Ritkán fordul elő olyan, hogy egy horrorfilmet jó előre, már az első előzetes megjelenése előtt temetünk – a Hellraiser franchise tizedik felvonása, a Hellraiser: Judgment esetében azonban nem sok más választásunk volt. Nem csak az előző részek egyre süllyedő színvonalával kellett számolnunk, de eleve a film forgatásának és kiadásának körülményeivel is: ahogy a Revelations esetében, úgy itt is elsősorban a sorozat jogainak megtartása volt a cél, a klasszikus filmek forgatásán sminkesként dolgozó Gary J. Tunnicliffe pedig hiába fejezte be az anyagot már több mint egy évvel ezelőtt, egészen az utóbbi pár hónapig előzetes és megjelenési dátum nélkül maradtunk.

A film végül megjelent, a mosolyunk viszont kicsit  sem meglepő módon nem őszinte. Történetünk főszereplői a Carter testvérpár, profi nyomozók, akik egy “Preceptor” névre keresztelt, a bibliai tízparancsolat szerint gyilkoló sorozatgyilkost üldöznek (aki a jelek szerint nem kapta meg a memót, hogy ha ez a motiváció a Hetedik és koppintásai után nem lett rögtön izzadtságszagú, az American Horror Story ötödik és a Slasher első évada után már a klisés sem elég erős szó rá). A nyomozásba természetesen belekavarnak a cenobiták, akik ezúttal a kockanyitogatás helyett egy pokolbéli ítélőszéket állítottak fel bűnös lelkeknek ügyészekkel, ítélőszékkel és hóhérral együtt. A két szál természetesen (megvalósítást tekintve inkább természetellenesen) összefonódik – hogy aztán újabb és újabb klisékkel, előre kiszámítható csavarokkal lapátolják a földet a gödör mélyébe került sorozatra.

Gary Tunnicliffe félreérthette a kritikusokat. A Revelations, melynek forgatókönyvét is ő maga jegyezte, nem ott ejtett hibát, hogy történetében nem volt hű a korábbi filmekhez (bár tény, inkább volt az első film gyenge, szódával fogyasztható újrakeverése, mint forradalmi remekmű) – ha több idő, nagyobb költségvetés, jobb stáb állt volna a rendelkezésére, a Revelations szerintem lehetett volna az a Hellraiser szériának, ami a Chucky átka volt a Gyerekjátéknak. Tunnicliffe azonban a sikertelenség láttán úgy döntött, “ki a régit, be az újat” így amikor kezébe kapta a tizedik Hellraiser rendezését, olyan forgatókönyvet írt, amely bár tartalmazta a széria klasszikus elemeit, olyan mértékben tért el, hogy az első változatot még a Dimensions vezetői is visszadobták.

Ezzel gyakorlatilag, ha hihetünk a forrásoknak, vérbeli cicaharc kezdődött a forgatókönyvíró-rendező-szereplő (a filmben még a napszemüveges Auditor nevű cenobitát, Pinhead jobb kezét is ő alakítja) és a kiadó között, melyben egy ponton még az is felvetődött, hogy a Judgement végül egy közösségi finanszírozással legyártott, a sorozattól független horror lesz, míg a tizedik film az első részekhez sokkal közelebb állt volna. Végül az idő döntött, a Dimensions-nek film (és pénz) kellett, Tunnicliffe pedig nem tágított – az eredmény magáért beszél.

Egy részem szinte azt kívánja, bár a Revelations rendelkezett volna a Hellraiser: Judgement színvonalával. A Hellraiser: Judgement esetén legalább a vizualitás, a produkció színvonala a helyén van, jók a cenobiták, a módszer, amellyel a Pinhead és az Auditor által üzemeltetett bíróság működik, kellően beteg és kreatív, ha pedig már Pinhead, ugyan Doug Bradley hiánya továbbra is boszorkánypecsétként virít a karakteren, Paul T. Taylor legalább nagy körvonalakban képes megidézni legendás elődje szellemét, még limitált játékideje ellenére is jobban, mint Stephan Collins tette a Revelations-ben.

Viszont a vizuális elemeken kívül nincs semmi, amit pozitívumként említhetnék. A történet hiába íródott elvileg eleve Hellraiser folytatásként, Pinhead, a cenobiták és a Kocka ugyanolyan kényszerített toldaléknak tűnnek, mint a negyedik rész utáni összes folytatásban (a film indítását követően jó ideig szinte teljesen random vágnak róluk egy-egy állóképet a jelenetek közé, hogy emlékeztessék a nézőket, milyen filmet is néznek). A színészi tehetség még ahol meg is mutatkozna, elvesztegetett (Heather Langenkamp-ot a nyúlfarknyi cameojában soha nem ismertem volna fel, ha a promók nem harangozzák be jó előre), a hangulat annyira erőtlen, hogy még néhány korábbi, szintén lenézett folytatás is köröket verhetne rá, a történet klisés és kiszámítható, a menny és pokol harcára kiélezett vonal pedig egyszerűen erőltetett.

A forgatókönyv mindemellett képtelen egyenletes tempót és fókuszt tartani, olyan iramban váltogatja az épp előtérbe helyezett szálakat és karaktereket, hogy összességében mintha nem egy filmet láttam volna, hanem egy három-négy, egymással ügyesen átfedett rövidfilmből álló antológiát, melyeknek egyik szegmense sem túl kiemelkedő, és sem külön-külön, sem együtt nem adnak ki egy egészséges, teljesértékű  Hellraiser folytatást, amely legalább részben lemoshatná a rengeteg szutykot a széria nevéről. A Hellraiser: Judgement csak erős idegzetű, kíváncsi érdeklődőknek ajánlott, a széria rajongói pedig lehetőleg kerüljék. Imádkozzunk, hogy a Dimensions a következő jogdíjmegújításos kört elbukja, és végre kicsússzanak a kezükből a jogok.

értékelés: 2/10

 

 

Zoo_Lee