A bárkától a kriptamesékig – a horrorképregények tündöklése és bukása a múlt század közepén

A következőkben olvashatjátok a Fandom magazin II. évfolyam 2. számában megjelent cikkemet, mely bővebben az amerikai horrorképregények bemutatását tűzte ki célul egészen az ötvenes évek végéig, szűkebb kontextusban pedig az EC Comics működéséről emlékeztem meg.

A William Gaines irányította újságok a múlt évszázad közepén meghatározó szerepet töltöttek be a képregények piacán. A számos műfajjal foglalkozó kiadó a ponyvairodalom bevett szokásait megőrizve ontotta a krimi, a horror, sci-fi és vígjáték műfajába tartozó történeteit.

Kezdjük az elején: a Max Gaines által alapított kiadó először Educational Comics néven futott. Nevét onnan kapta, hogy elsődlegesen fiataloknak készülő, tanító célzatú meséket jelentetett meg, egyik leghíresebb címe a bibliai történeteket képekkel előadó A Picture Stories from the Bible volt. Gaines neve a strip-rajongóknak is ismerős lehet, hiszen elsők között gyűjtött egybe képsorokat, általában hatvannégy oldalas füzetekbe rendezve őket.

1947 fordulópontot jelentett a kiadó életében. Max halálával fia, William vette át a céget, aki leszerelése után elvégezte a New York-i egyetem kémia szakát, igaz a kiadó miatt tanítani soha sem volt lehetősége. William, miután átvette a stafétát, a kiadó profilját rögtön a krimik, a horror és a science fiction irányába terelte. A kemény munkát egyedül képtelen lett volna véghez vinni, de a jó szervezők képesek arra, hogy nagyszerű munkaerőkkel vegyék magukat körbe: Al Feldstein és Harvey Kurtzman, a lap két szerkesztője akkoriban a csúcsot jelentették a szakmában, így kisebb csoda volt, hogy sikerült őket a kiadóhoz csábítani.

Lényeges megemlíteni, hogy ők voltak az elsők, akik levelező rovatot indítottak lapjaikban, így téve szorosabbá a készítők és olvasók közti kapcsolatot. Abban az időben ez egy nagyon nagy újdonságnak hatott, a rajongói csoportosulással kiegészítve, mely a hangzatos National EC Fan-Addict Club nevet kapta. Ha jól emlékszem, Stan Lee a kétezres évek elején készült interjújában, ahol Kevin Smith faggatta, elmondta, hogy igazából ők közölték először a rajongók leveleit, de ez természetesen nem igaz.

De más elsőség is jutott az – ekkor már Entertainment Comics néven futó – cégnek: az ő kiadványaik voltak az elsők, amelyek magukon viselték a rajzolók kézjegyeit is. Addig ugyanis a bevett szokás az volt, hogy a füzetekben mindössze az írók neveit tüntették fel. Ha sarkítva szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy innen indult a hírnevük. Jack Davis, Johnny Craig, Bernard Krigstein, Will Elder, Harvey Kurtzman, Al Feldstein és még sorolhatnám az alkotókat, sőt vendégművészek is tiszteletüket tették, közülük talán a legtöbbeknek Frank Frazetta lehet ismerős. Kurtzman, Feldstein és Craig írták a történeteket, persze Gaines jóváhagyásával. A témához roppantmód illő rajzok és a sztori végén a fricska vagy csattanó váltak az EC Comics névjegyévé. Míg Feldstein a mennyiségre hajtott rá – heti akár öt sztori formába öntésével, addig Kurtzman jóval lassabban dolgozott, ez viszont nagy igényességgel párosult.

A Frontline Combat és a Two-Fisted Tales című háborús címek voltak az elsők, amiknél Kurtzman neve szerepelt, mint szerkesztő. Később ezek a címek tűntek el, hogy helyüket a horror vehesse át. Nem is volt kérdéses, hogy ő is hozzátette a magáét, mint alkotó. Kissé abszurd, morbid látásmódja sokakat magával ragadott, majd az 1952-es Mad Magazine indulása után egyértelművé vált, hogy a popkultúra egyik reformerével áll szemben az olvasóközönség. Sajnálatára azonban Gaines-szel volt nézeteltérése és később az ellenében támogatott Feldstein kapott teret a Mad-nél, így ő arathatta le a babérokat.

Az óriási tempó arra sarkallt néhány alkotót, hogy mások munkáját is felhasználják. Így esett meg, hogy a híres sci-fi író, Ray Bradbury műveiből is merítettek, amit persze a híres szerző nem hagyott szó nélkül és kérte a részét a befolyó összegből. Az EC fejesei eleget tettek kérésének, amely után nagyszerű munkakapcsolatban maradtak, számos Bradbury adaptáció látott napvilágot a képregényeikben.

