Miközben az Egyesült Államokban a Green-folyó menti gyilkos tetteit harsogta minden médium, a szomszédban egészen hasonló események zajlottak. A Serial Chillers rovat ebben a részben Robert William Pickton, a kanadai történelem egyik legtöbb áldozattal bíró sorozatgyilkosának történetét mutatja be, aki amerikai „kollégájához” hasonlóan évtizedeken át tudta titokban tartani kétes üzelmeit disznófarmján – aminek köszönhetően a sajtóban gyakran aposztrofálják „disznófarmos gyilkosként”, „disznótenyésztő gyilkosként”, míg máskor egyszerűen a „Hentesként” hivatkoznak rá.

Élet Kelet-Vancouverben

Vancouver Kanada egyik legnagyobb városa, mintegy 650.000 állandó lakosával Brit-Kolumbia tartomány legnépesebbike. Az agglomerációt is beleszámítva a népesség 2,5 millió lakos köré tehető, és mint minden nagyvárosnak, Vancouvernek is megvan a maga sötét oldala. A keleti városrésznek nevezett negyed körülbelül tíz háztömbnyi területet jelent, ahol mintegy tíz-tizenötezren élnek. A hely valódi gettónak is beillik, lepusztult épületek, szegénység, szeméthegyek jellemzik. Itt gyűlnek össze a város szerencsétlen sorsú emberei: hajléktalanok és drogfüggők próbálnak boldogulni az utcákon, amiket motoros- és ázsiai bandák uralnak, állandó harcban a területért. A drogfogyasztók számát 5.000 és 10.000 közé saccolják a szakértők e talpalatnyi területen – évente mintegy 1000 túladagolás okozta halálesettel -, közülük sok nő a prostitúción keresztül igyekszik megszerezni a szenvedélye kielégítéséhez szükséges pénzt. Ilyen nyomorúságos körülmények között a biztonságos szex csupán illúzió, ami ahhoz
vezetett, hogy egész Észak-Amerikában itt fordulnak elő a legmagasabb arányban a HIV-fertőzöttek.

Az 1986-os világkiállítás turisták százezreit vonzotta a városba, de a könnyű pénzkereset ígérete rengeteg rossz helyzetű embert is idesodort. A drogkartellek olcsó narkotikumokkal árasztották el az utcákat ezzel egyidőben, a környező negyedek pedig egymás után hozták helyi rendeleteiket a prostitúció kiszorítására – így az éjszakai pillangók is csak a keleti városrészbe mehettek. 1994-ben az állam megkurtította a segélyezési rendszert, így sokan közülük még rosszabb helyzetbe kerültek, a különböző, mentális betegeket gondozó intézmények pedig szintén a támogatások megvonása miatt, kénytelenek voltak szélnek ereszteni számos páciensüket. Csupán néhány év leforgása alatt az óvatlan szexuális együttlétek, és a közös tűhasználat miatt a környék minden negyedik lakosa HIV-pozitív lett. Az állami tűcsereprogramok, illetve az intravénás szerek visszaszorulása a crack kokainnal szemben enyhülést hoztak, mintegy tizenöt év alatt le tudták csökkenteni ezt az arányt, és ma már kevesebb, mint minden századik lakos fertőzött.

A szociális helyzet azonban mára sem javult. A 2000-es évek további megszorításai nyomán még kevesebb az önkormányzati lakás, ami a hajléktalanság drasztikus emelkedéséhez vezetett. A 21. században bár számos program indult, és rengeteg pénzt költöttek a környék „megújítására”, megoszlanak a vélemények ezek sikerességét illetően.

A prostituáltakra azonban nem ugyanazok a veszélyek leselkedtek, mint másokra. Az 1986-os világkiállítás előtt három évvel egyre-másra kezdtek eltűnni a környékről a nők, és mire a rendőrség egyáltalán tudomást szerzett róluk, addigra eltelt tizennégy év, és már több, mint kéttucatnyira rúgott a számuk.

Eltűntek

A prostituáltak mindig is különösen veszélyeztetett csoportot alkottak minden tekintetben. Az itt élő nők a ’80-as években amellett, hogy munkájuk révén jobban kitettek voltak a veszélyeknek, az utánuk való nyomozás is sok esetben nehezített helyzet elé állította a hatóságokat: sokan közülük tinédzser koruk óta az utcán éltek, és folyton menekültek valami elől. Álneveket használtak, és gyakran változott a lakhelyük is, így, ha valaki eltűnt közülük, nagyon kicsi volt az esély arra, hogy valaha megtalálják. Vancouverben ráadásul sok az átutazó, így sok esetben azt sem tudták, hogy az illető egyszerűen továbbállt-e, és más városba költözött, vagy valóban keresniük kell. De az igazság az, hogy nem is tartották igazán fontosnak foglalkozni velük.

Az első esetekben szinte semmilyen közös pontot nem lehet felfedezni: a 23 éves Rebecca Guno-t 1983. június 22.-én látták utoljára, eltűnését pedig három nappal később jelentették. A 43 éves Sherry Rail 1984. januárjában tűnt el, de csak három évvel később jelentették; a 33 éves Elaine Auerbach eltűnését pedig, miután 1986 márciusában azt mondta barátainak, hogy Seattle-be költözik, de oda soha nem érkezett meg, egy hónappal később vetették nyilvántartásba. Taressa Ann Williams, született vancouveri 1988 nyarán tűnt el nyomtalanul, és ’89 tavaszán kezdték keresni, míg a 40 éves Ingrid Soet eltűnését is több, mint egy évvel később, 1990 októberében hozták a rendőrség tudomására. Az első feketebőrű áldozat, Kathleen Wattley 39 éves volt, amikor 1992-ben nyoma veszett.

