Egy mára jócskán magunk mögött hagyott, szinte letűnt kor egyik kései maradványa ez az alkotás, mely sort a Sikoly kezdte, még a kilencvenes években. Az első modern tini-túlélős és bosszúállós hullámnak jó pár éve befellegzett, de a Lionsgate látott bőven potenciált ebben a jövevényben. Azonban kérlelhetetlenül ott köröz a hatalmas kérdőjel az emberek feje fölött, hogy vajon mi értelme volt hússzor lerángott csontot ennyire megidézni. Remélem, hogy mindenki saját maga megadja majd a választ rá és a Brendan Cowles, Shane Kuhn rendezőpárosnak is bizonyosan van rá pár ötletes gondolata. Mégis, ezek valahogy elvesztek a szűk másfél órás játékidő alatt.

Egy sötét estén kezdődnek a tébolyító dolgok, amikor egy csapatnyi “fehér nigga” rendelni szeretne a helyi kisvárosi gyorsétteremből hamburgeres menüt. A diszpécser azonban felzaklatja őket, és ezért eltervezik, hogy kicsinálják a nagyszájú ismeretlent. Ez azonban visszafelé sül el, ugyanis az étterem belsejében lelik halálukat egy talpig bohócruhába öltözött bárdos fickó kezei közt. Természetesen ez csak a kezdet, ugyanis további halálok következnek és a főszereplő lány ismerősei közt egyre több az eltűnés, ám a rendőrség azon fele, amelyik az üggyel foglalkozik, kevés erőfeszítéssel inkább a saját fejüket tömik, vagy épp a gyorsétteremlánc vezetőjénél jópofiznak. Végül aztán nehezen, de sikerül eljutni a végső leszámolásig és persze a bugyután csepegtetett információkon keresztül a bosszúállásig, vagyis miért kezdi el mészárolni a népet Horny, a bohóc. Elárulom, nem kell túl messzire kajakozni a válaszig, de a találékony halálnemek miatt érdemes belevágni.

Sajnos a színészi munka gyér, de ez a rendezők felületes munkájából is fakad, hiszen nulla érzelmet, semmi szimpátiát nem váltanak ki a karakterek. Ezen felül az erőltetett tinirockos külsőségek, a karakterek vázlatos viselkedése, és a vágások gyengécske felhozatala nagyban hozzátett az összkép kialakulásához, mely szerint ez korántsem egy jó film. A megkésettségét viszont valamelyest tompítja a sok nem-CGI effekt és ahogyan már említettem, a fifikás gyilokok. Horny művészként száguld végig az emberi testdarabokon és nem okoz neki gondot hanyagul a porba tiporni a szerencsétleneket a rövid beszólásaival. Apropó, számtalan filmet és sorozatot hoznak fel említésképpen, vagy a cselekmény szerint, ami kedves gesztus. Így van utalás az Alien-re, a Happy Birthday to Me-re, de ugyanígy a Hawaii Five-O, a Helyszínelők, az Ördögűző és a Ragyogás sem marad ki.

Nagyon zavaró, hogy több esetben nem aláfestő zenével, hanem konkrét dalokkal dolgoztak a film ideje alatt, így ez sokszor elveszi a figyelmet (túl nagy a hangereje is) az aktuális cselekménytől, és a koncentrációt, beleélést is csorbítja. S habár maguk a halálnemek jópofák, ebbe is képesek voltak belerondítani, mivel a legtöbb helyen indokolatlanul gyorsították fel Horny mozdulatait. Ez pedig kicsit videoklipes fogás, de semmi célt nem szolgál.

Tény, hogy az általában könnyedebb filmekben szereplő színészek, mint Larry Joe Campbell vagy Nicholas D’Agosto kipróbálhatták magukat másabb szerepkörben, de sajnos nem erről a filmjükről maradnak híresek. Azt pedig említettem már, hogy egy kis értelmetlen misztikus szálat is belevezettek a jelenetekbe, hogy még jobban szenvedtessék a nézőket? Kár érte.

Értékelés: 4/10

Plendil