Tokyo Ghoul (2014)

Tokyo GhoulMég év elején kezdtem ide írogatni és akkor az egyik kiszemelt áldozatom újra aktuális lett. Már nem is annyira friss anime sorozat a Tokyo Ghoul, hiszen azóta felröppent a hír, hogy (méltó) folytatást is kaphat, ennek ellenére az első évadot illene rendesen is bemutatnom. Bár először szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, mert viszonylag magas értéket kapott az animenewsnetwork-ön. A témája pedig meglehetősen nevetségesnek tűnt. Ghoulok Tokióban…

You tried to devour me. So you have no room to complain. If I eat you, do you?

Fel akartál falni. Szóval nincs jogod panaszkodni, ha Én eszlek meg Téged, igaz?” /szerk. ford./

A sorozat indító képsora dinamikus, véres, ezzel megalapoz egy kellemesen akció dús világot. Rize Kamishiro valóságos vérfürdőt rendez, melyet láthatóan élvez (ezzel például Alucard karakterét juttatja eszembe a Hellsingből). Ezután várjuk a szokásos sablonos kezdést, ami annyira jellemző az ilyen típusú filmekre, miszerint gyanútlan, teszetosza, lúzer, szégyenlős kis főszereplőnket csapdába csalja egy ghoul és jól megharapja, és ezután jajj… mihez kezdjen az életével. A felvezetés szinte hozza is a saját, belső forgatókönyvünket, aztán… baleset éri az extázisban vadászó szörnyeteget, Ken pedig a kórházban ébred, és úgy tűnik, valami nem stimmel az egész képpel, amely kialakult bennünk.

Tokyo GhoulKen Kaneki az igazi főhősünk, aki egy picit átlagosabb, árva, szerencsétlen kis egyetemista, keresi a helyét a kampuszon, a felnőttek és a diákok világában. Egyetlen igazi gyermekkori barátja, Hideyoshi Nagachika (Hide) mindenhova követi és segíti. Kaneki a kórházból kikerülve furcsán érzi magát, és felfedezi, hogy valószínűleg ghoullá változott. Némi komikus jelenet (a hírekből tudja meg, milyen tünetei vannak annak, ha valaki ilyen emberevő lénnyé változott) ébreszti rá erre, de nyilvánvaló okokból nem hajlandó elfogadni a rémisztő valóságot. Azonban csillapíthatatlan éhsége olyan helyekre üldözi, ahol más kannibál démonokkal találkozik. Pechjére akad olyan, aki a tapasztalatlan, gyenge fajtársát prédának tekinti és nincsenek morális illúziói, így megpróbálja megölni őt. Szerencséjére Tōka Kirishima segítségére siet, így nem csak megmenekül, de végre némi tájékoztatást (tutorial pálya) is kap saját lényegéről, illetve lehetősége nyílik csatlakozni egy ghoul csoporthoz (Anteiku), amely ”szelíden” él együtt az emberekkel, és csak a holttestekből lakmározik.

Tokyo GhoulAhhoz képest, hogy csak 12 részes az első évad, elég sok mindent megtudunk róluk, valamint betekintést nyerhetünk a ghoulok, valamint a „gerlék” (doves) mindennapjaiba, illetve némileg a múltjába is. A világ, melyet elénk tár a rendező, Shuhei Morita (Tokyo Ghoul √A, Freedom, Kakurenbo – Hide & Seek) igencsak színes és több rétegű, mint elsőre gondolnánk, azon túl, hogy hozza a papírformát, meghökkentő is képes lenni. Az események középpontjában a fent említett Anteiku csoport áll, melynek tagjai ugyan emberi vért isznak, húst esznek, azonban majdhogynem ”harmóniában” élnek a külvilággal. Egy kávézóban dolgoznak, ahol az élőket is kiszolgálják, akik mit sem sejtenek lényegükről. Feladatuk gyakorlatilag elég egyszerűnek tűnik, csupán friss holttestekkel kell ellássák a többi ”barátságos” szörnyet. Ami kissé groteszkké varázsolja a helyzetüket, hogy Tokió lakossága tisztában van vele, hogy a város ghoulokkal fertőzött, de ahhoz képest eléggé nyugodtan kezelik a dolgot. Körülbelül annyira tűnik ez idillinek, mit Steve Martin L.A. Story című filmjében a földrengés. Az Anteiku csoport tagjai között ráadásul vegyes párokat (ghoul és ember) is találunk, ami még furcsábbá teszi az egész szituációt. Olyan, mintha egy olyan zombifilmet néznénk, ahol a kannibálok képesek gondolkodni, sőt, jóval nagyobb erővel rendelkeznek, mint Romero megszokott lényei. Ha valaki esetleg látta a Warm Bodies című filmet, no az például cseppet sem hasonlít erre. Az egyetlen, amiért megemlítem itt, az az, hogy a szerelmi szál egyedül abban a komédiában jelenik meg a két világ között, ami itt lehetne Rómeó és Júlia klasszikus sztori is, de szerencsénkre nem válik nevetségessé az elképzelés, inkább másfajta megvilágítást kap a történet és a mondanivaló szempontjából. Ugyan néhol idillinek tűnik ez a kép, ugyanakkor eléggé veszélyes a világ, amelybe belecseppenünk. A tiltott szerelem valahogy természetes. Talán éppen ezért is érezzük felemásnak, kettősnek az alapszituációt. Ettől pedig kellemesen groteszk, kicsavart és egyedi lesz a cselekmény.

Tokyo GhoulAz ellenpontban a gerlék (doves) állnak, akik a CCG (Commission of Counter Ghoul) tagjai, és nem csak megfigyelik, hanem osztagokkal járják Tokió körzeteit, és levadásszák a veszélyes (vagy épp barátságos) ghoulokat. Tökéletes ellentétei az Anteiku csoportnak, és azt vesszük észre, hogy inkább kedveljük a rémeket, mint ezeket a vadállatokat, akik embernek nevezik magukat. Gonoszak, kimondottan visszataszítóan, és kegyetlenül viselkednek ”szegény” szörnyetegekkel. Meggyilkolják őket, csoportosan rontanak egy-egy áldozatra, és nem kegyelmeznek nekik. Pedig egyszerű családos emberek, akiknek egy-egy rokonát valamikor, valahogyan elragadta ez a járvány. Hiszen természetesen vérrel terjedő valamiféle genetikai módosítást létrehozó vírusról van szó, ami Tokió lakosságát fertőzi, tizedeli.

Tokyo GhoulEddig minden fekete-fehér lenne, így eléggé unalmasra sikeredett volna a sorozat, ha csupán ennyiről volna szó. Azonban a felvezető részek után megrohannak minket a háttérben búvó konfliktusok, melyek izgalmassá, néhol nyakatekertté, olykor groteszkké színezik a történetet, illetve teljesen felborítják a világról – eddig – elénk tárt képeket. Megismerjük a ghoul-természet kegyetlenségét (Shuu Tsukiyama és az Aogiri Tree), az emberek fájdalmát, és mindez főszereplőnk lelkében ütközik ki (és össze) leginkább. Kaneki ráébred, hogy a baleset után Rize Kamishiro szerveit kapta meg, így félig kannibállá változott. Azonban eleinte – természetesen – tiltakozik új ösztönei ellen, és ritkán – tudatos kontrollt gyakorolva – engedi át az irányítást Rize hatalmának. Belső küzdelmében egyértelműen felismerhetjük Shinji önkéntelen ”monológjait” a Neon Genesis Evangelionból. Ugyanúgy hajtogatja saját magának, hogy mit kellene csinálnia, mi volna a helyes és mennyire nem szeretné azt tenni, amit elvárnak tőle, illetve melyet természete diktál. Talán pont ez a konfliktus és a küzdelem, a belső kontroll teszi szerethetővé a karaktert, hiszen ez az, amely az emberek egyik legerősebb kiváltsága. Az, hogy nem kötelesek belenyugodni abba, amit a SORS ajándékoz nekik. Gondoljunk bele, hogy egy olyan társadalomról beszélünk, ahol a tekintélyelvűség nagyon erős a mai napig. Ennek ellenére az animék tele vannak ilyen figurákkal, amelyek megpróbálnak kitörni a hétköznapok szürkeségéből és képesek bebizonyítani környezetüknek és saját maguknak is, hogy van erejük változni, változtatni, nem kötelesek beletörődniük abba, ami osztályrészül jut nekik.

Tokyo GhoulTehát a főszereplőnk egy olyan lény, amely egyszerre rendelkezik a ghoulok képességével és vérszomjával, valamint az emberek érzelmeivel. Így hidat alkothat a két világ között – sajnos ez erősen szájbarágósan bele is van nyomva az arcunkba, letuszkolják a torkunkon, és szerintem erre nem feltétlenül lett volna szükség. Ugyanakkor ez az egyik legfontosabb tulajdonsága és reményeink szerint erre építeni is fognak a folytatásban (lévén az előző cikkemet frissítem éppen, így itt most a nagyon várt új évadra gondolok, nem pedig a Tokyo Ghoul √A-ra, amelyet sajnálatos módon alaposan tönkretettek). Mindenki reménykedik benne, hogy a valódi folytatás talán jobban elmerül ebben a szellemben és igazi, katartikus lezárást is kaphatunk, nem az összecsapott, kérdőjelektől és megmagyarázhatatlanul összedobált karakterektől hemzsegő katyvaszt, amellyel az említett Alpha ”ajándékozott meg” bennünket.