Elérkeztünk ahhoz a három alapműhöz, amely a kiadón belül a horror vonalat képviselte. Név szerint a Tales from the Crypt, a The Vault of Horror és a The Haunt of Fear. Az olykor ironikus, mégis lenyűgözően kerek történetek hamar nagy rajongótábort szereztek maguknak. Mindhárom kiadványban közös, hogy a sztorikat egy-egy bizarr humorú házigazda vezette föl. A három narrátor, név szerint: a The Crypt Keeper, a Vault Keeper és az Old Witch szerepe itt nem ért véget, nem egyszer szóltak ki, olykor pedig oda is az olvasónak. Ez úgy látszott, tetszett a közönségnek, hiszen a formulán vajmi keveset változtattak az évek során. Gaines három horror címe annyira újszerű volt és olyan nagy hatású, hogy abban az időben a többi lap szinte teljesen az ő receptjüket másolta, némi sikerérben reménykedve.

Az egyre növekvő sikert azonban két fontos esemény, és következményeik árnyékolták be. Az egyik az ötvenes években megjelent Fredric Wertham-könyv, a Seduction of the Innocent, ami bombaként robbant a képregényes világban, és amivel Wertham mindenképp rá akarta kenni a füzetekre a rengeteg szörnyűséget, ami a világban akkortájt lejátszódott. A másik, igen fontos esemény pedig a Comics Code bevezetése volt, vagyis egy olyan, a füzetek sarkára kerülő jelzést, ami biztosította, hogy az ezzel ellátott lap nem káros semmilyen módon a fiatalokra, az újabb generációkra. Továbbá tartalmazta azt is, hogy horror, terror és hasonló szavak nem jelenhettek meg a borítón, tiltotta a különböző farkasemberek, szörnyek, vámpírok megjelenését, illetve nőket sem ábrázolhattak alárendelt szerepben.

Tulajdonképpen ezzel mintegy a gerincét szakították ki az EC kiadónak: Gaines számtalanszor próbálta megvédeni címeit a cenzoroktól, azonban ez a gyakorlatban teljességgel lehetetlen vállalkozás volt. Polgári perek tömkelegével intézték el a kiadó horror kiadványait, a Comics Code pedig a sci-fi műveknek sem kedvezett.

Idáig a képregények ismert rövid története, de Gaines egy agyafúrt fickó volt, aki megígértette összes alkotójával, hogy ezt a verziót kürtölik világgá. Pedig a háttérben más folyamatok is munkálkodtak. Mi vezetett a horror tündökléséhez és bukásához? Ehhez érdemes visszamenni az időben a műfaj kezdeteihez.

A korai években, még jóval az EC tündöklése előtt a ponyvairodalom adaptálása volt a legfontosabb irányzat, ebből azonban kimaradtak a rémisztő történetek. Tisztán horror tartalmú írások elenyésző számban keringtek, a képregények is inkább csak azokkal foglalkoztak, ahol a történet végére kiderült, hogy a természetfeletti szál csak mellékes téma és a tökéletlenség leplezése volt a cél. Még a harmincas évek Weird Tales címe sem tekinthető kifejezetten horrornak, inkább a fantasy dominált. Dick Briefer és a Prize Comics Frankenstein füzete tekinthető az első horror képregénynek, de még innen is igen hosszú út vezetett az EC sikersztorijáig.

A második világháború alatt mindenki a csaták kimenetelét próbálta befolyásolni a propaganda füzetekkel, így csak kicsivel később következhetett be a nagy robbanás: az embereknek szükségük volt valamire, arra, hogy betöltsék azt az űrt, amit Hitler maga után hagyott. Az alkotóknak nagy fejtörést okozott, hogy nem tudták kihasználni hőseiket, (Amerika Kapitány például saját füzetében szimpla narrátorrá, házigazdává degradálódott, de Namor történetei is már mint Amazing Mysteries jelentek meg a 32. számtól), ennek köszönhetően nyerhetett egyre nagyobb teret a horror műfaja.

Az Avon kiadó igazi, hátborzongató története miatt az Eerie Comics érdemli meg az első horror képregény kiadásának titulusát. Második szám azonban nem volt, veszteséget termelt a lap. Az első, nyereséges horror újság az Adventures Into the Unknown első száma volt, a B&I Publishing jóvoltából. 1948-as indulásától 174 számon keresztül borzolta a kedélyeket.

