Lenore, a cuki halott kislány története nem ma kezdődött, ám napjainkban is akadnak olyanok, akik szívesen merülnek bele a kislányról szóló képregényekbe. Roman Dirge még az előző században álmodta meg ezt a kislányt, akiről számtalan rövidke, pár kockás képregényt készített. Az eleinte még csak fekete-fehérben létező képsorok később színes formában is napvilágot láttak, 2011 óta pedig a magyar olvasók számára is elérhetővé váltak Lenore haláli jó kalandjai. Lenore, a cuki halott kislány könnyen utat talált a fekete humor kedvelőinek szívéhez.

Még pár évvel ezelőtt jött velem szembe Lenore cseppet sem részletes, ellenben annál furcsább arca, és azonnal felketette érdeklődésemet. Akkor még fogalmam sem volt, kicsoda Lenore, de azt tudtam, hogy a történetét meg akarom ismerni. Mivel egy ideje a Kokik 1. kötete már nem kapható – csak ügyesen lehet levadászni egy-egy antikvár példányt – szinte lehetetlennek tűnt, hogy valaha a kezembe kerül belőle egy példány. A napokban azonban nekem kedvezett a szerencse, és végre megtudhattam, kicsoda Lenore.

Lenore egy cuki halott kislány. Legalábbis úgy tűnik, hogy nagyon halott. És hát cuki is, bár ez nézőpont kérdése. Eredetileg a Kokik egy kötetben jelent meg, ám itthon két kötetre szedve vált egykor elérhetővé az olvasók számára. Ennek eredményeképp adott két, nevetségesen vékony könyvecske, amit nagyon rövid idő alatt végig lehet darálni. Nem ez a legszebben kivitelezett kiadvány a világon, gondolok itt a kötészetére. Bevallom, egy ilyen borítóval nem egy sima puhatáblás ragasztókötött füzetecskére számítottam, de ezt a kis csalódottságomat hamar leküzdve igyekeztem a beltartalommal foglalkozni. Nem bántam meg, ugyanis röpke fél óra alatt sok mindent tudtam meg Lenore-ról, a cuki halott kislányról.

Többek között azt, hogy furcsa, és ha ő nem lenne elég halott, szegényke olyan béna, hogy maga körül is könnyen kinyír bárkit. Véletlenül persze. Vagy hát… bizonyos esetekben a fene se tudja. Az első kötetben az is kiderül, hogyan is halt meg a kislány, bár a kis rövid sztorikat lapozgatva még neki sem tűnt fel a saját halála. A tartalmat színesíti más szereplők felbukkanása, akik közül nem egy kapott különálló képsort. Viszonylag sűrűn szemlélhetünk meg olyan rövid kis képregényeket a kötetben, amelyeben Lenore egyáltalán nem kap szerepet. Ez azonban így van jól, látszólag Roman Dirge tudta jól, hogy mit csinál.

Az első kötetben azt is megtudjuk, hogy Lenore megteremtője, Roman Dirge milyen hosszadalmas és kalandos módon állította össze gyűjteményét. Fontos tudni, hogy az első, eredeti rajzok digitális változatai elvesztek. Számos képsort sikerült azonban nyomtatott formában megszerezni, és ezeket vette kezelésbe Lenore atyja. Mivel korábban csak fekete-fehérben léteztek ezek a képregények, kapott az alkalmon, és kiszínezte a képeket úgy, ahogyan ő azt valójában elképzelte. Az eredmény magáért beszél.

Bár meglátásom szerint a rajzok minősége picit ingadozó, igazán panaszra nem lehet okunk. Egyrészt azért, mert amikor felújította a szerző a képsorokat, az eredetik már 17 évesek voltak. Másrészt akkor még más volt az elvárás, plusz nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ebben Roman egyedi stílusa van jelen.

Rendhagyó módon a könyvben szerepet kapott egy terjedelmesebb történet, amelyben azt tudhatjuk meg, hogyan született meg Kukoricafiú. Ez egy picit hosszabb időre lekötheti az olvasót, de teljes mértékben megállja a helyét a kötetben.

Ami miatt igazán megszerettem a kötetet, az bizonyos rajzok kidolgozottsága volt. Egy-egy rajznál azon morfondíroztam, hogy milyen menő is lenne tetoválás formájában, köszönhetően a színvilágának és az alkotó stílusának. Mint ez később kiderült, ez nem csak nekem fordult meg a fejemben. Összességében a Kokik 1. része picit hullámzó, hol több, hol kevesebb az írott tartalom, és a rajzok között is akad szép és persze kevésbé szép is.

Egy percig sem bántam meg, hogy bekukkantottam Lenore kissé morbid és betegesen cuki (vagy cukin beteges?) világába, ez a kötet már csak a rajzok miatt is megérdemli a figyelmet! Plusz pont: Lenore-nak van sok érdekes kis barátja, többek között egy cicája. Bár a képek alapján ők is halottak, ettől függetlenül még olyan vér cukik, hogy az már borzasztó.

Kiknek ajánljuk: Azoknak, akik jól tudják kezelni a fekete humort, és szeretik az érdekes, kissé morbid, néha azért mégis csak szórakoztató képregényeket.

Értékelés: 9/10

Cetti