldozatot csupán öt nappal később vitte haza, amikor Catherine még erősen az előző eset hatása alatt állt, ezért a tizenhat éves lányt nem kötözte meg, és magára hagyta, míg David Birnie nem volt otthon. Így a fogoly meg tudott szökni, és ő lett az ügy egyetlen túlélője, aki így természetesen jelentkezett a hatóságoknál, és mindent elmondott elrablóiról.

David és Catherine Birnie mindent bevallottak, amikor letartóztatták őket, és elvezették a rendőrséget az általuk ásott sírokhoz. 1987-es tárgyalásukkor mindketten bűnösnek vallották magukat, és az Ausztráliában maximálisan kiszabható büntetést, életfogytiglant kaptak. David Birnie-t 2005-ben, 54 éves korában holtan találták a cellájában, felakasztotta magát. Catherine nem vehetett részt a temetésén, és mindmáig börtönben van.

Tetteik alapján készült a 2016-os Hounds of Love (Farkasnász) című ausztrál film.

Fred és Rosemary West

Bár az ilyen jellegű bűncselekményeket nem szokás, és nehéz is volna rangsorolni, a brit származású West házaspár története jó eséllyel pályázna arra, hogy a legborzalmasabbnak nevezzük, hiszen Karla Homolkához hasonlóan – aki saját húgát áldozta fel partnere kéjelgéseinek oltárán – Westék sem válogattak, ha erőszakról volt szó, így estek áldozatul nekik saját gyermekeik is.

Fred West 1941-ben született az angliai Herefordshire-ben egy szegény, farmer családba, amelyben a vérfertőzés generációkra visszanyúló „hagyomány” volt. Maga Fred West is molesztálta saját húgát, majd később lányait is. Húszéves korára profi tolvaj lett, és elítélt pedofil, amiért teherbe ejtett egy mindössze tizenhárom éves lányt.

1962-ben összejött egy Catherine ‘Rena’ Bernadette Costello nevű lánnyal, akivel korábban már jártak néhány hónapig. Rena éppen terhes volt egy ázsiai buszvezetőtől, Fred azonban minden további nélkül elvette feleségül; és amikor Charmaine megszületett, azt állították, hogy Rena elvetélt, és örökbefogadták az ázsiai kislányt. Közös lányuk, Anne Marie 1964-ben született. Mindeközben Fred West egy fagyiskocsi vezetésével kereste a kenyerét (ami kiváló lehetőséget nyújtott számára, hogy gyerekeket cserkésszen be), később pedig egy vágóhídon helyezkedett el. Öt év után, 1967-ben Renának elege lett Fred perverz szexuális szokásaiból és hűtlenségéből, ezért elhagyta a férfit; aki ekkor már egy Anne McFall nevű tinédzser lánnyal élt egy fedél alatt.

Anne teherbe esett, és próbálta a házasság felé terelni Westet, ezért a férfi megölte, holttestét pedig feldarabolta. Mint az később szokásává vált, a lány ujjait és lábujjait levágta és megtartotta emlékül. Bár West mindig is tagadta, hogy ezt a gyilkosságot ő követte volna el, ez a tény, és az, hogy a nő méhét is kivágták, őt valószínűsíti elkövetőként.

1969-ben ismerkedett meg az ekkor alig 15 éves Rosemary Letts-szel, aki szintén szegény családban nőtt fel, sok testvérrel. Tinédzser volt, amikor szülei elváltak és ő hol anyjánál, hol apjánál lakott. Apja paranoid skizofréniában szenvedett, és amikor rátörtek a rohamok, előszeretettel bántalmazta környezetét, két idősebb lányát – köztük az egyik Rosemary volt – szexuálisan is zaklatta. 1970-ben adott életet Freddel közös lányuknak, Heather Ann Westnek.

