Rovatunk februárban olyan ügyeket, és az azok alapján készült filmeket mutat be, melyek elkövetői mai napig ismeretlenségben maradtak. Ahogyan a Serial Chillersben gyakran, úgy ezek körül a történetek körül is megfigyelhető a rendőri felkészületlenség, alkalmatlanság vagy éppen restség – de mentségükre szóljon, hogy nem mindennapi bűnügyekről van szó.

 

Hwaseong

Hwaseong (Hvaszong) Dél-Korea Gyeonggi (Kjonggi)tartományában található város. (Nem összetévesztendő a Szuvonban található híres Hvaszong-erődítménnyel). A Sárga-tenger partján található, mintegy 600.000 lakosú kikötőváros hagyományosan mezőgazdasági jellegű, kiterjedt szántóföldek ölelik körül.

Itt történt meg 1986 és 1991 között az a sorozatgyilkosság, melynek összesen tíz nő vált áldozatává. Elsőként a 71 éves Lee Wan-im holttestét találták meg egy távolabbi legelőn, 1986. szeptember 15.-én. Egy hónappal később következett a 25 éves Park Hyuon-sook majd pedig decemberben mindössze két nap különbséggel találták meg a 25 éves Kwon Jung-bont és a 23 éves Lee Kye-sookot. Az első négy gyilkosság tehát mindössze négy hónap leforgása alatt történt. A rendőrséget riadóztatták, és óriási nyomozás vette kezdetét, korábban sosem látott számú rendőr dolgozott az eseten, amely Dél-Korea első sorozatgyilkossági ügyévé vált.
1987 januárjában újabb áldozatra leltek egy rizsföldön, a 19 éves Hong Jin-youngra; ezt követően azonban némileg megritkultak a gyilkosságok, és nagyjából évente kettő történt egészen 1991. április harmadikáig, amikor is a 69 éves Kwon Soon-sang holttestét megtalálták egy dombon, máig a sorozatgyilkosság utolsónak hitt áldozata ő. Tragikus módon az áldozatok között két mindössze 14 éves lány is szerepel, Park Sang-hee és Kim Mi-jung. 1991 óta egyetlen hasonló eset sem történt.

Az elkövetett bűncselekmények között könnyű volt felfedezni a hasonlóságokat. Bár az áldozatok életkora igen széles skálán mozgott, a modus operandi minden esetben megegyezett: a nőket félreeső helyeken támadták meg, nemi erőszak áldozataivá váltak, majd saját fehérneműikkel fojtották meg őket.
A nyomozás során rengetegen váltak érintetté: a tanúk és gyanúsítottak száma több mint 21 ezer főre rúgott, és több mind 40 ezer ember ujjlenyomatát rögzítették. 570 DNS-minta és 180 hajminta került analizálásra, eredmény nélkül. 1988-ban kézre kerítettek ugyan egy gyanúsítottat, de a további munka során bebizonyosodott, hogy nem köthető a nők halálához.

Dél-Korea törvényei szerint a gyilkosságok 15 év után elévülnek, így ma már, ha a gyilkos kilétére fény is derülne, nem lehetne bíróság elé állítani. Részben ennek az ügynek volt köszönhető, hogy 2006-ban (az utolsó gyilkosság elévülésekor) változtattak a törvényeken, és ma már 20 év az elévülési ideje a gyilkosságoknak, ami számunkra, akik ahhoz vagyunk szokva, hogy a gyilkosságok nem évülnek el, még így is furcsának hathat, hiszen így egy potenciális sorozatgyilkos járhat szabadlábon a jövőben is. Annak, ha egy sorozatgyilkosság a tettes elkapása nélkül fejeződik be, hagyományosan ugyanazok az okai lehetnek. A tettest valamilyen más bűncselekmény miatt elkapták és börtönben van, vagy pedig megbetegedett, esetleg meghalt, vagy elköltözött.

A rendőrségnek elképesztően keveset sikerült kiderítenie, hiába áldozatos munkájuk. Egy húszas éveiben járó, B vércsoportú férfi elkövetőt kerestek, aki körülbelül 165-170 cm magas. A helyszínen hagyott DNS-mintának köszönhetően van esély a megtalálására, már amennyiben újabb bűncselekményt fog elkövetni ennyi év elteltével, aminek igen kicsi a valószínűsége.

Kegyetlenségét tekintve minden bizonnyal egy pszichopatáról van szó, aki élvezettel követte el szörnyű bűntetteit.

