Hétköznapi Horror című sorozatunkban olyan tárgyakat vagy életmódhoz kapcsolódó dolgokat mutatunk be, amelyek használata a régmúltban általános volt, azonban a tudomány és technológia fejletlensége miatt rengeteg veszélyt rejtettek magukban és számos áldozatot szedtek. A mostani epizód a rádiumlányokról fog szólni. Ők olyan gyári munkás nők voltak az 1900-as évek elején, akik órák számlapjait díszítették rádiumos festékkel, hogy azok világítsanak a sötétben. Ez eddig jópofán hangzik, azonban később az életükkel fizettek érte – nem is akárhogyan!

Rádium: csodaszer vagy halálos méreg?

A rádium egy viszonylag ritka nehézfém. 1898-ban fedezte fel Marie és Pierre Curie, uránszurokércben találtak ilyen anyagot. 1902-ben Marie elemi állapotában állította elő, s a nevét is ő adta: radius = latinul sugár, utalva ezzel arra, hogy radioaktív. A rádium színe szürkésfehér, különleges tulajdonsága, hogy a sötétben zöldes fénnyel világít, felezési ideje nagyjából 1600 év. A korabeli rákkutatás- és kezelés során alkalmazták és gyógyhatásúnak vélték az orvosok. Azonban néhány évtizeddel később bebizonyosodott, mekkorát tévedtek, hiszen maga Marie Curie 1934-es halálát is a nagy dózisú radioaktív anyag okozta, amely tudományos munkája évei alatt felhalmozódott a szervezetében. Férje, Pierre ugyan balesetben hunyt el, de már ő is sugárbetegségben szenvedett. Pontosan azért, amiért ártalmatlannak hitték, egy sor használati cikk tartalmazott rádiumot valamilyen formában. Megtalálható volt fogkrémben, arckrémben és egyéb kozmetikai szerekben, gyógyászati segédeszközökben, ételekben, italokban, gyermekjátékokban.

Nagyüzemi rádiumhasználat

A XX. század elején az órák számlapját is rádiumos festékkel dekorálták, hogy azok sötétben is tudják mutatni az időt. Ez akkoriban egy olcsó, könnyen kivitelezhető módszer volt, a rádiumos órák pedig elképesztő népszerűségnek örvendtek. Az egyik legnagyobb vásárlóközönséget az amerikai hadsereg katonái jelentették, tehát a rádium kitermelése nemzeti érdek volt. A rádiumos festéket Dr. Sabin Arnold von Sochocky kísérletezte és fejlesztette ki, amely porított rádiumból, a gumi egy fajtájából és vízből állt, a neve pedig beszédesen Undark lett. A rádiumhoz szükséges ércet a Colorado állambeli Paradox-völgyben, valamint Utah államban található bányákban termelték ki. A sors fintora, hogy von Sochocky-val 1928-ban éppen nagyszerű találmánya végzett, mint oly sok más emberrel. De erről később.

A divathullám miatt az óraszámlapfestés nagyüzemi körülményeket igényelt. Az Egyesült Államokban sorra nyíltak azok a gyárak, amelyekben e tevékenység zajlott. Elsőként 1917-ben, New Jersey állam, Orange nevű városában nyitotta meg kapuit a United States Radium Corporation. Öt évvel később az Illinois-ban, egy Ottawa nevű településen (nem összetévesztendő kanadai névrokonával!) megnyílt a Radium Dial Company, harmadikként pedig Waterbury-ben, Connecticut államban, a Luminous Process Company.

A rádiumlányok

A három fent említett létesítményben összesen körülbelül négyezren dolgoztak. Ha emlékeznek még a kedves olvasók, korábbi, gyufagyáros cikkünkben említettük, hogy a gyári munkások általában fiatal nők voltak. Nos, ez most sem volt másképpen: erre az aprólékos munkára ugyanis a nők alkalmasabbnak találtattak, mint a férfiak. A gyártási kvóta magas, a bérezés alacsony volt, így kijelenthetjük, hogy a munkaerő maximális kizsákmányolása zajlott jelen esetben is.