Három év nyugalmat követően egyre nagyobb gyakorisággal kezdtek eltűnni a nők. 1995 során Catherine Gonzales, Catherine Knight, Dorothy Spence és Diana Melnick is felszívódott, bár többük esetében is csak hosszú hónapokkal később kerültek bejelentésre. Tanya Holyk egy újabb kihagyást követően, 1996 októberében, Olivia Williams decemberben vált köddé. 1997 márciusában Stephanie Lane-t – aki mindeddig a legfiatalabb, húsz éves volt – egy kábítószer okozta pszichotikus epizód miatti kórházi kezelést követően a keleti városrészben látták utoljára. Janet
Henry talán az egyik legszerencsételenebb az eltűntek között: 1980-ban túlélte Clifford Olson sorozatgyilkos támadását, de majd’ két évtizeddel később egy újabb ragadozó karmai közé került. Rokonai két nap elmúltával jelentették eltűnését.

A „legsűrűbb” időszak 1997 augusztusa volt, ekkor egy hónap alatt három nőnek is nyoma veszett: a 25 éves Marnie Frey, a 32 éves Helen Hallmark és a 28 éves Jacqueline Murdock. Szeptemberben Cindy Beck következett, majd a hajléktalan Andrea Borhaven, akinek eltűnését csak két évvel később jelentették. A 39 éves Kerry Koski vele szemben népszerű volt, így amikor 1998. januárjában hiányolni kezdték, még abban a hónapban tudomást szereztek róla a hatóságok is. További négy nő tűnt el, mielőtt a rendőrség egyáltalán felfigyelt volna az ügyre. A 23 éves Jacqueline
McDonnell 1998 januárjában (egy évvel később jelentve), a 46 éves Inga Hall (pár napon belül jelentve), a 29 éves Sarah Jane deVries (eltűnésének napján, 1998. április 14.-én jelentve) és a 20 éves Sheila Egan (heteken belül jelentve).

1998 őszén a rendőrség tagjai számára megkezdődött az a rémálom, mely máig is kísérti őket.

Keresés?

Az eltűnt nők hivatalos kerestetése 1998 szeptemberében kezdődött. A Vancouverben eltűnt nők ügyét megpróbálták az ország más részein történt gyilkosságokkal összekötni, és az ebben érintett áldozatok mind indián illetve inuit származásúak voltak. Kanada őslakóinak hátrányos helyzete roppant érzékeny téma, és számos olyan szervezet létezik, mely ennek javításán dolgozik. Egy ilyen csoport elküldött egy listát a rendőrségnek, amelyen olyan személyek nevei szerepeltek, akik valószínűsíthetően gyilkosság áldozataivá váltak, és kérték, hogy nyomozzanak ügyükben. A listán szereplők egy része életben volt, csak elköltözött Vancouverből, másokról bebizonyították, hogy túladagolásban hunytak el, így nem lett komolyabb folytatás – azonban egy Dave Dickson nevű nyomozónak, aki ekkor már két évtizede dolgozott Kelet-Vancouverben, szöget ütött a fejében a keleti városrészből eltűnő emberek magas száma. Saját listát kezdett készíteni olyan nőkről – elsősorban prostituáltakról -, akiknek nyoma veszett az elmúlt években. Közülük sokan kaptak különböző segélyeket, így ezen a vonalon indult el a nyomozó, és azt találta, hogy az eltűntek segélyeit nem vették fel. A lista azonban csak tovább nőtt, és néhány hónap után már 31 nő nevét tartalmazta. Ekkor feletteseihez fordult a rendőrparancsnokságon, ám kétségbeejtő közömbösséggel találta szemben magát. A parancsnokság hozzáállása az volt, hogy mivel nincs semmilyen tárgyi bizonyíték azt illetően, hogy a nők meghaltak, nem feltételezhető, hogy az esetek között bármilyen összefüggés lenne. Pedig a gyanút igazolta egy azóta világhírnévre szert tett krimonológus, Kim Rossmo is, aki jelenleg is a Texasi Egyetemen oktatja az általa kifejlesztett ún. földrajzi profilozás módszereit, melyeket egyaránt használnak nagy sikerrel a sorozatgyilkosok, terrorista szervezetek, orvvadászok lefülelésében, de még epidemiológiai (a betegségek terjedésének statisztikai vizsgálata) célokra is. Rossmo bizonyította, hogy a Vancouverben eltűnt nők száma 1995-től fogva statisztikai kiugrást mutatott, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy a hivatalos nyomozást megindítsák, ehelyett kineveztek még egy embert a forráshiánnyal, és túlterheltséggel küzdő eltűnt személyekkel foglalkozó osztályra.

Rossmo személyes támadásként értékelte, hogy semmibe vették bizonyítékait, mi több, még le is fokozták, amiért makacsul kitartott megállapításai mellett. Miután 2001-ben távozott a vancouveri rendőrségtől, jogi útra terelte az ügyet, de keresetét elutasították. Évek múltán kialakult az a meggyőződés, hogy mivel nem vették komolyan Rossmo állításait, ez késleltette Robert Pickton letartóztatását, ami lehetőséget nyújtott neki arra, hogy még több nővel végezzen.

Ám 1998-ban erről még senki nem tudott semmit. Az eltűntek listája tovább hízott, és már 54, 1983 és 2001 között eltűnt nő nevét tartalmazta. Felmerült egy esetleges sorozatgyilkos jelenlétének gyanúja, de mivel nem voltak holttestek, a rendőrség tehetetlen volt. A nyomozást nehezítették az áldozatok körülményei is: nem csupán holttestek nem voltak, de bűnügyi helyszínek sem, és sok esetben még pontos dátummal sem rendelkeztek, hogy mikor látták az illetőt utoljára. A lehetséges szemtanúk prostituáltak, stricik és drogfüggők közül kerültek ki, akik sok esetben nem voltak hajlandóak szóba állni a rendőrökkel, attól való félelmükben, hogy őket is letartóztatják, vagy egyszerűen a hatalommal való szembenállás megnyilvánulásaként.

Az ügyön dolgozó nyomozók mégis megpróbáltak mindent megtenni, amit lehetett. 1999 során több eltűnt nő családtagjaival felvették a kapcsolatot, és DNS-mintákat gyűjtöttek tőlük a jövőbeni azonosítás reményében. A rendőrségi és halottkémi adatbázisokat felülvizsgálták, valamint áttekintették több szenvedélybetegségekkel, mentális betegekkel foglalkozó intézmény adatait is, hátha rátalálnak egy-egy névre a listáról – sajnos nem sok eredménnyel.

Életben vannak még?

Mialatt ezek a vizsgálódások zajlottak, további négy nőnek veszett nyoma: a 31 éves Julie Young 1998 októberében tűnt el, majd 1999 júliusában jelentették. A 28 éves, szellemi fogyatékos Angela Jardine 1998 novemberében dolgozott utoljára a keleti városrész utcáin, a 30 éves Michelle Gurney-t pedig decemberben látták utoljára. A negyedik áldozat a húszéves Marcella Creison volt, akit 1998. december 27.-én engedtek ki a börtönből, ám édesanyjához, aki megkésett karácsonyi vacsorával várta őt, már sosem érkezett meg. 1999. január 11.-én jelentették eltűnését.
1999-ben néhány kisebb sikert elkönyvelhettek a nyomozók, ugyanis 4 nő előkerült, kissé apasztva az eltűnt személyek listáját. Patricia Gay Perkins 22 éves volt, amikor távozott a keleti városrészből, hátrahagyva egyéves kisfiát. Eltűnését csak 18 évvel később, 1996-ban jelentették, és további három év kellett ahhoz, hogy szembesüljön saját nevével a nyilvánosságra hozott listán. Ontarioból telefonált, hogy jelezze, él, már nem drogozik, és jól van. Egy másik túlélő volt az 50 éves Rose Ann Jensen, aki nem is tudott róla, hogy kerestetik. Torontóban leltek rá a rendőrök, a nemzeti egészségügyi adatbázisban kutatva.

Linda Jean Coombes eltűnését családja kétszer is jelentette: először 1994 augusztusában, majd 1999 tavaszán újra. Ekkor még senki nem tudta, hogy Linda 1994. február 15.-én halt meg heroin túladagolásban, és holttestét a vancouveri halottasházba szállították. Azonosítani azonban nem tudták, és még saját édesanyja sem ismert rá a drogoktól, alultápláltságtól és betegségektől tönkrement testére. Az azonosítás 1999-ben történhetett meg a családtól begyűjtött DNS-minták révén, így egy újabb név került le a listáról. Hasonlóan zajlott le Karen Anne Smith esete is, akinek halálát a hepatitis C miatt bekövetkező szívleállás okozta 1999. február 13.-án.

Ez a négy eset jól példázza, hogy milyen problémákkal álltak szemben a hatóságok, és mennyire nehéz dolguk volt. Voltak áldozatok, akik eltűnését évek múltán jelentették csak, voltak, akikét sosem. Sokuk esetében bebizonyosodhatott, hogy még életben vannak, elköltöztek, vagy haláluk valóban nem a többi nőével összefüggésben következett be.

Gyanúsítottak

Az olyan esetekben, amikor prostituáltak válnak áldozattá – és a sorozatgyilkosok gyakran közülük szedik áldozataikat, mint például Gary Ridgway, Saaed Hanaei, Arthur Shawcross, Peter Sutcliffe, Steven Wright esetében, de idecitálhatjuk akár a Hasfelmetsző Jack-et is – a rendőrségnek mindig vannak gyanúsítottjai. Ezek a nők rengeteg emberrel kerülnek kapcsolatba, sokan ismerik őket kuncsaftjaikon, vagy dílereiken kívül is. Sokkal inkább az szokott problémát okozni, hogy túl sok gyanúsított jöhet szóba, és az információbőség nem egy ilyen nyomozás elé vetett már gátat.

Vancouverben az jelentette a legnagyobb gondot, hogy a lehetséges szemtanúk jelentős többsége nem volt hajlandó szóba állni a hatóságokkal, így sok bűncselekmény nem jutott a tudomásukra, és az eltűnt nők ügyében sem számíthattak sok segítségre. Ha valaki mégis csepegtetett nekik némi információt, a tanúk sok esetben használhatatlannak bizonyultak, mert erős drog- és egyéb függőségeik miatt mentális állapotuk megbízhatatlan tanúvá tette őket.

Az első, akit letartóztattak az üggyel összefüggésben, egy Michael Leopold nevű 36 éves férfi volt. 1996-ban megpróbált lenyomni egy gumilabdát egy nő torkán. Egy járókelő meghallotta az áldozat sikolyait, és elkergette a férfit, aki három nap múltán feladta magát. Mivel azóta is fogságban tartották, nem lehetett ő az 1996 utáni esetek elkövetője, de a korábbiakat illetően számításba vették, ahogyan mindenki mást is, aki valaha erőszakos bűncselekményt követett el prostituáltak sérelmére.

Egy másik komolyan számításba vett gyanúsított volt Barry Thomas Neidermeyer. 1990-ben azzal vádolták, hogy egy tizennégy éves lányt futtatott, és az ezért kapott börtönbüntetés után a prostituáltak iránti mély gyűlölettel a lelkében szabadult. 1995-ben újra bezárták, ezúttal cigarettacsempészetért. 2000-ben derült fény arra, hogy számos nő ellen követett el támadásokat, nemi erőszakot és más bűncselekményeket.

A rendőrség listája a gyanúsítottakról több tucat férfi nevét tartalmazta, de voltak beszámolók olyan elkövetőkről is, akikhez nem tudtak nevet kapcsolni. 2001-ben nyomozni kezdtek egy meg nem nevezett erőszaktevő után, aki az egyik általa elkövetett nemi erőszak során megemlítette, hogy ő a felelős az eltűnt nők haláláért. A keresés azonban nem vezetett eredményre.

A gyanúsítottak között szerepelt Robert Pickton neve is egy 1997. március 22.-én elkövetett támadás miatt. Pickton felcsípett egy 31 éves prostituáltat, akit az utcán Stitch becenéven ismertek (valódi nevét visszatartották). A férfi Port Coquitlambe, Vancouver egyik elővárosába hajtott vele, ahol a farmja volt. Itt az együttlét után megbilincselte és egy késsel többször megvágta a nőt, akinek azonban egy arra járó autónak köszönhetően sikerült elmenekülnie. Stitch kórházba került az őt ért négy szúrás miatt, Pickton pedig maga hajtott el ugyanoda, mert a dulakodás során ő is komoly sebeket szerzett. A kórház biztonsági szolgálata talált a zsebében egy kulcsot, ami éppen beleillett a nő kezén lévő bilincsbe, így fény derült a támadásra és a férfit letartóztatták gyilkossági kísérlet vádjával. Azonban Stitch drogfüggősége miatt a bíró úgy ítélte meg, hogy szavahihetősége kétséges, és végül minden vádat ejtettek Pickton ellen. Bár a listára így is felkerült, sok olyan név közé, akik gyilkosok, elítélt bűnözők voltak, így a nyomozás
során Picktont hátrasorolták a lehetséges elkövetők között.

A disznófarm

A legjobb „füles” 1998 végén futott be a hatóságokhoz egy 37 éves, Bill Hiscox nevű férfitól. Hiscox két évvel korábban elveszítette feleségét, és gyászában az alkoholhoz és kábítószerekhez nyúlt. A lejtőn való végleges lecsúszástól „fogadott nővére”, nagyon jó barátja, Lisa Yelds mentette meg, amikor munkát szerzett neki a P&B Salvage-nál a Vancouvertől délre található Surrey-ben. A cég tulajdonosai Robert William Pickton és öccse, David Francis Pickton voltak, akikkel Lisa jó barátságot ápolt. Hiscox a fizetését a fivérek Port coquitlami birtokán vette fel, amit nagyon furcsa és hátborzongató helyként festett le. A disznófarm egyik „házörzője” például egy 300 kilós kandisznó volt, ami együtt járőrözött a kutyákkal, megkergette és megharapta az illetéktelen behatolókat.

A Pickton-fivérek nem voltak ismeretlenek a rendőrség előtt. Robert Pickton fentebb leírt támadása mellett az öccse, David is szembekerült már a törvénnyel nők ellen elkövetett erőszak miatt (és később látni fogjuk, hogy egyéb okokból is) 1992-ben 1.000 $ pénzbüntetésre és 30 nap próbaidőre ítélték egy nagyon hasonló körülmények között lezajlott támadás miatt: a farmon álló lakókocsijában bántalmazott egy nőt.

Lisa Yelds elmondta Hiscoxnak, hogy a farmon gyanús dolgokat talált. Női ruhákat, igazolványokat és Pickton arra utasította, hogy égesse el őket. Úgy vélték, hogy a férfi felelős lehet az eltűnt nők ügyében, akiknek keresése ekkorra már nagy nyilvánosságot és sajtóvisszhangot kapott. Hiscox tanúvallomást tett a rendőrségen, melyben elmondta, hogy Pickton egy nagyon csendes, visszahúzódó férfi, akinek minden kincse a sötétített ablakú kisbusza volt, folyton azzal járt mindenhova, főként a keleti városrészbe nőket hajkurászni. A Pickton-fivérek a farmon bejegyeztettek egy jótékonysági, nonprofit szervezetet is, ami a Piggy Palace Good Times Society nevet viselte, és az iratok szerint szórakoztató rendezvények szervezésével foglalkozott.

Hiscox elmondása szerint a „Piggy Palace” vagyis „malacpalota” egy a farmon álló épület volt, és az ide szervezett „rendezvények” leginkább tomboló részegek és drogosok, valamint a Pokol Angyalai (Hell’s Angels) hírhedt motorosbanda tagjainak összejövetelei voltak, melyeken gyakran a keleti városrész prostituáltjai szolgáltatták a műsort. Nem volt azonban hosszú életű a szervezet: Port Coquitlam köztisztviselői beperelték a tulajdonosokat a városrendezési rendeletek megsértéséért. A disznófarm mezőgazdasági ingatlanként volt bejegyezve, így nem volt joguk bulikat és koncerteket tartani a területén – különösen, hogy ezek olykor 1500-1800 résztvevővel zajlottak. Az 1998. december 31.-én tartott szilveszteri bulit követően egy végzést kaptak kézhez, mely megtiltotta a további rendezvények szervezését, azzal kiegészítve, hogy a jövőben annak bármely résztvevőjét azonnal letartóztatják. A Piggy Palace Good Times Society végül 2000-ben veszítette el nonprofit státuszát, mert nem adták le pénzügyi beszámolóit.

A rendőrség komolyan vette Hiscox vallomását, de ahhoz, hogy házkutatási engedélyt kapjanak a farmra a szemtanú, Lisa Yelds vallomására lett volna szükség. Ő azonban előttük mindent letagadott, és nem volt hajlandó együttműködni. Az engedély nélküli házkutatás illegális, így egy későbbi eljárás során nem használhatóak az így szerzett bizonyítékok – semmi értelme nem lett volna lépniük az engedély nélkül. Picktonék és a disznófarmon élő többi ember egyelőre megmaradtak érdeklődésre számot tartó gyanúsítottnak.

Sorozatgyilkos?

Miközben a rendőrség a gyanúsítottak listájának szűkítésén dolgozott, további nők tűntek el. A 37 éves Ruby Hardy valamikor 1998 folyamán tűnt el, de csak 2002-ben jelentették, ahogyan az 1999-ben eltűnt Tiffany Drew-t is. Wendy Crawfordot, Jennifer Furmingert és Georgina Papint 1999-ben látták utoljára, és 2000 márciusában kerültek fel az eltűnt személyek adatbázisába. Egy hónappal később jutott a hatóságok tudomására a 32 éves Brenda Wolfe eltűnése.

Bár a helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnt, a rendőrség kitartóan dolgozott. Ekkorra az ügy a figyelem középpontjába került, és egy nagyszabású felvonulást is tartottak annak érdekében, hogy felhívják a figyelmet az eltűnt nők ügyében. Még az America’s Most Wanted című műsorban is téma volt, ahol politikusok és rendőrök együtt ajánlottak fel 100.000 $ jutalmat a kézre kerítőnek.

A nyilvánosság lassú változást hozott, ha másban egyelőre nem is, az eltűnések jelentésének sebességében mindenképp. A 42 éves Dawn Crey-t egy hónappal azután jelentették, hogy nyoma veszett, míg a 43 éves Debra Lynn Jones-t már egy héttel később. A listára már napokon belül felkerült Patricia Johnson, Yvonne Boen és Heather Bottomley neve is, valamennyiüket 2001 tavaszán látták utoljára. Heather Chinnock, Andrea Josebury és Sereena Abotsway nyáron követték őket, Diane Rock és Mona Wilson pedig az ősz folyamán.

