A Jack Ketchum-féle Dead River sorozat folytatásaként született meg 2019-ben a Darlin’, melynek írója és rendezője a The Woman-ben és Offspringben feltűnt, mára leginkább a The Walking Dead sztárjaként ismert Polyanna McIntosh. A karakterek megalkotója, Ketchum (azaz polgári nevén Dallas Mayr)  sajnos időközben elhalálozott, így bár a producerek között láthatjuk feltűnni a nevét, de ő maga már nem érte meg a film elkészültét. Az ilyen, és ehhez hasonló folytatások esetében – és a továbbiakban olvashatók fényében – azonban fontos megjegyeznünk azt a tényt, hogy a Darlin’ teljes mértékben az ő egyetértésével és támogatásával készült el.

 

Mennyire vagyunk képben a The Woman című Lucky McKee – Ketchum-alkotással? Ha esetleg nem láttuk, nem olvastunk a remekművet, mielőbb pótoljuk – egyrészt mert a 2000-es évek egyik legjobb horrorjáról van szó, másrészt pedig mert a Darlin’ bár megállja önállóan is a helyét és értelmezhető egyedi filmként, de nem nagyon érdemes a The Woman nélkül nekiállni.

Azt a filmet úgy fejeztük be, hogy megismertük a Cleek-család kisebb és nagyobb titkait, és az erdőben élő kannibál horda utolsó életben maradt tagja, “a nő” tanított is nekik egyet s mást arról, mennyit is ér a civilizáltság. Ahogyan a Dead River-sorozat korábbi részeiben is az volt a fő célja, hogy a horda létét fenntartsa és szaporítsa – kisgyermekek elrablásával -, Cleek-ék lányainak, a gyermekien ártatlan négyéves Darleennak és a várandós Pegnek megkíméli az életét. Láthattuk, ahogyan Darleen-t magával vitte, de Peg sorsával kapcsolatban bizonytalanságban hagytak bennünket.

A Darlin’ (már kitaláltuk, miért ez a film címe?) tizenévvel később veszi fel újra a történet fonalát. Darleen már majdnem felnőtt, körülbelül tizenhét éves lehet. Beszédkészségét elvesztette, és vadon, kannibálként él új “anyjával”; aki a film elején egy kórházba küldi, eleinte nem világos, miért. Hogy elhozzon egy csecsemőt? Darleent a kórház előtt elüti egy mentőautó, a kórház személyzete pedig ápolásába veszi, ahonnan egyenes az útja egy a katolikus egyház által működtetett leányotthonba – ami inkább teszi javítóintézet benyomását, mintsem árvaházét. Az otthon nem csupa szívjóságból veszi magához a nehéz esetnek ígérkező lányt: mivel a bezárás fenyegeti őket, úgy vélik, a vadember civilizálása és katolizálása meggyőzi majd a hivatalokat, hogy további csodákat is véghez vihetnek még, ha hagyják nekik.

Bármennyire is meglepő, úgy tűnik, sikerrel járnak, még ha módszereik nem is mindig olyan tisztességesek, ahogyan ők azt a külvilág felé sugallni szeretnék. A püspök esetében körüljárjuk a pedofília, és az álszent romlottság kérdéskörét is… de mégis, Darleen beszélni kezd, összebarátkozik néhány társával, és alapvetően nagyon jól érzi magát az újonnak felfedezett kényelemben, melegben és finom ételek közt. Beszédes, hogy amikor volna lehetősége szökni, akkor sem teszi. Szándékosan tért volna vissza a civilizált világba? A nő azonban nem mondott le róla, és egy másik történetszálon az ő “kalandjait” követhetjük végig, ahogyan igyekszik lánya nyomára bukkanni. Mindeközben sok apró részletet megtudunk az eltelt évekről is, hogy mi történt Peggel, hogy mitől fél igazán Darleen – ez pedig nem más, mint hogy ő is gyermeket vár.

A film írója és rendezője Polyanna McIntosh, aki a könyvek első olvasásánál beleszeretett a karakterbe, és bátran állíthatjuk, hogy mára sokunk számára egyet is jelent vele, hiszen zseniális alakítást nyújt minden alkalommal, amikor a vademberi bőrbe kell bújnia. Ő volt az, aki folytatni szerette volna a történetet, hiába, hogy Ketchum nem írt több regényt a sorozathoz. Saját elmondása szerint Ketchum értékelte az ötletet, annak ellenére is, hogy McIntosh ilyen nagy szerepet adott benne a vallás- és egyházkritikának, amivel ő maga sosem foglalkozott, és nem is akart.