A nyomozás során olyan nagy mennyiségű irat halmozódott fel, amely öt szekrényt is megtölt. A rendőrség ennek ellenére is úgy döntött, hogy a hvaszongi sorozatgyilkosság dokumentációját megtartja az elévülés után is, a szokásos megsemmisítés helyett. Az ügy fontossága és az általános közérdeklődés indokolja, hogy ha aktív nyomozást már nem is folytatnak az ügyben, de fenntartsák a lehetőséget az igazság leleplezésére.
A sorozatgyilkosság a ’80-as évek végén óriásit lendített a dél-koreai rendőrség helyzetén, és a nyomozások tudományos alapjait teremtette meg. Ennek az ügynek a során használták először a hajszövet-elemzést, a tettes DNS-ét pedig japán specialisták segítségével analizálták. Ez volt Dél-Korea első olyan bűnügye, amelynek során ilyen jellegű vizsgálatokat hajtottak végre.

A rendőrség máig kap telefonokat az üggyel kapcsolatban, amelyeket akkurátusan kivizsgálnak. A hvaszongi sorozatgyilkosság élénken él a köztudatban, amelyet csak erősít az, hogy az utóbbi két évtizedben több filmes feldolgozása is készült: Memories of Murder (2003), Confession of Murder (2012), Gap-dong (2014, tv minisorozat), Signal (2016, sorozat), Tunnel (2017, sorozat), Signal (2018, tv minisorozat).

Memories of Murder ((Salinui chueok)) (2003) (A halál jele)

A „koreai zodiákusként” is aposztrofált filmet az a Bong Joon-ho írta és rendezte, aki az egyik személyes kedvencemet, A gazdatestet is (annak idején A gazdatest volt az első távol-keleti horror, amit láttam, és ez indított el a műfaj e szegletének megkedvelésében), illetve az egészen briliáns Okja című filmet is.

A történet két főszereplője egy helyi, vidéki rendőr, és a fővárosból, Szöulból érkező városi társa. A film alapkoncepcióját a két nyomozó tudása, módszerei és világlátása közti különbségekből adódó feszültség képezi. A detektíveket játszó Kang-ho Song és Sang-kyung Kim a legnépszerűbb koreai színészek közé tartoznak, így aki tart a koreai filmek felfedezésére tett első lépéstől, megnyugtatnám: nincs oka rá, kiváló színészi teljesítményeket fog látni ebben a filmben.

A film szimbolikusan bemutatja azt a változást is, amelyen a rendőrség keresztülment az ügy kapcsán. Szatirikus hangvétele a szerencsétlenkedő, a szakmai színvonalat hírből sem ismerő, hatalmaskodó vidéki rendőrséget mutatja be. Park Doo-man nyomozó (a vidéki) jelképezi az elmaradott nézeteket és a meghaladott módszereket.

Repertoárjában olyasmik szerepelnek, mint a megérzés, a gyanúsított puszta szemmel való méricskélése és az erőszak, vagyis hogy ha a gyanúsított nem vall, könnyű jobb belátásra bírni azzal, ha péppé verjük. A nagyhangú, egyébként humoros karakternek szöges ellentéte a Szöulból érkező társa, a csendes és magának való Seo Tae-yoon; aki csak a bizonyítékoknak hisz, és azok alapos vizsgálatát helyezi előtérbe. A buddhista filozófiát is tetten érhetjük alakjában.

A film első egy órája roppant szórakoztató. Aki hozzám hasonlóan el tud veszni a keleti filmek sajátos hangulatában, biztosan élvezni fogja. Kis hazánkban azért nem örvendenek elsöprő népszerűségnek ezek a filmek, mert a távol-keleti színészet más, mint az európai. Az eltúlzott karakterek és azok megformálása ripacskodásnak hathat az európai néző szemében, de ez a film sokkal amerikanizáltabb annál, semhogy igazán zavaróvá válhatna ez a jelenség. A karakterek gazdagok, a film fényképezése gyönyörű, a jelenetek humorosak vagy éppen meghökkentőek, de mindezt úgy, hogy közben mindvégig megmarad a nyomozás izgalma, a thriller-hangulat.

Aztán következik egy fordulat, és a film második órája egészen komoly hangvételre vált. A két nyomozó mintegy helyet cserél, amire az ügy reménytelensége vezeti őket. Park nyomozó megkomolyodik, Seo pedig kétségbeesésében elkezd a megérzései alapján dolgozni. A sorozatgyilkost még így, összedolgozva sem tudják sajnos megtalálni, ami igazán drámaivá teszi a történet kifutását.

Kinek ajánljuk: Habozás nélkül kijelentem, hogy a világ egyik legjobb bűnügyi thrillere ez a film, így aki szereti ezt a vonalát a filmművészetnek, ne hagyják ki. A halál jele alkalmas azok számára is, akik szeretnének nyitni Dél-Korea filmművészetének megismerésére is.

Értékelés: 9/10

Blissenobiarella