Ekkoriban az EC még mindig csak háborús címeket dobott piacra, a rémisztgetés vágya nem fertőzte meg az idősebb Gaines lelkét. Váratlanul az egyetlen szuperhősös címükbe tömték bele az első horrorsztorit: a Moon Girl ötödik számában a Zombie Terrort élvezhették az olvasók. Azonban érdekes módon sem ez, sem a következő néhány próbálkozásuk nem volt átütő siker. Közben a Mysterious Traveler Comics első száma is napvilágot látott, ami rádiójátékra épült, s szintén sikeres lett. Hőseink pedig még mindig próbálkoztak: a Gaines által teremtett profilba még az is belefért, hogy minden más, hasonló témájú lap számára csupán halovány utánzatnak – ha horrorképregényt adtak ki, azt a saját végtermékük másolásának tekintette – számított, pedig az Atlas kiadó (a mai Marvel) ekkoriban már 13 horrorcímet futtatott, az EC pedig a klasszikussá váló három füzetével kissé eltörpül e szám mellett. Vajon ki másolt kit? Természetesen, minden valamire való siker esetében, az EC jókor volt jó helyen, hiszen mikor megjelentek a top horror címeik, a Marvel és az Adventures Into the Unknown-t kiadó B&I is haldoklott ezen a téren. Persze az is hozzátartozik, hogy ezek a füzetek inkább őrült tudósokról, vámpírokról szóltak, messze voltak a széttépős-belezős világtól. Gaines nem tudott róla, hogy előttük bárki is készített volna ilyen típusú képregényeket, így nem lehet teljesen hazugsággal vádolni – csupán nem a teljes igazság az, amit ő állít – Gaines inkább volt üzletember, mint képregény rajongó, sokakkal ellentétben semennyire nem ismerte a képregényes előzményeket, lévén főként a ponyvából merítettek. Tehát ő joggal érezhette azt, hogy ebben igaza volt és őszintén hitt is benne.

Ebben az időben bevett szokás volt, hogy egy rosszul muzsikáló lap a következő hónapban teljesen más címmel, más tartalommal jelent meg, ám a számozást nem kezdték újra. Mindhárom képregény így született, a Gunfighter-ből lett Haunt of Fear, a Crime Patrol Crypt of Terror néven jelentkezett, a War Against Crime pedig, mint Vault of Horror folytatódott. A háromból azonban kettő komolyan veszélybe került hat hónappal indulásuk után. Egyedül a Crypt of Terror muzsikált tűrhetően, ám a címét ennek is megváltoztatták a már jól ismert Tales from the Crypt-ra. Egyszerűen kicsi kiadó volt ahhoz, hogy elbírjon sok új címet azzal a lehetőséggel együtt, hogy majd csak jóval később talál rájuk a siker. A maguk kb. 400 ezres eladási mutatójukkal még a kevésbé ismert bűnügyi újságok mögött kullogtak. Az sem igaz, hogy az egész képregény eladás nagy részét horror képregények tették volna ki. A nagy boom – vagyis 53-54 idején – sem haladta meg a horrorcímek száma az összes eladás egy hatodát. Sőt, a legnagyobb részük pár füzet után meg is szűnt. Habár az összes klasszikus szörny megjelent az EC füzetekben, a szintén tipikus sztori, vagyis az ördöggel kötendő paktum nem tartozott közéjük. Nagy valószínűség szerint ennek az az oka, hogy Gaines nem volt vallásos.

A Comics Code előtti időkben egyszerűen olyan mértékű volt a túlkínálat, hogy nem volt nehéz megjósolni a kiadványok többségének csődjét. Ez meg is történt, ráadásul Wertham könyve csak kis mértékben okolható ezért. Már a Seduction of the Innocent előtt is rengeteg támadás érte a kiadókat, elég nagy visszhangot keltettek a szülők vádjai, tiltakozási rohamai. Wertham csak az utolsó csepp volt a pohárban. A szenátus egy bizottságot hozott létre, hogy kivizsgálja az ügyet. Természetesen nem tettek semmit. Sokkal nagyobb volt az a bejelentés, amit a New York-i kiadók tettek: létrehozták a Comics Code Authority-t. Tulajdonképp saját magukat kezdték el cenzúrázni, amit vehetünk gyávaságnak bizonyos szempontból. Azonban lehet úgy is tekinteni rá, mint egyfajta megtisztulás, ami később lassan, de biztosan visszaszorult, hogy ismét elnyerhessék a készítők a szabadságukat.

Most, hogy az események gyökereit közelebbről szemügyre vettük, lapozzuk át a három cím történetét.

Tales From the Crypt

Kéthavonta megjelenő képregény volt, Al Feldstein szerkesztésében jelent meg 1950 áprilisától 1955 márciusáig, ez idő alatt 30 szám készült belőle. A borítókat eleinte Feldstein, Johnny Craig és Wally Wood rajzolta, majd a munkát Jack Davis vette át. Legfőképp Craig, Feldstein, Wood, Davis alkotta a történeteket, de George Evans, Jack Kamen, Graham Ingels, Harvey Kurtzman, Al Williamson, Joe Orlando és még sokan mások is hozzájárultak ahhoz, hogy az őrült tempó tartható legyen. Joe Orlando egyébként 1929-ben emigrált az államokba, Wally Wood asszisztense volt éveken keresztül, az Avon és az EC Comics berkein belül is számos történetben segédkezett, a Weird Fantasy-ban közölt egyik munkáját pedig az Entertainment Weekly magazin a top 100 sci-fi történet közé válogatta. A horror hanyatlása után a Mad Magazine-hoz készített rövid sorozatokat, majd a hatvanas években a Creepy című horror képregény szerkesztője volt, később a DC oszlopos tagjává vált. Érdekes adalék, hogy a Watchmen képregény ötödik számában található Tales of the Black Freighter című kalóz sztori részletének megrajzolására Alan Moore Orlandot kérte fel. Dave Gibbons tehát csak e kis részlet kivételével felelős a Watchmen képi világáért.

 A Crime Patrol 15-ik számában Feldstein írta meg a későbbi narrátor, a kriptaőr sztoriját. A 17-ik számtól Crypt of Terror címen futottak a füzetek, majd végül a huszadik számra alakult ki a mindenki számára ismert cím. A Crypt of Terror címet 1955-ben majdnem egy negyedik, különálló lapként indították útjára, azonban költségcsökkentés miatt, mint a ’Tales 46-ik s egyben utolsó száma jelent meg. A történetekre az jellemző, hogy számos, egyébként népszerű rádiójáték, sci-fi novella és rengeteg ponyva anyagából merítettek az alkotók – ez elmondható a Vault és a Haunt címekre is természetesen. Manapság leginkább a filmek terén cseng ismerősen a cím, hiszen az 1989-től futó, hét évadot megért HBO-sorozat hazánkban is futott, a filmben szereplő borítótervek pedig az eredeti sorozat mintájára készültek. Nem egy régi sztorit megtartottak a képregényekből, ám érdekesség, hogy a legtöbb rövid történet a Vault címből lett átemelve.

További érdekesség: 2007-ben Jim Salicrup, a Marvel volt szerkesztője által vezetett Papercutz élesztette újra a sorozatot és tizenhárom epizódig tartott a lendülete. A cél természetesen a régi, bevált mesélési módszer felélesztése volt. Minden számban egy-egy kortárs horror szerző tette tiszteletét.  Szép gesztusnak tartom, hogy az egyik részben, ahol Sarah Palin üldözi a három narrátort, Cathy Gaines – az idősebb Gaines lánya – is írt pár sort, ami megjelent a füzetben.

Vault of Horror

Kéthavonta megjelenő képregény volt, a szerkesztői feladatok szintén Al Feldstein-re hárultak. 1950 áprilisától 1955 januárjáig létezett. A készítők listája nem sokban változott az előzőekben ismertetett sorozattól, Craig, Feldstein, Evans és Orlando itt is az alkotói gárdába tartoztak, munkájukat pedig ezúttal is sok vendég alkotó segítette. Feldstein fiatal korától fogva az iparban dolgozott, leszereléséig a hadsereg számára készített repülőgépek festéséhez használatos sablonokat. 1948-ban kezdte munkáját az EC-nél, mint író-rajzoló, de a későbbiekben a szerkesztői teendőkre fókuszált. Az általa készített borítóin rendszeresen olyan témákkal foglalkozott, mint a rasszizmus, a rendőri túlkapások, gyermekmolesztálások és kábítószerek. A horror képregények csődje után a Mad-nél tevékenykedett 29 évig.

Haunt of Fear

1950. májusában indult, szintén kéthavonta megjelenő újság. Érdekesség, hogy rögtön a 15-ik számmal indult, ugyanis a Gunfighter című lapot nevezték át, ami eredetileg western sztorikat közölt. 1954 decemberéig tartott a lendülete, mely idő alatt 28 számot ért meg. Graham Ingels volt az illusztrátor, ő rajzolta meg az Old Witch – Vén Boszorkány – eredettörténetét is, aki később a füzet házigazdájává vált. Ő a narrátor trió legfiatalabb tagja, karaktere a népszerű The Witch’s Tale rádiójátékból lett átemelve. A szerkesztői és alkotói gárda szinte személyre pontosan megegyezik az előző két kiadványéval; talán azért is sikerült maradandót alkotni, mivel az alkotók nagy része mindhárom címen dolgozott, így egy nagyon összeszokott csapattá váltak az évek során.

E három lap vége egyben egy korszak végét is jelentette. Ezt követően jött a „sötét középkor”, ami után először a hatvanas években lendülhetett fel újra az ipar. Ekkoriban már inkább a Marvel kezében volt az irányítás, az általuk kiadott Tomb of Dracula igen jelentős újsággá nőtte ki magát.

Plendil

Be the first to comment on "A bárkától a kriptamesékig – a horrorképregények tündöklése és bukása a múlt század közepén"

Leave a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .