Cargo (2017)

Az utóbbi években számos próbálkozást láttunk arra, hogy a zombizsáner klisébe-fullasztása helyett (mellett) valami újjal is előrukkoljanak nekünk a jobbára szorgosabb, mint tehetséges filmkészítők. Az egyik véglet a minél több, gyorsabb, vérengzőbb, félelmetesebb (és a többi…) élőholt vászonra zsúfolását tűzi ki célul, hogy ezáltal terhelje túl a nézők érzékeit, akik így már a csupán csak nyomokban fellelhető sztorival, mondanivalóval már mit sem törődnek. Ilyen volt annak idején mondjuk a Z világháború. A másik véglet olyannyira igyekszik kidomborítani a poszt-apokaliptikus zombivilág drámai aspektusát, hogy már magukat a zombikat is képes kihagyni a képletből (lásd ezt). Nyilvánvaló – számomra legalábbis -, hogy az arany középút valahol a két véglet között keresendő. Csupán egy jó és eredeti ötlet kell hozzá. De vajon egyetlen eredeti ötlet elegendő egy egész estés produkció életben tartásához? A Cargo ezt igyekszik elhitetni velünk.

2013 februárjában egy mindössze hét perces rövidfilm került ki a legnagyobb videómegosztó portálra. A Cargo címet viselő amatőr kisfilm (eyescreem kolléga kortárs beszámolóját itt olvashatjátok) egy apa kálváriáját mutatja be, aki egy év körüli kislányát igyekszik biztonságos helyre juttatni, miközben tudja, hogy rövidesen ő maga is zombivá változik. Az alig néhány percbe sűrített, dialógusok nélküli dráma remek arányérzékkel nyúl a gyermekéért még a halál árnyékában is a tőle telhető legtöbbet megtevő szülő témájához és teljesen megérdemelten zsebelte be a szakmai elismeréseket és az azóta mintegy 15 milliósra hízott megtekintést. Ezek után nem annyira meglepő, hogy egy amerikai produkciós iroda felkereste a kisfilm készítőit – Ben Howling-ot, Yolanda Ramke-t -, hogy ugyan már, ha belefér az idejükbe, bővítsék ki egész estésre a Cargo-t. A Netflix pedig a forgalmazást vállalta magára. A termék végül 2017 októberében debütált az Adelaide Filmfesztiválon, majd 2018 májusában a Netflixen is, először szülőhazájában, Ausztráliában. A fogadtatás meg…, ahogy az már lenni szokott: voltak, akik tapsoltak és voltak, akik a szájukat húzták.

A Cargo újraeljövetele esetében hangsúly ezúttal sem az őrjöngő zombihordákon vagy az egyes élőholtak kinézetének aprólékos megtervezésén van, hanem a zombivilág emberi aspektusán. A vizuális megvalósítás élőholtakat illető része jóval szegényesebb – vagy nevezzük inkább puritánabbnak -, mint amit a zombis produkcióktól mostanában megszokhattunk, a kietlen, mostoha dél-ausztrál táj viszont komoly jelentéstöbblettel ruházza fel ezt a rendhagyó road-movie-t, érzékeltetve az elkerülhetetlen halál mellett Andy (Martin Freeman) útját álló egyéb akadályokat. Martin Freeman a túlélőhorrorok tipikus hőseinek antitézise – nekem sajnos már örökre Zsákos Bilbo marad -, angol színészként eleve idegenül fest egy ausztrál filmben. Állítólag ez a casting döntés teljesen tudatos volt a készítők részéről, ezáltal is hangsúlyozni szerették volna a saját szerepével is még csak ismerkedő apa küzdelmét az idegen táj elemeivel, illetve a helyzettel, amivel meg kell birkóznia.

A film elég nagy teret ad a szimbolikus értelmezési lehetőségnek. A nyugati civilizáció lassan az enyészeté lesz, miközben a természethez közeli ausztrál őslakosok az apokalipszis közepette is képesek a béke kis szigetének megteremtésére. A jobban meg nem magyarázott, fejüket a földbe dugva átalakuló zombik is talán az igazság, az egyre nyilvánvalóbb jelek tudatos vagy tudat alatt történő figyelmen kívül hagyását szimbolizálja, hogy a nyugati életforma ilyen formájában már középtávon sem fenntartható.  Akár azt is mondhatnánk, hogy a Cargo keretein belül egy pillanatra visszakanyarodunk a hetvenes évek végének a fogyasztói társadalmat ostorozó zombiábrázolásához. Két párhuzamos történet bontakozik ki előttünk: a lányát biztonságba juttatni szándékozó apa és az élőholttá vált apjának a család tiltakozása ellenére gondját viselni szándékozó bennszülött kislány meséje. Thoomi-nak is el kell engednie a régi, elnyugatiasodott életét – szimbolikusan a járványnak áldozatul esett apját – erre elég egyértelműen utal a csupán egy snitt erejéig felbukkanó kavicsból készült távirányító és a szikla-tévé, amivel a kislány a megszokott kényelmi cikkeket pótolni igyekszik. Andy-nek pedig meg kell birkóznia a saját – és felesége – elmúlásának gondolatával, hogy eléggé összeszedett maradjon ahhoz, hogy a leányát legalább a vélt biztonságig eljuttassa. Ellenpontként megjelenik a feleségével, gyermekeivel és magával is végző férfi, aki feladta a harcot.

Sajnos az eredeti alapötlethez nem sok említésre méltó pluszt sikerült hozzákölteni. A tény, hogy Andy végül Thoomi segítségével juttatja gyermekét biztonságba, habár nyilván a csapatmunka, a bajban egymásra utaltság és ki tudja még milyen hangzatos elvek és szép ideák dicsőségét zengik, de összességében gyengítik az apa tettének valódi önfeláldozó voltát és ezzel drámaiságát is. A 2013-as apa még önerőből próbált gondoskodni arról, hogy lányának még az ő halála után is legyen némi esélye a túlélésre. A 2018-as Andy már egy bennszülött lányka segítségére szorul. A mellékszereplők, akik ugyan mind egy-egy állomást jelképeznek Andy útján a végső megoldás felé, felettébb klisésre sikerültek. A jóságos, ám vélhetően rákbeteg kórházi nővér és a rasszista, nőbántalmazó (tehát velejéig gonosz) Vic nevű fickó érthető okokból nem lehet az, aki Rosie-ról gondoskodhatna, ám karaktereik fájdalmasan feketék-fehérek, racionális vagy erkölcsi megfontolás alapján mindkettejük nagyon egyszerűen kizárható.

Érezhető, hogy jóformán minden, ami a 2013-as eredeti után új ötletként felmerült, nem az alkotói kreativitás gyümölcse, hanem a kényszeré, hogy valamit le kell tenni az asztalra: egy 7 perces filmet kéne 100 percesre bővíteni úgy, hogy a legjobb ötleteinket már a 7 perces filmben mind ellőttük. Nem egy irigylésre méltó helyzet. És az ilyen helyzetek szülik az értelmetlen, a józan észnek ellentmondó döntéseket hozó szereplőket, hiszen a valódi motivációk kidolgozásának hiányában is előre kell mozdítani a cselekmény kerekét. Ennek ellensúlyozására pedig még Martin Freeman amúgy kiváló játéka is kevés, kevés a poszt-apokaliptikus hangulatot remekül megtámogató sivár és vad dél-ausztráliai táj. A mellékszereplők önmagukban sem tesznek túl sokat hozzá az egészhez színészi játék tekintetében és ez így összességében enyhén amatőr hatást kelt.

Nem egy hasonló próbálkozást láttunk már arra, hogy egy sikeres rövidfilm ötletét az alkotók átemeljék egy szélesebb nézői réteghez is eljutó egész estés játékfilmbe. És habár vannak legalább elfogadható próbálkozások (most így elsőre a Lights out ugrik be), a Cargo inkább azt bizonyítja, hogy nem érdemes egy rövidfilmben jól működő ötletet kipróbálni, hátha működik tizenvalahányszor hosszabb játékidő alatt is. Ha pedig mégis megpróbálkozna vele valaki, jobb ha felköti a nemes alsót és megpróbálja elmélyíteni az alapötletet, extra dimenziókat, hátteret, kidolgozott karaktereket adva hozzá. A Cargo alkotói sajnos nem igazán éltek ezekkel az eszközökkel, így meglátásom szerint jobban járunk, ha inkább a 2013-as rövidfilmet őrizzünk meg emlékezetünkben.

Értékelés: 5/10

Kinek ajánljuk: a zombi-apokalipszis emberi aspektusára kíváncsiaknak azzal a kikötéssel, hogy azért vannak ennél jobbak is odakinn.

Gabblack

Be the first to comment on "Cargo (2017)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..