Ami a munkamódszert illeti: az órák számlapját vékony, teveszőr ecsettel festették, ám az hamar összekócolódott. Ezért ahhoz, hogy kiegyenesítsék, a munkáslányok felsőbb utasításra megnyalták az ecsetet, mielőtt újra a festékbe mártották, azaz nemes egyszerűséggel a radioaktív anyagot szopogatták egész nap. A műszakvezetők azzal biztatták őket, hogy ettől nem lesz különösebb bajuk, legfeljebb csak az arcuk fog kipirulni a munkaidő végéig. Ők persze nagyon is jól tudták, hogy ez nem igaz. De ha a lányok nem nyalták volna meg az ecsetet, bőrük, hajuk, ruhájuk akkor is kapott bőven a festékből, hiszen mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgoztak. Mondanom sem kell, a vezetőség szakszerűen el volt látva ilyen felszerelésekkel, és csak olyan keveset tartózkodtak rádium közelében, amennyit feltétlenül muszáj volt, többet egy percet sem. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, a lányok a világító festéket viccesnek találták, gyakran záróra után a szájukat és körmüket is kifestették vele és nézegették, ahogyan virítanak a sötétben. Szegények, mit sem sejtettek arról, mibe fog kerülni ez a kis móka… A számlapfestő üzemben dolgozó fiatal hölgyek rádiumlányokként híresültek el a köztudatban.

Mérgezés és kínhalál

A baj nem váratott sokat magára. A rádium-mérgezés tüneteinek megjelenéséhez rövid idő is elegendő, ha az ember napi szinten érintkezik az anyaggal. A new jersey-i üzemben 1920-as évek elején kezdtek el először jelentkezni a dolgozók körében az egészségügyi problémák. A munkásnők állandó fejfájásra, fáradtságra, mozgási nehézségekre panaszkodtak, és ami meglehetősen ijesztő volt, sokuknak kihullottak a fogaik. Kicsit később vérszegénység lépett fel náluk, és ami a fogvesztésnél is félelmetesebb, bőrük halványan derengett a sötétben! Ismét tennék egy utalást korábbi, gyufás cikkünkre: akárcsak a benne szereplő fehér foszfor, a rádium is erős deformációt okoz az azzal érintkező ember csontjaiban, így az állkapocsban is, “radium jaw”-t, azaz “rádiumállkapcsot” okoz, mivel a nehézfém törékennyé, lyukacsossá teszi a csontokat. Az sem volt ritka, hogy valakinek nemes egyszerűséggel leszakadt az állkapcsa tőle. El tudjuk képzelni, ez mekkora fájdalommal járhatott ez? Bár akkoriban a rák kezelésére is használtak rádiumot, valójában nem kezelte, hanem okozta a kórt. Általában leukémiát, de előfordultak a betegség egyéb fajtái is. A nők körében kardinális kérdés a termékenység, a magas rádium-bevitel ezt alaposan gátolta: az anyaggal dolgozók a menstruáció elmaradásáról, teherbe esési nehézségekről számoltak be.

1922-ben bekövetkezett az első haláleset, amiről szélesebb kör tudomást szerezhetett. Az akkor huszonkét esztendős Mollie Maggia hosszas szenvedés után elhunyt. Az ügyet az üzem vezetősége megpróbálta eltussolni, halotti bizonyítványán a halál okaként szifilisz volt feltüntetve. Maggia állkapcsának állapota azonban nem erről árulkodott… Egy másik áldozat, Peg Looney 1929-ben halt meg, csupán huszonnégy éves volt és hat évig volt kitéve a mérgezésnek. Őket még számos megbetegedés és haláleset követte az évek alatt. Bár a rádiummal dolgozó munkásoknak bizonyos időközönként kötelező volt üzemorvosi vizsgálaton részt venniük, ez nem sokat ért. A doktorok a gyárigazgatók zsebében voltak, azt írtak papírjaikra, amiket felsőbb utasításból kaptak, függetlenül a páciens állapotától.

Kártérítési perek

A tömeges megbetegedések és elhalálozások, valamint a gyárak vezetőinek közönye gyanús lett a munkásoknak. Aztán 1925-ben végleg megelégelték a dolgok és sor került az első munkaügyi perre. Grace Fryer, a new jersey-i üzem dolgozója volt az első bátor, aki beperelte a vezetőséget egészségromlása miatt. Kezdetben nem járt sikerrel, ügyét egyetlen ügyvéd sem akarta vállalni, mondván, ekkora vállalatokkal szembe menni egyenlő a garantált bukással. Két esztendővel később azonban támogatókra talált, négy sorstársnőjével (Quinta McDonald, Katherine Schaub, Albina Larice és Edna Hussman) összefogva elérte célját. A nyilvánosságban is óriási visszhangja lett az esetnek, a sajtó azonnal ráugrott a témára, minden ettől volt hangos. 1928-ban megnyerték a pert és nagy összegű kártérítést kaptak, annak ellenére, hogy a gyár folyamatosan fellebbezett és halogatott, hátha addigra a felperesek meghalnak és nem kell velük foglalkozni. Való igaz, bár kaptak kárpótlást, egészségüket sosem kapták vissza és pár esztendőn belül mindannyian távoztak az élők soraiból. Érdekesség, hogy többen már a per idején annyira betegek voltak, hogy a kezüket sem tudták felemelni az eskütételnél.

A fenti események hatására Radium Dial Company-ban is volt per, de csak később, 1934-ben kezdődött, és rendkívül elhúzódott. Ott tizennégy nő indítványozta a pert, élükön Catherine Donohue-val, és mire 1938-ban lett valami az ügyből, kilencen már meg is haltak. Az újságokban, hírekben gyakran úgy is szerepeltek ezek a károsultak, hogy az élőhalottak társasága. A sors kegyetlen fintora, hogy Donohue másfél hónappal az ítélet kihirdetése után meghalt. Az asszony szervezetében felhalmozódott rádium egyébként a gyerekeire is hatással volt: fia még kiskorában leukémiában meghalt, lánya pedig fejlődési rendellenességgel jött a világra.

A nagy visszhang ellenére a változások, mint mindig, borzasztó lassan ment végbe. Az 1940-es években vezették be mindenhol a kötelező védőruha viselését és szigorítottak a biztonsági előírásokon, és még újabb évtizedeket kellett várni, hogy betiltsák az anyag használatát (1968). Ugyanakkor a rádiumlányok ügye komoly egészségügyi és munkaügyi reformokat indított el. A munka törvénykönyvébe bekerült, hogy a munkavállaló pert indíthasson a munkáltató ellen, amennyiben munkakörülményei egészségkárosító hatásúak. Tudományos területen pedig még több és szélesebb körű kutatást indítványoztak a rádiummal kapcsolatban, ekkor határozták meg azt a maximális értéket, amely fölött már káros az emberi szervezetre. További munkásokat is vizsgáltak orvosok, részletes beszámolók születtek mindenkiről.

A rádiumlányok a popkultúrában

A rádiumlányok tragikus története számos művészt megihletett, például Kate Moore The Radium Girls (2016) című könyve, ami a gyári munkás nők szemszögéből írja le az eseményeket. Ross Mullner Deadly Glow: The Radium Dial Worker Tragedy (1999) című kötete sorra veszi a fontos momentumokat az üzemek megnyitásától a kártérítési perekig. Kurt Vonnegut 1979-es, Börtöntöltelék című művében is egy rész a rádiumlányokról szól.
Képernyőre is számos alkotás készült, amelyek közül az alábbit emelném ki:

Radium girls (2018)

Ez egy amerikai dráma, amely 2018-ban készült el, és ebben az évben be is mutatták a Tribeca Filmfesztiválon, azonban valamiért csak 2020-ban került a mozikba, illetve a videómegosztó oldalakra. A sztorit Ginny Mohler és Brittany Shaw írták, előbbi Lydia Dean Pilcher-rel együtt ült a rendezői székben. A főbb szerepeket Joey King, Abby Quinn és Cara Seymour játsszák. A történet kitalált karakterekkel, nevekkel és helyszínekkel operál, de azért igyekszik igazodni a valós események láncolatához. A középpontban két lány, a Cavallo nővérek állnak, akik mindketten az óraszámlapfestő üzemben dolgoznak és egyikük súlyosan megbetegszik, másikuk pedig mindenáron elégtételt akar venni a testvérét ért károkért. Azt kell mondjam, alapvetően nem volt rossz film, csupán néhány apróság idegesített. Például az, hogy helyenként kissé eltúlzottnak, hatásvadásznak tűnt, illetve a korra nem jellenző, XXI. századi attitűdöket véltem felfedezni benne.

Értékelés: 5/10

Norka