Tokyo GhoulMegismerünk egy érdekes szereplőt is, akinek viszont sajnos nem jut elég szerep. Ő nem más, mint Shuu Tsukiyama, aki valódi ínyenc hírében áll. Olyasmi, mint egy erősen eltorzított Hannibal Lecter. Rendelkezik a megfelelő bájjal, rátermettséggel, éhséggel, intelligenciával, sármmal, karizmával, ínyencséggel, azonban ennek ellenére iszonyatosan öntelt, hisztis, őrült és hangulat ghoul. Pont azok a tulajdonságok hiányoznak belőle, amelyek tökéletes és leleplezhetetlen ragadozóvá, sorozatgyilkossá, ugyanakkor szerethetővé varázsolták a fent említett embert. Így viszont egy igazi perverz, gourmet kannibál a jutalmunk, ami korántsem von le az értékéből, sőt igazán pikánssá is varázsolhatná a Tokyo Ghoult, ha engednék kibontakozni a személyiségét. A szeletek, amelyeket belőle kapunk, a jelenetek, ahol főszerepet játszik, dobnak annyit a sorozaton, hogy azt mondhassuk: megérne jóval többet is Shuu személyiségében elmerülni. Persze ott van egy rövidke OVA (Pinto), mely pont róla szól, de én sokkal többet vártam volna attól is.

Tokyo GhoulMinden ghoul úgynevezett Kagunével rendelkezik, mely erejének anyagi kivetülése, és különböző formákat ölthet. Gyakorlatilag egy irányítható fegyver, páncél, eszköz, mely a gazdája potenciáljától és aktuális állóképességétől függően akár elpusztíthatatlanná is teheti őt. Persze ahhoz, hogy ez megfelelően működjön, gazdájának táplálkoznia kell. Éhes gyomorral pedig senki sem lehet erős. Ez gyönyörű felvetés lehetne ahhoz a kérdéskörhöz, miszerint azért eszünk, hogy éljünk. Viszonylag triviális szimbólum, mégsem annyira egyértelmű mindenki számára. Az örökös csillapíthatatlan éhség kérdésköre már a vámpírok esetén (porfíria) felmerült, és ugyanúgy túl mutatott önmagán, bár ebbe valószínűleg kevesen gondolnak bele. Alapvetően ezek a történetek ugyanis inkább drámák, tragikus sorsok. De a megvilágításuk inkább a horror témakörébe esik, illetve előszeretettel romantizálják az örök élet lehetőségét. Valljuk be magunknak, hogy bármennyire is csábító a halhatatlanság, nagyon kevesen lennétek képes elviselni azt, hogy minden rokonotok, barátotok és ismerősötök megváltoztathatatlan elmúlását végig kell néznetek újra és újra. Ezen túl persze ott az ellenállhatatlan vágy, ösztön, éhség, mely visszavonhatatlanul uralkodik elméteken és vadászatra, gyilkosságra buzdít. Anne Rice óta tudjuk, hogy van lehetőség arra is, hogy ellenálljanak a démonok a késztetésnek és megpróbálhatnak nyugodtabb, kevésbé vérengző életet élni, de arra is rámutat, hogy ez nem a végső megoldás, csupán ideig-óráig lehet működőképes.

A quinque-ékről nagyon sokat itt nem szeretnék beszélni, hiszen elég fontos mozzanatot töltenek be a fordulatban. Inkább azt emelném ki, hogy ezzel is nagyon ügyes kritikai felhangot kölcsönöznek az animének. A Tokyo Ghoul egyik nagyon érdekes kérdésfelvetése morális jellegű. Nem régiben olvashattátok ismertetőnket az In the Flesh című BBC sorozatról. És ehhez annyiban kapcsolódnék, hogy itt nincsenek mozgalmak, azonban a két ellentétes csoport alapos megismerésével olyan kérdéseket dobálnak fel nekünk, melyekre azért viszonylag nehéz igazán jó választ adnunk. Adott ugye egy vírus hatására átalakult emberi faj, melyeket ghoul-oknak neveznek a természetük miatt. A másik oldalon pedig azok a hétköznapi Homo sapiens sapiens-ek, akik ugyan félnek a húsevőktől, mégis elfogadják a jelenlétüket. Kicsit így olyasmi szituáció vázolódik fel, mint egy igazi vámpíros filmben. Csak itt nem a Vatikán nyomoz, nem ördögűzők járják az utcákat, hanem a kivégzőosztagok vadásszák le a kannibálokat. Méghozzá válogatás nélkül. Ugye itt az a bizonyos morálisan megkérdőjelezhető döntés, amely az emberi faj egyik – sajnálatos – alaptermészete: minden idegen és potenciálisan veszélyest igyekszik elpusztítani és irányítása alá vonni. Ezzel számos film, anime és manga, valamint könyv foglalkozik. De egyiknél sem ütközik ki ennyire élesen az, ami a Tokyo Ghoul-ban, miszerint mi a helyzet akkor, ha ez a fenyegetés esetleg nem is feltétlenül próbál minket elpusztítani, hanem megpróbál együtt élni velünk. Arról nem is beszélve, hogy valódi társadalmi, illetve akár érzelmi kapcsolatok is előfordulhatnak közöttük. Így teljesen más megvilágítást kap mindkét oldal, így lesznek az Anteiku csoport tagjai jóval szimpatikusabbak, mint a CCG.