A Darlin’ a maga módján szórakoztató élmény. Atmoszférájában és képi világában próbálja utolérni a McKee által megteremtett The Womant, de míg az egy remekmű, McIntosh első rendezése inkább kérdéseket hagy a nézőben. A történet bizonyos elemei borzasztóan félresikerültek – például hogy a nő összebarátkozik egy csapat hajléktalan prostituálttal; ami lássuk be, komikus. Darleen fejlődése sem túl hiteles, mert az hagyján, hogy beszél és szocializálódik, de mindenféle előismeret nélkül gyorsan átlát bonyolult erkölcsi és vallásfilozófiai kérdéseket is.

Darleen négyéves volt, amikor családját lemészárolta a nő, és magával hurcolta őt. Határozottan tudott beszélni, és ez egy olyan készség, ami nem elfelejthető az évek során. Mi több, mivel a valóságban is léteztek már hozzá hasonló, a semmiből előkerülő vademberi gyerekek, vannak tudományosan dokumentált tapasztalataink arról jelenségről, hogy ilyen korban már nem is tanulhatná meg (újra). A kritikus periódus pszicholingvisztikai elmélet szerint létezik egy bizonyos időszak, amelyen belül kell, hogy a normális fejlődéshez szükséges ingerek érjék az egyedet a nyelvi- és beszédkészség elsajátításához (6-7 éves korig legkésőbb); bár ezt az elméletet még ma is vannak, akik vitatják. Legismertebb ilyen esetek voltak Victor, az aveyroni fiú, és Genie, akinek megrázó történetéről játékfilm is készült (Mockingbird don’t sing).

A Darlin’ leginkább értékelhető aspektusa talán a színészi játék. Polyanna McIntosh, és a filmben feltűnő más The Walking Dead-sztárok hozzák a tőlük elvárható magas színvonalat, és a főszerepben látható Lauryn Canny külön dicséretet érdemel. Azonban megosztó film lett, és a minőségbeli kételyeket leginkább a témafelvetései okozzák. Nagyon sokat akar markolni, de csak keveset sikerül. A vallás, az egyház, a pubertás, a női test, és a szexuális bántalmazás témái egyszerűen együtt már túl nagy feladatot jelentettek az írónőnek, aki így nem mélyül el igazán egyik kérdésben sem. Ettől a film felszínessé válik és semmitmondóvá, ami a fentebb említett hiteltelenséget is csak fokozza.

Bár a The Woman is hasonlóan tett, és sok esetben csak sejtetett, nem mondhatjuk, hogy méltó folytatása született volna. A The Woman (és Ketchum többi műve a sorozatban) egyértelmű értékítélet nélkül mesélnek el borzalmas történeteket, a Darlin’ írónője sokkal inkább állást foglal a vademberi lét őszintesége mellett az egyház hazugságaival szemben… Nem válik didaktikussá, mégis egy olyan finom részletet veszít el ezzel a korábbi műhöz képest, amitől az egy gyöngyszem tudott lenni, míg a Darlin’ csak gyenge próbálkozás. Javíthatott volna az arányon, ha legalább a gore-ban kiteljesedik, de ehhez nem volt elég bátor. A véres jelenetek technikai megoldását nem érheti kritika, de ehhez a műhöz túl kevés van belőle, és így összességében a Darlin’ súlytalanná válik, és közel sem éri el azt az elborzasztó hatást, mint elődei. Ennek ellenére Polyanna McIntosh mint rendező felkeltette az érdeklődésemet, és ha lesznek további filmjei, engem bizonyosan a nézői között tudhat – de az írásról inkább lebeszélném így a távolból. Kár érte.

Kinek ajánljuk: Logikus volna a The Woman rajongóinak ajánlani, hiszen anélkül ez a folytatás nehezen értelmezhető, de tartok tőle, hogy nem fogják szeretni. Mindenesetre fenntartom, hogy azok nézzék csak meg, akik azt a filmet ismerik, és minimum érdekesnek találták. Tegyenek egy próbát, hátha más véleményre jutnak a Darlin’-nal kapcsolatban, mint én.

Értékelés: 5/10

Blissenobiarella