Két hónappal később Fred ismét börtönbe került, adócsalás miatt, és ott is maradt egészen 1971. júniusáig. Rose alig tizenhét évesen három gyermek gondozásáért lett felelős, akik közül Charmaine konokul ellenállt neki, és nagyon sokat veszekedtek. Egy ilyen veszekedés alkalmával Rosemary annyira bedühödött, hogy megölte a lányt, majd elterjesztette, hogy Rena vitte őt magával, hogy együtt éljenek – a valóságban azonban Fred temette el saját házuk kertjében, amikor szabadult (ujjait megtartotta). Ezután minden feszültség Anna Marie-re zúdult, akit apja és nevelőanyja rendszeresen megerőszakolt. Amikor Rena eljött meglátogatni őt, Fred megfojtotta az asszonyt, holttestét pedig az ekkorra már szokott módon hantolta el (ujjait megtartotta).

A következő két évtized során Westék a felszínen példamutatónak látszó életet éltek, miután 1972.-ben összeházasodtak. Rose prostituáltként dolgozott, kuncsaftjait saját házukban fogadta, és az évek során további hét gyermeknek adott életet, akik között volt, akit Fred nemzett, volt, akit más.

Szexuális életük azonban nem merült ki mindebben. Fred különös élvezetet talált abban, ha barátai átjöttek hozzájuk, és szeme láttára erőszakolták meg a kiskorú Anne Marie-t, később pedig már a gyilkosságok is terítékre kerültek. Az évek során legalább kilenc esetben öltek, áldozataik 15 és 21 év közötti lányok voltak – köztük utolsóként saját elsőszülöttjük, Heather.

Áldozataikat otthonukba csalták, fogva tartották, és hosszabb időn keresztül kínozták, olykor akár egy héten keresztül is. A vég minden esetben megegyezett: miután szexuálisan így kihasználták ezeket a fiatal nőket, megölték őket, holttestüket pedig feldarabolták és a pincében vagy a hátsó kertben eltemették.

Heather eltűnésével kapcsolatban West-ék elbeszélése állandóan változott, s ez már a rendőrségnek is szemet szúrt. Ám a bomba mégis csak 1992 augusztusában robbant, amikor az egyik West kislány, Louise, besétált a rendőrkapitányságra egy köteg fotóval a kezében, amelyek őt és erőszaktevő apját ábrázolták aktus közben. Kezdetben csak a nemi erőszakot tudták rábizonyítani Fred-re, feleségére pedig a bűnrészességet, valamint a gyermekbántalmazást – az igazság csak akkor derült ki, amikor 1994-ben végre meglett az engedély a házkutatásra. Ekkor Fred West mindent beismert, és megmutatta a kertben hová temette el Heathert.

Fredet 12, Rosemary-t 9 gyilkosság elkövetéséért ítélték el. A bíróságon az asszony kifejezetten távolságtartóan viselkedett férjével, semmi jelét nem mutatta, hogy örül a viszontlátásnak, pedig február óta alig tudtak egymásról valamit. A későbbiekben a nő azt is megtagadta, hogy Fred leveleire válaszoljon, csupán közös gyermekein keresztül üzent, hogy gyűlöli és reméli, soha többé nem látja viszont. Erre a férfi is bekeményített és kitálalt az ügyben még mindig vizsgálódó nyomozóknak, hogy felesége nagyon is benne volt a gyilkosságok elkövetésében.

Fres West 1995. január 1-jén felakasztotta magát börtöncellájában, búcsúlevelében újra biztosította Rosemary-t és gyermekeit arról, hogy mennyire szerette őket. Rosemary máig is börtönben ül és bizonygatja ártatlanságát minden adandó alkalommal.

Az ügy részletesebb bemutatását korábbi cikkünkben ITT találod.

Érdekességként jegyezzük meg, hogy Rosemary a börtönben igen közeli kapcsolatba került Myra Hindley-vel, következő történetünk szereplőjével.

Ian Brady és Myra Hindley

Harminc évvel azelőtt, hogy Westék rémtetteire fény derült, egy másik angol páros is beírta magát a kriminalisztika történetébe, ami a Moors-gyilkosságokként hivatkozik tetteikre.

