Nagyon büszke vagyok rá, hogy már közel egy évtizede „felfedeztem” Mike Flanagan munkásságát, akit a kortárs horror egyik legnagyszerűbb alkotójának tartok. Az utazás még 2012-ben kezdődött, de már a mindössze 70 ezer (!!!) dollárból készült Absentia (Alagút, 2011) is remek bizonyítéka az amerikai író/rendező tehetségének. A 2010-es évek második felére aztán rendesen felpörögtek az események Flanagan körül, ebben pedig óriási szerepe van 2014 egyik legerősebb horrorfilmjének.

Az elátkozott tükör misztikus története (Oculus, 2013) felhívta a figyelmet az alkotóban rejlő potenciálra, amit napjainkban a Netflix rendesen ki is aknáz. Néhány saját sztori (Mielőtt felébredek, Hush) megfilmesítése után, még a kétségbeejtően középszerűen induló Hasbro-társasjáték franchise hírnevét is megmentette egy pazar előzményfilmmel (Ouija – A gonosz eredete).

Ezután a legtöbb energiáját irodalmi alapanyagok adaptálásába fektette, amitől óriási Stephen King rajongó lévén hatalmas boldogság töltött el. A sokak által megfilmesíthetetlennek tartott Bilincsben (Gerald’s Game, 2017), majd a Ragyogás-folytatás (Álom doktor, 2019) nagyszerű szélesvásznú adaptációi után már a világ számára is egyértelművé vált micsoda lehetőségek rejlenek benne. Ráadásul a kiemelkedő kreativitása mellett egy igazán keményen, és gyorsan dolgozó alkotóról van szó, a fent említett filmjei közül három darab ugyanabban az évben (!!!) készült el.

Pontosan erre az attitűdre volt szüksége az amerikai streaming-óriásnak, a Netflix vezetősége nem habozott megadni élete lehetőségét, ő pedig gyönyörűen leütötte a felkínált magas labdát. Ezúttal klasszikus rémregények újragondolására adta a fejét, A Hill-ház szelleme (2018) a televíziós történelem egyik (hanem a) legjobb gótikus horror-sorozata, de a tavaly képernyőkre kerülő A Bly-udvarház szelleme (2020) is nagy tisztelettel bánt az eredeti alkotásokkal, miközben tökéletesen modernizálta az ötven-százéves írásokat.

Mike Flanagan filmográfiája hibátlan, így senki számára sem lehetett meglepetés, hogy a saját ötletéből készített Mise éjfélkor (Midnight Mass) az idei év egyik legjobban várt horrorfilmes premierje volt szerkesztőségünk számára.

Első körben az a tény volt roppant biztató, hogy ő rendezi a teljes mini-szériát. A Bly-udvarház szelleme epizódjainál érezhető volt némi minőség ingadozás, habár showrunnerként egyben tartotta a sorozatot, de a rendezést (az első rész kivételével) másokra bízta. Ráadásul az előzetes interjúk során napvilágot látott, hogy ez egy nagyon személyes történet lesz, ami sok gyermekkori emléket idéz fel Flanagan számára. A projekt egy igazi szerelemgyerek, amelyet gyakorlatilag karrierje kezdete óta készít. Néhány évvel ezelőtt a Netflix még elutasította a tervét, de A Hill-ház szelleme hatalmas sikere után már zöld utat kapott a Flanagan-csapat.

Az easter egg szerelmeseinek egy kis érdekesség. A Gerald’s Game egyik jelenetében a kibilincselt Carla Gugi elhajít egy könyvet egy éhesnek tűnő állatot megcélozva, a könyv címe pedig nem más, mint Midnight Mass. Így, ha az összes előzetes pozitív faktort nézem, valamint figyelembe veszem a szokásosnak mondható alkotótársak (James Flanagan – testvér, Kate Siegel – feleség, The Newton Brothers – zene, Henry Thomas – kabalaszínész:)) listáját, nagyon nem kellett izgulni a végeredmény minőségét illetően.

Szándékosan igyekeztem magam távol tartani az előzetestől, így már tűkön ülve vártam szeptember 24-ét, amikor mind a hét epizód felkerült a Netflix virtuális tékájába. A közel nyolc órás, rejtélyekkel teli természetfeletti történet minden várakozásomat felülmúlta, csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni a Mise éjfélkor kapcsán.

Nem lehet letagadni, hogy az alapfelállás rengeteget merít Stephen King munkásságából, de szerencsére messze nem színtelen-szagtalan másolásról van szó. A kisvárosi amerikai élet bemutatása (kb. minden második King-könyv), az izolált közösség múltjában rejlő titkok (Az évszázad vihara), vagy a vallási fanatizmus (A köd, 2007) mind-mind fontos alkotóelemei a sorozatnak, de az alkotóknak sikerült mindezt a horror egyik olyan alap vetésével vegyíteni, ami álmomban sem jutott volna eszembe. Mégis minden aspektusa hihetetlenül működik.

Ténylegesen nem tudok negatív dolgot írni a szériáról, bár azt elismerem, hogy a vallási él bizonyára sokaknál másképp csenghet, illetve valóban sok, kifejezetten hosszú monológ szerepel a sorozatban. Személy szerint egy adaggal több direkt ijesztgetést is elviseltem volna, de az alapanyag nem sok teret hagyott jumpscare jelenetek elhelyezésének. A végeredmény szinte tökéletes, amelyen roppantul érződik, hogy már egy évtized munkája van a háttérben, ráadásul süt róla a személyes érintettség, igazi szívvel-lélekkel készült produkcióról van szó.

Az, hogy technikailag kifogástalan már meg sem említem, Flanagan munkáról-munkára egyre jobb rendező lesz, minden képkockáról süt a magabiztosság. A fényképezés, a beállítások csodások, a zene magával ragadó, a színész-csapat pedig remekül lett összeállítva. Kate Siegel és Henry Thomas mindig remek választás, a show-t azonban számomra Hamish Linklater (Paul atya) és Samantha Sloyan (Bev Keane) kettőse lopta el, akik olyan meggyőző erővel bírtak, hogy néhány pillanatra még én is hívő lettem.

A produkció sorsa több hónapig erősen kérdőjeles volt, hiszen Kanada pont a forgatás megkezdése előtti napokban zárta le határait a koronavírus miatt. A Netflix azonban nagyon hitt benne, hiszen a Mise éjfélkor volt az egyik első program, ami zöld jelet kapott a forgatásra a járvány lecsengése után. Ez a megelőlegezett bizalom pedig abszolút megérdemelt volt, önmagában ez az egy tartalom bőven megéri az előfizetést.

Ha már láttad a Mise éjfélkor-t, akkor bizonyára feltűnt, hogy szándékosan kerültem egy kifejezés használatát, mivel mindenki számára szeretném megadni a felfedezés izgalmát (no spoiler). Ez a sorozat nem „csak” 2021 legjobb horror-szériája, de az idei esztendő egyik legerősebb drámája is, amely érinti a születés, felnövés, elmúlás, gyász, szeretet, szerelem, alkoholizmus és hit témáit is, így tulajdonképpen az egész élet benne van. A Mise Éjfélkor mindenkinek kötelezően ajánlott látnivaló. 

Szerencsére nem kell sokat várnunk Mike Flanagan következő nagy dobására, hiszen pár hete fejeződött be a The Midnight Club forgatása. A Christopher Pike 1994-es young adult regényen alapuló sorozatot szintén a Netflix forgalmazza majd, a sztori pedig egy csapat halálos beteg körül összpontosul, akik éjfélkor összegyűlnek rémtörténeteket mesélni. Fogadalmat tesznek, hogy aki először hal meg közülük, az megpróbál kapcsolatba lépni a többiekkel a túlvilágról, egyikük halála után rejtélyes események sorozata veszi kezdetét a hospice-ban. Jövő ősszel érkezik, pont időben Halloween-re. Alig várom.

9.5/10

afiaf