Stephen King műveiről sok mindent el lehet mondani, leszámítva azt, hogy klisések lennének. Óriásira nőtt mutáns patkányok, pszichopata ápolónők, veszett kutyák… ha viszont King bácsi mégis visszanyúlt a klasszikus horror elemeihez, az szinte minden alkalommal egy olyan maradandó és korszakalkotó mű lett, ami Bram Stoker, vagy Lovecraft műveihez hasonlóan kötelező minden horrorért élő-haló olvasó számára.

A Salem’s Lot (az angolt használom, mert követhetetlen, hányféle magyar címet kaptak a fordítások és a filmfeldolgozások) egyike King legkorábbi és legjobb műveinek. Alapvetően egy vámpíros sztoriról van szó, erősen Bram Stoker Drakulája által inspirálva, és megspékelve azzal a rengeteg stílusjeggyel, amelyek majd’ minden King-művet jellemeznek. Ben Mears író visszatér szülővárosába, Salem’s Lotba, hogy kipihenje magát, és kiírja magából gyerekkori traumáját, amit a város szélén álló elhagyatott, és állítólag kísértetjárta Marsten-házban érte. A lakosok többsége kedves és barátságos vele, viszont Bennel egyidőben egy másik új lakó is érkezik a városba, Mr. Straker, aki rejtélyes társával, Mr. Barlowwal régiségkereskedést akar nyitni a városban, és beköltöznek a Marsten-házba. Azaz csak Striker, mivel Salem’s Lot lakói semmit sem tudnak a rejtélyes Kurt Barlowról, aki állítólag a beszerzést végzi az üzlet számára, és folyamatosan úton van. Majd egy nap, Straker utasítására néhány szállítómunkásnak hatalmas, rejtélyes faládát kell elszállítaniuk a kikötőből a kísértetházba, ráadásul a láda érkezésével egyidőben a városka összes kutyáját lemészárolják, az időjárás viharosra fordul, egy kisgyerek eltűnik, a testvére pedig sokkos állapotban tér haza szüleihez. A többi szerintem elég kiszámítható 😀

A Salem’s Lot egyediségét és hangulatát már maga a téma is megadja: Stoker Drakulája a mai napig egyike a leghátborzongatóbb horror történeteknek, ráadásul a hatását csak fokozza, ha a történetet áttesszük a modern, misztikumtól mentes világba, ahol az emberek még annyira sem hisznek a vámpírok létezésében, mint Van Helsing vadásztársai a Drakula elején, és képtelenek felfogni, mi történik. Egészen addig, amikor már a lakosság nagy része képtelen nappal elhagyni a lakást, és vörösvérsejteken kívül más matériával táplálkozni. A film eredetileg két részes tévéfilmként jött ki, ami a normális játékidő kétszeresét jelenti, és a készítők ezt nagyon jól kihasználták: a Salem’s Lot első fele gyakorlatilag csak az atmoszférát építi fel, még csak véletlenül sem látjuk Barlowot, a fővámpírt, meg úgy általánosan, csak a legvégén tűnik fel egy, talán kettő vérszomjas egykori városlakó, míg a második felében már minden ablak alatt és pincében vámpírok kuksolnak. A történetvezetés tökéletes, a regény egy-két apróságot leszámítva tökéletesen van adaptálva, a felesleges szálakat kivágták, a leglényegesebb elemeket pedig szinte szóról-szóra emelték át a vászonra. Ami pedig még külön említést érdemel, azok a vámpírok sminkjei. Ez bizony nem Alkonyat, a vérszívók itt ténylegesen úgy néznek ki, mint egy félig elállatiasodott holttest, a prezentálásuk pedig a köddel, az izzó szemekkel akár hosszú távú rémálmokat is okozhat gyengébb idegzetűeknek. Ez alól az egyetlen kivétel sajnos pont maga Barlow, aki a könyvben egy Drakulához hasonló, kissé ijesztő, de laikus szemmel nézve még viszonylag emberi szereplő volt, ellenben a film készítői inkább a Murnau/Herzog-féle Nosferatu által lehettek inspirálva, és nem is jó értelemben sajnos… Most mondjátok meg, szerintetek ez:

nem túlzás egy kicsit? Tévedés ne essék, ezt a szörnypofát mindig olyan sunyi és váratlan módon kapjuk az arcunkba, hogy garantáltan ránk jön a frász, de akkor is, a fehér arcvakolatból is létezik egy felső határ. Viszont ha ezt a kis apróságot nem számítjuk, azt kell mondanom, a Salem’s Lot egyike azon ritka King-adaptációknak, amelyek szinte tökéletesek, megállja a helyét mind a könyv ismeretében, mind anélkül, és szerény véleményem szerint egyike a hetvenes évek legjobb vámpíros filmjeinek. Ajánlott!

értékelés: 9/10

Zoo_Lee