Bármilyen előrelépést is tettek az ügyben, a tettes – ha valóban létezett – egyre pimaszabbá vált, és az eltűnések kezdete óta páratlan ütemben talált újabb és újabb áldozatokat. A rendőrség tehetetlen volt, és csak arra várhatott, hogy az elkövető hibát kövessen el, ami lebuktatja végre. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy egy igen óvatos sorozatgyilkost keresnek, ezért megpróbálták az ügyet ismert nevekhez társítani. Mivel az eltűnések már két évtizedre visszanyúlóan történtek, és Brit Kolumbia, illetve a nyugati part sajnálatos módon bővelkedett a szóba jöhető sorozatgyilkosokban, számos név közül válogathattak. 

Elsőként a Green-folyó menti gyilkosként elhíresült Gary Ridgway-t vették számításba, hiszen a férfit 2001-ben történt letartóztatását követően 49 nő meggyilkolásáért ítélték el. A vancouveri nyomozás idején a DNS-bizonyítékok révén már ismerték a nevét, de a nyomozás még zajlott, ezért érthető, hogy megpróbáltak az itt eltűnt nők közül is hozzá kapcsolni. Ráadásul a rendőrség előtt ismert tény volt, hogy a férfi járt a városban, azonban semmilyen bizonyíték nem került elő, ami az ő bűnösségét bizonyította volna.
Keith Jesperson, vagyis a „mosolygós gyilkos” neve is felmerült, hiszen a férfi Brit Kolumbiából származott. 1995-ös letartóztatásáig vizsgálták lehetséges bűnösségét a korábbi bűnügyekben, de rá kellett jönniük, hogy semmi nem kötötte őt Vancouverhez. 
Robert Yates-t 2000. októberében ítélték el 13 prostituált meggyilkolásáért Washington államban. További két kanadai esettel is őt gyanúsították, de a Vancouverből eltűnt nőkhöz nem tudták társítani a nevét.
A legesélyesebb jelöltet Ronald McCauley-nak hívták. Őt három 1995 és 1996 során eltűnt nő ügyében is meggyanúsították, de ezt nem követte vádemelés. Neve elsikkadt, ahogyan a gyanú egyre inkább a Pickton-farmra terelődött.

A Pickton-farm

1999 nyarán a rendőrséget egy újabb informátor, Ross Caldwell kereste meg egy „fülessel” a disznófarmmal kapcsolatban. Állítása szerint egy Lynn Ellingsen nevű nő, aki a tanyán lakott és dolgozott, elmondta neki, hogy látott valamit az egyik pajtában egy kampóról lógni, és szerinte az egy női holttest volt, amit Pickton a szeme láttára vagdosott egy késsel. Sajnos Caldwell esetében is hasonló volt a helyzet, mint a korábbi lehetséges tanúkkal: annyira erős drogfüggő volt, hogy olykor azt sem tudta, hol van éppen, történetei szétestek, és összességében nem volt szavahihető személy.

Hiába, hogy a rendőrség egyes tagjai hittek neki, az ő információira nem építhettek semmilyen eljárást. Azonban a férfi vallomása arra jó volt, hogy még inkább a disznófarmra terelte a figyelmüket. Egy lehetséges szemtanúra volt szükségük, ezért felkeresték Lynn Ellingsent, aki azonban nem akart velük beszélni és hevesen tagadott mindent. Évekkel később árulta csak el, hogy azért nem volt őszinte a rendőrökkel, mert hosszú időn át zsarolta Picktont azzal, amit a pajtában látott. Ez a momentum további két évvel késleltette Pickton letartóztatását, mialatt a férfi további tizenegy nőt gyilkolt meg. 

1999 őszén a férfit megfigyelés alá helyezték, de ekkoriban inaktív célpont volt, és a megfigyelés semmilyen eredményt nem hozott, így lefújták azt, és nem nyomoztak tovább utána. Bizarr módon azonban Pickton maga ment be a rendőrségre, és „hívta meg” a hatóságokat a farmjára, hogy bizonyítsa, nincs ott semmilyen terhelő bizonyíték, és nincs köze az ügyhöz. Ezt követően a rendőrség élt a lehetőséggel, és több házkutatást is tartott, de valóban nem találtak semmit.

Egészen 2002-ig a sötétben tapogatóztak, amikor egy újabb „füles” révén ismét lehetőségük nyílt beállítani a farmra – ezúttal váratlanul. Egy régebben a farmon dolgozó férfi, bizonyos Scott Chubb némi pénz reményében elmondta a rendőrségnek, hogy a farmon engedély nélküli fegyvereket tartanak. Bár elmondása szerint sosem látta, hogy ezeket használták volna, mégis aggasztotta a létezésük. Hiába, hogy a vallomás nem az eltűnt nőkkel kapcsolatos, mivel egy szemtanúról volt szó, ez lehetőséget teremtett a házkutatás legális módon való elvégzésére, amire 2002. február 5.-én került sor. Ezúttal találtak női ruhákat, gyógyszereket, fecskendőket és személyi igazolványokat is. A legfontosabb lelet egy asztmatubus volt, amit Sereena Abotsway nevére állítottak ki. Mindez elegendő alapot szolgáltatott a teljes farm átfésülésére.

Robert Picktont 2002. február 22.-én tartóztatták le, és vádolták meg két nő, Sereena Abotsway és Mona Wilson meggyilkolásával. Sereena holttestének maradványait – fejét, kezeit és lábait – egy vödörben találták meg egy fagyasztóban. Ugyanebben a fagyasztóban voltak Andrea Josebury testrészei is, míg a farm más részein fogakat és csontokat találtak, melyek Mona Wilsonhoz, Georgina Papinhoz és Marnie Frey-hez tartoztak. További kéttucat nő DNS-nyomait és maradványait is fellelték, köztük Brenda Wolfeét, Jacqueline McDonnellét, Heather Bottomley-ét és Diane Rockét. 

Ők lettek az első nevek, akiknek gyilkosságával megvádolták a férfit, a közvélemény pedig felhördült a hírek hallatán. Az elsőként fellelt áldozatok valamennyien azután lelték halálukat a farmon, hogy Bill Hiscox rámutatott, mint lehetséges gyilkossági helyszín. A rendőrséget kemény kritikák érték tehetetlenségükért. Hogyan követhetett el Pickton további bűntényeket még megfigyelése alatt is? A férfi az előzetes meghallgatáson ártatlannak vallotta magát, perének kezdetét pedig 2002. novemberére tűzték ki. A nyomozóhatóságok és igazságügyi szakértők azonban jelezték, hogy a teljes farm mindenre kiterjedő átkutatása több időt fog igénybe venni, akár egy teljes évet is.

De ki volt valójában a vád alá helyezett ember?

Robert William Pickton

Robert William Pickton 1949. október 24.-én született, Leonard és Louise Pickton második, középső gyermekeként. Nővére, Linda egy évvel volt idősebb nála, öccse David pedig egy évvel fiatalabb. A családi farmot elsősorban anyjuk, Louise vezette, aki hírhedt volt éles hangjáról, szigorú, parancsolgató, domináns természetéről – és idősebb korában fogatlan, mégis folyton járó szájáról, és hosszúra nőtt szakálláról. Picktonék rendkívül furcsa, különc emberek hírében álltak. A visszaemlékezésekben egy valamit mindig kiemelnek azonban velük kapcsolatban: ismerőseik, szomszédaik, barátaik bármit kérhettek tőlük, mindig szó nélkül segítettek. Bár a Pickton család nem volt szegény, ezt rájuk nézve senki nem mondta meg fukarságuk miatt. Koszos ruhákban jártak, folyton gumicsizmában, mosdatlanul, büdösen, az alapvető higiéniára mit sem adva. Nem csupán a Pickton család tagjai voltak folyton mocskosak, de házuk takarítására sem sokat adtak. Generációkon átívelve foglalkoztak gazdálkodással, elsősorban disznó tenyésztéssel, melyek húsát értékesítették. A környéken mindenki ismerte a családot, és hosszú múltú helyi családként némi befolyással és hatalommal is rendelkeztek a megfelelő helyeken. Legalábbis vannak, akik úgy látják, ez is késleltethette Pickton letartóztatását.

A farmot, mely a későbbi horrorisztikus események helyszínévé vált, 1963-ban vásárolta meg a család. Az apa, Leonard Pickton ekkor már 67 éves volt, és nem tudott igazán közreműködni a munkában. A 15 éves Linda rokonokhoz költözött, mert már nem bírta elviselni közvetlen családtagjait és életkörülményeiket. Jól járt: ő mintha egészen más ívású volna, iskolákat végzett, és jó munkát talált a jövőben. A ’60-as években virágzott a farm: ekkoriban mintegy 700 disznót tartottak, és többszáz baromfit, melyeket maguk vágtak le és értékesítettek. Willie és Dave egyre többet kellett, hogy dolgozzanak a farmon, ami sokszor az iskola kárára ment. Willie a középiskola első évében kimaradt, de öccse valamivel tovább koptatta a padokat. Szeretett volna beállni a hadseregbe, de anyja nem engedte el a farmról: az ő
nyomására egy mészáros inasává szegődött, annak reményében, hogy a jövőben ő fogja tudni ellátni a farm vágóhídjának feladatait.

Az 1970-es évekre a szerepeket leosztották: Willie a farmon dolgozott látástól vakulásig, Dave pedig az építőiparban helyezkedett el. A minden tekintetben félénk, csendes és magánakvaló Willie szabadidejében hobbijának hódolt, vagyis autókat szerelt, Dave pedig szórakozni járt, és ismerkedni – állandó barátnője is lett, aki szintén keményen dolgozott a farmon még gyermekeik megszületése után is.

Willie nem ivott, nem dohányzott, nem járt társaságba, és anyjával nagyon szoros kapcsolatban volt. Idős szüleit utolsó napjukig ápolta: az apát 1978-ban, 91 éves korában vitte el a rák, anyjuk Louise pedig 1979-ben követte őt a sírba. Dave barátnője elköltözött a farmról a gyerekekkel – ez legalább ugyanakkora veszteség volt Willie számára, aki bálványozta a nőt -, és újabb csapásként leégett az egyik pajta, ami legalább 600 disznó pusztulását jelentette.
A szülők halála után Dave vette át a farm vezetését, és vállalkozást indított, melyben a farmon található termőtalajt értékesítette. Munkagépekkel fellazították majd elhordták a földek legfelső rétegét, miáltal a farm egészen máshogy festett már rövid időn belül: ami addig zöldterület volt, most sártenger borította, ahová egyre több járművet parkoltattak.

A szülők végrendelete nagyon meglepte a három testvért: bár Leonard a két fiú között osztotta volna fel egyenlő részben a földtulajdont, mindent felesége örökölt, így a később elhunyt Louise végrendelete lépett érvénybe. E szerint Willie egyösszegben kapott 20.000 $-t, a tulajdont pedig felosztotta a három gyerek között igazságosan. Bár Willie így többet kapott, az ő örökségének komoly feltételt szabott az anyja – a középső fiú egyetlen fityinget sem kaphatott az ingatlanokból, míg be nem töltötte a 40. életévét. A hosszú ápolással és gondoskodással töltött évek után felszabadult Willie nem értette, hogy anyja miért láncolta életét a farmhoz további tíz évre. Bár sejthetjük, hogy anyja valamit jól látott fia természetéből, és így próbálta megvédeni őt önmagától, terve rosszul sült el, és Willie éktelen haragra gerjedt anyja vélt árulása, a megalázottság és röghöz kötése miatt. 

A ’80-as években a férfi már teljesen begubózott, és a saját kis világában élt. Volt pénze, így sorra vette szeretett autóroncsait, amiket napestig „elszerelgetett”, miközben a farmot is gondozta, valamint teherautó-sofőrként is dolgozott. Természete kettős volt: egyfelől végtelenül félénken viselkedett, különösen a nőkkel szemben, másfelől azonban szerette, ha emberek vették körül, még ha ő ki is lógott a társaságból. Olykor éktelen haragra tudott gerjedni, de az idő legnagyobb részében a maga csendes módján kedves volt mindenkihez, és nagyon udvarias. Az őt jól ismerők közül többen említik, hogy lehetséges, hogy mentális problémái voltak, és sokszor tűnt úgy, hogy értelmi képességei egy gyermek szintjén ragadtak, de a történtek bizonyítják, hogy megvolt a magához való esze, és nem volt buta ember, csupán iskolázatlan.

Dave továbbra is az építőiparban mozgott, miközben kapcsolatba került a Pokol Angyalai (Hell’s Angels) nevű motorosbandával, melynek később tagja is lett. Híre kelt, hogy illegális bontóműhelyt üzemeltettek a Pickton-farmon, ahol a banda tagjai által ellopott járműveket szerelték szét, hogy aztán alkatrészként értékesítsék őket. Mivel a farm tele volt munkagépekkel, nem okozott gondot mély – akár autóméretű – gödröket ásni a földbe, hogy a kellő időre elrejtsék a lopott holmit. Itt végre Willie is hasznosíthatta autószerelésben szerzett tapasztalatait.

A Pokol Angyalai révén Willie megismerkedett a prostitúció intézményével, és nagy „rajongója” lett. A férfinak sosem volt igazán esélye a nőknél, mert furcsa és taszító ember volt, még ha barátként kedvelték is. Ismeretségi körében köztudott volt, hogy Willie igen gyakran, legalább hetente vett igénybe ilyen jellegű szolgáltatásokat. Vélhetően ekkor kezdett gyilkolni is.

A későbbi években – miután Willie 1989-ben 40 éves lett – a fivérek területeket adtak el az egyre gyarapodó Port Coquitlam építési vállalkozóinak, és ezzel valóságos vagyonra tettek szert. Willie és Dave a farm megmaradt részén éltek, és a farm illetve a vágóhíd tovább üzemelt. Bár addig sem éltek rosszul, de amikor igazán meggazdagodtak, egyre több kétes alak jelent meg a farmon, hogy valamilyen módon részesülhessenek Picktonék szerencséjéből. Megalapították a Piggy Palace Good Times Society-t, és rendszeresekké váltak a bulik, de a hétköznapokon is sok ember fordult meg a farmon, köztük olyanok is, mint Bill Hiscox és Scott Chubbs.

A per

Pickton letartóztatása után a vancouveri napilapok címlapjai azt harsogták: „54 NŐT ETETETT MEG A DISZNÓKKAL!”, mindennek bizonyítása azonban még hátra volt. Bár az a kérdés, hogy milyen módszerrel szabadult meg Pickton áldozatai holttesteitől, máig kérdéses, és nem nyert bizonyítást minden esetben; nagyon valószínű, hogy valamennyi testet feldarabolta, a csontokat és egyéb használhatatlan részeket elföldelte a farm megannyi gödrében, a húst és a belső szerveket pedig ipari húsdarálójában dolgozta fel, és később belekeverte a disznóknak szánt tápba.

Minderre 2004-ben jöttek rá, és felmerült az a lehetőség is, hogy Pickton árusíthatott is az emberi húsból, ezért felhívásokat tettek közzé. Nem mutatott semmilyen empátiát áldozatai iránt, fényképekről meg sem ismerte őket. Ez is jól mutatja, hogy pszichopátiás esettel állunk szemben, és az ilyen gyilkosok jellemzője, hogy tárgyiasítják áldozataikat, jóformán nem is tekintenek rájuk elő, lélegző emberként. Letartóztatása után egy beépített, álruhás rendőrt helyeztek a cellájába, akinek sikerült megtörnie Pickton hallgatását. Előtte beismerte tettét, és azt mondta, csak azt sajnálja, hogy saját hanyagsága miatt lebukott, és nem tudott 50 nővel végezni. Ezzel Gary Ridgwayre utalt, akit nem sokkal korábban fogtak el és ítéltek el 49 nő meggyilkolásáért. Pickton valósággal hencegett tetteivel, és bizarr módon hősies tettnek látta a green -folyó menti gyilkos „megelőzését”.

Pickton letartóztatását követően Lynn Ellingsen jelentkezett a rendőrségen, és végre megtette tanúvallomását arról, amit a farmon látott évekkel korábban.Elmondása szerint egy nő lógott egy húskampóról, és Willie a szeme láttára vagdosta egy késsel. Kezdetben azért nem beszélt az esetről, mert félt, később azonban azért, mert zsarolni kezdte Picktont. Ő lett a tárgyalásokon a vád koronatanúja.

2002. szeptember 20.-án további négy nő, Georgina Papin, Patricia Johnson, Helen Hallmark, és Jennifer Furminger gyilkosságával is megvádolták, majd október 3.-án még néggyel, Heather Chinnock, Tanya Holyk, Sherry Irving és Inga Hall gyilkosságával. Ezt a tizenöt gyilkosságot 2005-ben további tizenkettővel fejelték meg: Cara Ellis, Andrea Borhaven, Debra Lynne Jones, Marnie Frey, Tiffany Drew, Kerry Koski, Sarah de Vries, Cynthia Feliks, Angela Jardine, Wendy Crawford, Diana Melnick, és egy azonosítatlan nőével.

A farmon való feltárások során valamennyi épületet a földig rombolták, és mintegy 70 millió dollárt emésztettek fel az igazságügyi vizsgálatok. A nyomozás kiterjedtsége és az áldozatok magas száma miatt a tárgyalásokat csak 2006. január 30.-án tudták megkezdeni. Pickton valamennyi vádpontban ártatlannak vallotta magát. A bizonyítékok bemutatása rengeteg időt vett igénybe, ezért az ügyet felügyelő bíró augusztusban úgy döntött, hogy két részre osztja a vádpontokat: időközben egy gyilkosságot ejteni kellett a bizonyítékok hiánya miatt, igy maradt egy hatos- és egy húszas csoport.

A tárgyalás a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott, ezért ma sem ismert teljes egészében, hogy miért döntött így a bíró – a hivatalos magyarázat az volt, hogy az esküdtszékre olyan nagy terhet rótt volna egyben tárgyalni az összes gyilkosságot, amivel nem tudtak volna megbirkózni – valamint azt is számításba kellett venni, hogy nagyobb lett volna a hibázás lehetősége, ezzel nagyobb esélyt adva annak, hogy a tárgyalás érvénytelen legyen.

Az első hat gyilkosság, Marnie Frey, Sereena Abotsway, Georgina Papin, Andrea Joesbury, Brenda Wolfe és Mona Wilson esetének tárgyalása 2007. január 22.-én kezdődött, és ekkor már a sajtó is részt vehetett. Így a nagy nyilvánosság is megismerhette a farmon élők beszámolóit: Scott Chubb mellett egy Andrew Bellwood nevű férfi is tanúskodott, miszerint Pickton beszélt neki szexmunkások megöléséről, arról, hogyan bilincseli és fojtja meg őket, majd felakasztja és kivérezteti, ahogyan a levágott disznókat szokás. Az ítélet 2007. december 9-én született meg, és mindenkit nagyon meglepett: Picktont ugyan bűnösnek találták, azonban nem szándékos, hanem hirtelen felindulásból elkövetett emberölésért mind a hat esetben. Picktonra a lehető legszigorúbb büntetést szabták ki vagyis 25 év börtönt a szabadulás lehetősége nélkül – ami ugyanennyi lett volna szándékos emberölésért is.

Az ítéletet követően Pickton védőügyvédei nem a fellebbezést választották, hanem új tárgyalást követeltek a bíró által elkövetett hibákra hivatkozva. Ez a folyamat éveken át elhúzódott, eljutott a Kanadai Legfelsőbb Bíróságig, és az ügy jogi szakmai megítélése megosztotta a kanadai jogásztársadalmat. Időközben a tárgyalások nem haladhattak tovább, így végül 2010-ben bejelentették, hogy a pert nem fogják folytatni a további húsz áldozattal. Elsősorban arra hivatkoztak, hogy Pickton büntetése az ország jogrendje szerint már nem emelhető tovább, így az eredményen nem változtatna a hosszú és költséges per lefolytatása sem.

Az áldozatok hozzátartozóit megosztotta a hír. Voltak, akik örültek neki, hogy lányaik, húgaik halálának borzalmas körülményeit nem ismeri meg a nyilvánosság, mások igazságtalannak tartották, hogy eképpen Picktonról sosem fogják kimondani, hogy ő a felelős szerettük haláláért. Robert Picktont 2010. augusztus 4.-én átszállították egy szigorúbb, szövetségi börtönbe, majd 2018-ban egy Québecben található másik intézménybe. Ma is büntetését tölti.

Epilógus

2010-ben a Vancouveri Városi Rendőrség berkein belül vizsgálni kezdték, hogy miért tartott ennyire sokáig, hogy Picktont kézre kerítsék és letartóztassák. Egy sajtótájékoztató keretében a rendőrfőnök szívhez szóló beszédben nyilvánosan bocsánatot kért az áldozatok családjától, amiért nem tudták korábban elfogni a tettest.

Az áldozatok hozzátartozói továbbra is igazságot követelnek. Egy csoportjuk, ami az eltűnt nők gyermekeiből verbuválódott, 2013-ban beperelte a rendőrséget, amiért cserben hagyták ezeket a nehéz sorsú anyákat. Az ügy megállapodással végződött, melynek értelmében mindegyik gyerek kapott fejenként 50.000 dollárt, de a felelősséget nem ismerték el.

On the Farm ((Unclaimed)) (2016)

2010-ben jelent meg az ügyről máig egyetlen elérhető könyv, melyet Stevie Cameron jegyez. A könyv – mely rengeteget segített e cikk megírásában is – alaposan körüljárja a keleti városrész környezeti tényezői mellett a rendőrség aktuális helyzetét is, és behatóan mutatja be Pickton történetét ismerősei megszólaltatásával. E könyvet alapul véve jelent meg az On the Farm vagy Unclaimed címen ismert film 2016-ban. 

Az Unclaimedben bár megjelenik Pickton alakja, a film elutasítja, hogy őt helyezze a középpontjába. Sokkal inkább a keleti városrész szerencsétlen sorsú prostituáltjaira koncentrál egy drogfüggő és egy szociális munkás történetére koncentrál, és a Ben Cotton által megjelenített gyilkos a stáblistában is csak mint “a farmer” van listázva, így Pickton szerepeltetését teljesen kiküszöbölték. A film számos díjban részesült, és IMDb-n jelenleg is 7.0 ponton áll, ami igen jó értéknek mondható. Sajnos azonban nagyjából beszerezhetetlen darab, csupán tévéfilmként került forgalomba, így ez az értékelés is mindösszesen 60 db felhasználótól származik.

Valamivel több, jelenleg éppen 148 felhasználó értékelte a 2006-os Killer Pickton című horrort, amiről sajnos nem sok információt sikerült kiderítenem. 2,3 pontos értékelése mindenesetre árulkodó amellett, hogy a film még 2006-ban jött ki, a tárgyalás megkezdése ELŐTT, így az “igaz történet alapján” megjelölés esetében semmilyen alapot nem nyer.

Pickton maga is írt börtönévei alatt egy 144 oldalra rúgó könyvet, melyben elsősorban azt fejezi ki, hogy ő csupán a rendőrség bűnbakja volt, akire ráfogták a nők eltűnésének ügyét. A kéziratot kicsempészték a börtönből és egy magánkiadónál landolt, egy ideig az amazon.com-on is meg lehetett vásárolni, azonban hiába, hogy Pickton lemondott a szerzői jogokról és nem részesült volna anyagi haszonban (viszont kérésére a befolyt összeg 10%-át jótékonysági célokra fordították volna), az árusításnak gyorsan véget vetett egy tiltakozó petíció, amit több, mint 54 ezren írtak alá.

Blissenobiarella

A szövegben található linkeken túl felhasznált források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Downtown_Eastside

Michael Newton – Robert Pickton: The Vancouver Missing Woman

Stevie Cameron – On the Farm: Robert William Pickton and the Tragic Story of Vancouver’s Missing Women

The Pig Farm (2011) (A sorozatgyilkos tanyája) dokumentumfilm