Tokyo GhoulA sorozat Sui Ishida (Tokyo Ghoul [Jack], Tokyo Ghoul:re) mangájából készült. A karakterek dizájnját Kazuhiro Miwanak köszönhetjük, akinek a neve ismerősen csenghet, bár elsősorban az animációk felügyeltéről (Ghost Slayers Ayashi, Fullmetal Alchemist: Brotherhood, Blue Exorcist movie, Bayonetta: Bloody Fate, Afro Samurai, Afro Samurai: Resurrection). A zenéjét Yutaka Yamada (Onigiri, Tokyo Ghoul √A, Tokyo Ghoul: Jack) szerezte. A főcímdal a Ling Tosite Sigure (Psycho-Pass, Psycho-Pass 2, Psycho-Pass movie) Unravel, míg a záróakkord a People in the Box Seijatachi című száma.

Amit még talán érdekességként fontosnak tartanék elmondani, az a sorozatban visszatérő százlábú motívum, illetve a V, mint Vendettában is felbukkanó emberi tulajdonság, ösztön. Ez előbbi egyértelműen arra mutat rá, hogy az Ázsiában honos kínai vörös fejű százlábú természete mennyire hasonlatos egy ghouléhoz, kannibáléhoz, félelmet nem ismerő ragadozóéhoz. Hiszen még saját fajtársaira is rátámad a túlélés és az élelemszerzés érdekében. A másik pedig az az elv, miszerint bárki, akinek semmilyen vesztenivalója nincs, mert egy olyan pillanatot, helyzetet élt meg, amely alatt belekóstolhatott a mulandóság, a halál ízébe, avagy eljutott abba az állapotba, hogy belenyugodott és elfogadta, hogy halandó, annak többé ismeretlen lesz a félelem érzése. Ez persze nem csupán egy állomás, hanem léteznek olyan emberek, akik gyakorlatilag ezeket az érzéseket nem ismerik. Ezek az igazi pszichopaták, akik számára nem ismert a haláltól való rettegés. Képesek úgy kezelni azt, mint teljesen normális velejáróját az életnek. Morális gátak nélkül gyilkolni pedig mindennél ijesztőbb tulajdonság…

A virágokhoz és jelentésükhöz nem igazán értek, de azért annyit kiszúrtam az utolsó részben, hogy a vörös pókliliom, mellyel már rengetegszer találkoztam a horror, thriller, animék kapcsán. Így igyekeztem utánanézni a szimbólumnak. Veszteség, elmúlás, halál, visszafordíthatatlanság. Jelen esetben egy olyan út választása, ahonnan nincs visszaút, bár sosem akartunk azon járni. Kicsit a jelenet egyébként itt is eszembe juttatja Shinji Ikari utolsó szenvedését és végső elhatározását. Az átalakulás (fehér szegfű -> csíkos szegfű -> vörös pókliliom) pedig gyönyörűen szimbolizálja, ahogyan az ártatlanság fokozatosan elvész, hogy átadja magát valami újnak, valaminek, amelyet eddig tagadni, visszatartani próbáltunk. Ne feledjük el, hogy a halál az ázsiai kultúrában is csupán változás jelentéstartalmat hordoz, nem minden esetben van szó fizikai vagy lelki pusztulásról, megsemmisülésről.

Tokyo GhoulMindent nem szeretnék lelőni azok számára, akik esetleg most ismerkednének ezzel az ínyencséggel, mert bár a sorozat felénél már nagyjából az alapinformációk birtokába jutunk, a bemutatások és a rávezetések elég sokkolóak. A Tokyo Ghoul első évadának végére eljutunk a cselekmény crescendo-jához, ami egyben előrevetít valamit a folytatás (Tokyo Ghoul Root Alpha) hangulatáról. Ennél többet nem is kell hozzáfűznöm, mindenképpen csak ajánlani tudom minden horror rajongónak!

Értékelés: 10/10

animenewsnetwork.com 200.62youtube-logo

Smaragd Sárkány

Tokyo Ghoul √A

Tokyo Ghoul OVAs

Tokyo Ghol:re

Be the first to comment on "Tokyo Ghoul (2014)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..