Ian Brady, egy glasgowi pincérnő törvénytelen fia egy másik párnál nőtt fel, és már egészen fiatalkorában is pszichopátiás tüneteket mutatott. Hiába volt kivételesen okos gyerek, az iskolában rosszul teljesített, és dühkitörésektől szenvedett, illetve rendszeresen kínzott állatokat. Már tizenéves korában összeütközésbe került a törvénnyel, és börtönbe került.

Myra 4 évvel volt fiatalabb nála, és világéletében izgalomra vágyott. 1961-ben ismerkedtek össze, és Myra számára szerelem volt első látásra. Iant a legtöbben mogorvának tartották, Myra számára titokzatos volt. Amikor a férfi végre viszonozni kezdte vonzalmát, a nő azonnal teljesen alávetette magát a férfi által kibocsátott mérgező légkörnek; és lelkesen ismerkedett a férfi szexuális fantáziáival is, melyek középpontjában nácizmus állt.

Myra együttműködése felbátorította a férfit, aki úgy érezte, ideje kitolni a határaikat. Valamivel több, mint egy év alatt, 1963-1964 során elraboltak, megerőszakoltak és megöltek négy gyereket, akik maradványait mocsaras, lápos területeken temették el.

Általában a nő volt az, aki becserkészte áldozataikat, de az sosem derült ki, mennyire játszott aktív szerepet a gyilkosságokban. Kettejük között egyértelműen Brady volt a domináns fél.

1965. októberében egy tizenhét éves fiút, Edward Evanst Myra lakásán, a nő sógorának szeme láttára végzett ki Brady, és ez az óvatlanság vezetett lebukásukhoz. Bár korábban sem titkolták, hogy gyilkosságokat követnek el, Myra húga és annak férje nem hitték el. Amikor végül a férfi a saját szemével győződhetett meg róla, első útja a rendőrségre vezetett.

A hatóságok a páros letartóztatása után átvizsgálta Myra Hindley lakását, ahol egy imakönyvbe dugva találták meg a Manchester központi pályaudvarán található csomagmegőrzőbe szóló jegyet, ami két bőröndöt rejtett. A bőröndök tele voltak az áldozatokhoz köthető bizonyítékokkal, pornográf kép- és hangfelvételekkel.

1966-ban mindkettőjüket életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, mára már egyikük sincs életben.

A nő 2002-ben halt meg, egy korábbi szívrohamot követően összeomlott a tüdeje. Évek óta koszorúér-betegségben szenvedett, de szenvedélyes dohányos volt élete végéig – állítása szerint azért szívta a legerősebb dohányt, mert így akarta előbbre hozni saját halálát. Eltemettetése is körülményes volt, ugyanis sokáig nem találtak olyan temetkezési vállalkozót, aki vállalta volna elhamvasztását.

Brady 1999 óta éhségsztrájkot folytatott, mondván, hogy inkább megöli magát, minthogy a börtönben rohadjon el. Döntése, hogy halálra éheztesse magát komoly sajtóvisszhangot kapott, és körülményes jogi vitákat szült. Kényszertáplálása a gyomrába vezetett csövön keresztül valósult meg, ami végül jogszerű intézkedésnek bizonyult és egészen 2017-ben bekövetkezett haláláig folytatódott.

Brady-t csak jó fél évvel halála után temették el, különleges körülmények között. Bíróság határozott arról, hogy a szertartáson egyetlen gyászoló sem vehetett részt, semmilyen zene nem szólhatott, és virágok sem lehettek. A 79 évet élt sorozatgyilkos hamvait a tengerbe szórták.

Az ügy részletesebb bemutatását korábbi cikkünkben ITT találod.

Cikkünket hamarosan a második résszel, további esetek leírásával folytatjuk!

Blissenobiarella

Be the first to comment on "Serial Chillers LIV.: Gyilkos párok (1. rész)"

Leave a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .