Az idei évben egyértelműen elkényeztetnek bennünket új sorozatokkal, azzal párhuzamosan, hogy számtalan zseniális alkotás futtatta ki utolsó évadát 2017-ben. Az egyik leginkább várt széria Neil Gaiman (The Sandman, Coraline) Amerikai Istenek című regényéből készült, és igencsak nagy érdeklődéssel vártuk, hogy hogyan fog sikerülni. Ez is azon művek közé tartozik, melyek kiválóan is elsülhetnek, de a katasztrofális végkimenetel sem volt kizárható. Elsőként úgy döntöttünk, hogy a többrendezős tévésorozatot mutatjuk be nektek és csak később foglalkozunk a könyvvel, megelőzve azt, hogy előítéleteink elhomályosítsák a látásunkat. Természetesen később számíthattok rá, hogy az American Gods végeztével egy bővebb, összehasonlító elemzést is megejtünk, de először kezdjük ezzel. Nyugalom, dőljetek hátra, ez egy spoilermentes kritika, kedvcsináló azok számára, akik még nem tudják, bele merjenek-e harapni.

Shadow Moon (Ricky Whittle – The 100) egy afroamerikai férfi, elítéltként tengeti életét, némi erőszakos kimenetelű eseményt követően, akinek a napja igencsak ambivalens érzésekkel indul, mint egy nagyon rossz viccben. A börtönigazgató ugyanis két hírrel szolgál számára: egyrészt korábban szabadulhat, mert a jó magaviseletének hála a 6 éves büntetés felének letelte előtt néhány nappal otthagyhatja a sittet. Másrészt viszont a szerencsés nap apropója az, hogy felesége, akivel nem is olyan rég beszélte meg, hogy meglepetéspartival fogja várni, egy autóbalesetben elhunyt. Így a keserédes információk alaposan letaglózzák szegény főszereplőnket, aki megpróbál mihamarabb eljutni a neje temetésére, de lépten-nyomon csak akadályokba, nehézségekbe ütközik, mintha valami láthatatlan erő igyekezne meggátolni abban, hogy a szomorú rituálé részese lehessen. Ráadásul a reptéren belebotlik egy furcsa, ugyanakkor meglehetősen karizmatikus alakba, aki magát csak Mr. Wednesday-nek (Ian McShane – John Wick: Chapter 2, A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken, Deadwood) szólíttatja (nem, ez nem az Addams Family), és csodával határos módon fenekestül felfordul Shadow élete, amelyről elsőre sem igazán tudja eldönteni, hogy ez most szerencse-e, vagy valamiféle átok. Persze a turistaosztályról random az első osztályra átkerülni eléggé kielégítő, ha már úgy elszúrták az eredeti foglalását, de mégis azt súgja a férfi lelkiismerete, hogy jobb volna messziről elkerülnie a gyanús frátert. Ez azonban nem bizonyul könnyű feladatnak, mert mintha láthatatlan száron vezetnék, egyre inkább közelebb kerül Mr. Wednesday-hez, ahelyett, hogy megszabadulna tőle. Hiába a csábítónak tűnő, ugyanakkor igencsak érdekes munkaajánlat, a két pasas olyannak tűnik, mintha a mágnes két pólusa lennének, egyszerre vonzzák és taszítják egymás karakterét.

De nem ez az egyetlen dolog, amibe Shadow belegabalyodik. Akaratán kívül és minden igyekezete ellenére megismeri a világnak azon részét, mely nem a normális, halandó emberek számára alkottatott, hanem olyanok léteznek benne, akiket régen elfeledtek, akiket fel sem ismernek a jelenben, de egykor hatalmasok voltak és mindenhatóak a maguk idejében. A legmókásabb, hogy köztünk járnak, velünk mozognak, dolgoznak, lélegeznek, próbálnak túlélni ebben az istentelen, anyagi érdekek előtt hódoló érában, miközben értetlenül szemlélik, hogy mivé is vált a mai társadalom, és milyen eszméket vallanak magukénak a halandók. És hogy ebbe milyen ponton csatlakozik bele Shadow, illetve a fura Mr. Wednesday, miért botlik bele lépten-nyomon olyan lényekbe, akikről főszereplőnk sosem hallott, mégis úgy kezelik, mintha természetes volna, hogy velük beszélget? Ez az egyik rejtély, amelyet meg kell oldania főhősünknek, miközben értetlenül csóválja a fejét, és megpróbál rájönni, hol rontotta el, hol kellett volna másfelé kanyarodni, hogyan tudta volna lerázni a ragaszkodó idegent, akihez sorsa a reptéren fonódott.

De az American Gods nem ragad le egy egyszerű misztériumnál, a sorozat hangulata, illetve zenei világa olyan nagy műveket juttat eszünkbe, mint például a Hannibál volt, ezért érthető is, hogy szomjasan kortyolunk és nyeljük az éltető nedűt, mellyel az újabb epizódok szolgálnak, és csillapíthatatlan vágyat érzünk, hogy megismerjük a tudást, amire ki szeretne lyukadni. Varázslatos, álomszerű, ambivalens, kettős, sokszínű, mély gondolatokat ébresztő, agytekervényeket borzoló és mitológiákat az ingujjból előcsaló, frappáns, lebilincselő és bár csupán 8 részt számlál az első évad, mégis képes minden ponton meglepni és megújulni. Mikor már úgy hinnénk, eléggé zavaros a kép ahhoz, hogy a homályt letörölje szemeinkről az író, és tisztulni látszik a kép, akkor kiderül, hogy csak a felső kérget hántottuk le, s annak rejtekében csupán a kötőszövet felé haladunk, még messze van a csontvelő.

Ezzel pedig azt szerettem volna szemléltetni, hogy még mindig csak az American Gods egyik szeletkéjéről beszéltem, pedig a történet előrehaladtával olyan szálak is megerősödnek, melyek elsőre csupán véletlenszerű kitekintésnek tűnhetnek. A „Somewhere in America” snittek például egy idő után elkezdenek koherenssé válni, és egy újabb puzzle darabka rajzolódik ki agyunk egyik eldugott szegletében, és arra vágyunk, bár össze tudnánk rakni a teljes kirakóst elsőre is, de ráeszmélünk, hogy érdemes lesz a sorozatot újra végigpörgetnünk, így az addiktív magatartásunkat igencsak megsokszorozza és felnagyítja a zseniális mű. A legnagyobb bajom az, hogy a párhuzamos fonalat nem tudom kiemelni az American Gods misztériumából, mert rontana az élvezeti értékén, minden esetre annyit megígérhetek, hogy a legérdekesebb és legszínesebb karakterekkel (Pablo Schreiber – Különleges ügyosztály, Orange Is the New Black, valamint Gillian Anderson) nem csak érintőlegesen fogunk találkozni, hanem végig követhetjük szokatlan útjukat Amerikán keresztül. Mert az elsődleges szál fokozatosan afféle klasszikus road-movie fordulatot vesz, melyben Mr. Wednesday és Shadow egyfajta toborzó küldetésre indulnak, hogy nemesnek tűnő, ugyanakkor kellően homályba merülő céllal.

A „Somewhere in America” részek aztán egy olyan kérdés bányásznak elő elménk tudattalanjából, amelyet az egyik szereplő ki is mond hangosan: Kik voltak előbb, az istenek, vagy a hívők? Egy teológus valószínűleg elsőre fogná a fejét, de remélhetőleg csak azért, hogy végre valakinek eszébe jutott ez is, mert bizony nem csak azon kellene veszekednünk, hogy kinek a képzeletbeli barátja szebb, jobb, ügyesebb, erősebb, mindenhatóbb, régebbibb (!), ősibb, eredetibb, illetve természetesen igazibb, hanem ugye az is érdekes lehet, hogy mi teremtettük-e az isteneket, vagy ők hoztak létre minket. Szerintem ez egy igenis fontos és izgalmas felvetés, mert nem mindegy, hogy miattunk lesznek-e omnipotensek, a hitünk táplálja-e erejüket, vagy valójában egyáltalán nem igénylik a rituálékat, a feltétel nélküli imádatunkat és hogy adott időközönként imádkozzunk hozzájuk, vagy éppen áldozzunk nekik. Persze a modernkori, szkeptikus ember mondatja ezt velünk, és természetesen egyetlen igaz isten létezik, bátran mindenki helyettesítse be ide a sajátját, ha úgy boldogabbnak érzi magát.

Az American Gods pontosan ezekért a felvetésekért lesz iszonyatosan eredeti, elgondolkodtató, ugyanakkor ezzel párhuzamosan arcba mászó társadalomkritikákat vetít elénk úgy, hogy a legtöbb esetben fel sem fogják ismerni az átlagemberek, mert ahhoz használniuk kellene az agytekervényeiket. De ezt én semmiképpen sem sajnálom, hiszen pont az ilyen sorozatokra szomjazunk és minél több ilyen alkotásra volna szükség, hogy a buta, mainstream, illetve populáris, fogyasztói társadalomnak készült vackokat elfeledtessék azokkal, akik homo sapiens sapiens-nek vallják magukat, és nem a fejlődés fékjébe taposva igyekeznek minél ostobábban élni, úgy, hogy birkaként irányítják őket.

David Slade (Hannibal, Hard Candy) három, Adam Kane (Heroes) kettő, Vincenzo Natali (Hannibal, Cube), Floria Sigismondi és Craig Zobel 1-1 epizódot rendeztek Bryan Fuller (Hannibal, Heroes, Star Trek: Voyager), valamint Michael Green (Blade Runner 2049, Kings) produkciójából, illetve az író, Neil Gaiman is felügyelte a munkálatokat. A parádés alkotógárda ezért akár borítékolhatta volna is a sikert, amellyel az első évad lezárult. Brian Reitzell zenéje pedig elengedhetetlen volt a hatás eléréséhez, de ez nem is olyan meglepő, hiszen a Hannibal esetén is ő ügyködött. Bár a többieket nem szeretném név szerint kiemelni, de legyen annyi elég, hogy az operatőri munka, a jelmezek, a világítás, a maszkok, a trükkök és a CGI is teljesen hibátlan, így nagyon reméljük, hogy így folytatódik a széria a továbbiakban is.

Talán az egyetlen gond az American Gods-zal az, hogy elsőre csak ezt a 8 epizódot vállalták be, ahelyett, hogy mini szériaként ledarálták volna az egészet 24 részben, de ugye valamiből élni kell, a suspense pedig már egyéb alkotásoknál is bejött. Csi-csing! Dollárjelek, várjuk a folytatást, mert úgyis meg fogjátok nézni, ha ezen átrágtátok magatokat!

Értékelés: 10/10

Smaragd Sárkány

 Akinek tetszett, itt megvásárolhatja: