Szinte már tendenciaként érhető tetten, hogy Stephen King az utóbbi időben egyre inkább krimi és drámai műfaj felé fordult (Blaze, 11/22/63, Joyland, Mr. Mercedes trilógia, Emelkedés, A kívülálló), valamint az életművére oly jellemző horrorkodást némiképpen félretéve vagy legalábbis minimális keretek közé szorítva egymás után írja az ettől eltérő műveit (Csipkerózsikák, Gwendy-trilógia). Ezen sorba pedig jól illeszkedik a gyermekkori és háborús traumákat egyaránt feldolgozó Billy Summers.

King legújabb regényében egy ex-iraki háborús veterán utolsónak szánt munkáját követhetjük nyomon, mint bérgyilkos. Címszereplőnknek egy másik orvlövészt kell kiiktatnia, amiért igencsak szép summa üti a markát – ez pedig több mint motiváló, hogy élete hátralévő részét csendben és békében töltse el a világtól visszavonulva. Csakhogy mindez túl szép, hogy igaz legyen, és a munka elvégzése után menekülnie kell…

Nem tagadom, mohó kíváncsisággal kezdtem bele „az utóbbi évek legjobb King regénye” marketingfogással agyondicsért műbe. A Billy Summers első negyede abból a szempontból hasonlított a számomra meglehetősen unalmassá váló (és jócskán túlírt) 11/22/63 című regényére, hogy részletesen bemutatja, hogyan illeszkedik be valódi személyiségét elfedő főhősünk – minő meglepő módon írónak kiadva magát – egy békés kertvárosi környezetbe. Azonban itt szerencsére az aprólékos ismertetést és a gyilkosság kitervelésével kapcsolatos információkat, illetve megfigyelései eredményeit nem taglalja száz oldalakon keresztül, mint említett társa. Viszont a központi esemény bekövetkezte után hirtelen átvált egy teljesen más hangnembe, és Alice megmentése után mintha Leon a profi könyvbeli megfelelőjét olvasnánk vissza.

Kár szépíteni: a Billy Summers egy kőkemény dráma; kezdve a főszereplő gyermekkorában átélt szinte az egész életét meghatározó traumájával, egészen a háborús múlt kísértő démonjaival bezárólag. Mivel az USA-ban ez minden valószínűség szerint egy fájó pont, a háború kíméletlensége és az erről való őszinte és reális keretek között tálalt, fiktív szájízzel támogatott kinyilatkoztatás, ezért tudott kiemelkedni a mezőnyből.  Részemről viszont nem több mint egy korrekt módon megírt kései King regény, egyre inkább előtérbe kerülő szentimentalizmussal. Sajnos nem tudtam izgulni a főhősért, és igazából tetteinek sem éreztem a súlyát, csak haladt előre a cselekmény lineárisan egy elkerülhetetlen pont felé. Minden különösebb kitérő vagy csavar nélkül.

Stephen King az USA háborús traumáját írta ki magából, egy “véletlen” módon írói ambícióit beteljesítő ex-iraki katonáról, akit, még ha a társadalom el is ítél bérgyilkosi mivolta miatt, ő mégis megpróbál a saját erkölcsi kódexe szerint cselekedni. Egy végletekig tragikus sorsú, ámde tiszta gondolkodású férfi önéletrajzát olvashatjuk, itt-ott beleszőtt Trump-kritikával, a regény vége felé némi menekülős road movie hangulattal, illetve szentimentális elemekkel. Az általában szokásos King-univerzumban való utalgatások pedig ezúttal a leégett, de még mindig aktív Panoráma Hotelt idézi meg.

Értékelés: 7/10

eyescream