Hétköznapi Horror: a rádiumlányok

Hétköznapi Horror című sorozatunkban olyan tárgyakat vagy életmódhoz kapcsolódó dolgokat mutatunk be, amelyek használata a régmúltban általános volt, azonban a tudomány és technológia fejletlensége miatt rengeteg veszélyt rejtettek magukban és számos áldozatot szedtek. A mostani epizód a rádiumlányokról fog szólni. Ők olyan gyári munkás nők voltak az 1900-as évek elején, akik órák számlapjait díszítették rádiumos festékkel, hogy azok világítsanak a sötétben. Ez eddig jópofán hangzik, azonban később az életükkel fizettek érte – nem is akárhogyan!

Rádium: csodaszer vagy halálos méreg?

A rádium egy viszonylag ritka nehézfém. 1898-ban fedezte fel Marie és Pierre Curie, uránszurokércben találtak ilyen anyagot. 1902-ben Marie elemi állapotában állította elő, s a nevét is ő adta: radius = latinul sugár, utalva ezzel arra, hogy radioaktív. A rádium színe szürkésfehér, különleges tulajdonsága, hogy a sötétben zöldes fénnyel világít, felezési ideje nagyjából 1600 év. A korabeli rákkutatás- és kezelés során alkalmazták és gyógyhatásúnak vélték az orvosok. Azonban néhány évtizeddel később bebizonyosodott, mekkorát tévedtek, hiszen maga Marie Curie 1934-es halálát is a nagy dózisú radioaktív anyag okozta, amely tudományos munkája évei alatt felhalmozódott a szervezetében. Férje, Pierre ugyan balesetben hunyt el, de már ő is sugárbetegségben szenvedett. Pontosan azért, amiért ártalmatlannak hitték, egy sor használati cikk tartalmazott rádiumot valamilyen formában. Megtalálható volt fogkrémben, arckrémben és egyéb kozmetikai szerekben, gyógyászati segédeszközökben, ételekben, italokban, gyermekjátékokban.

Pierre és Marie Curie


Nagyüzemi rádiumhasználat

A XX. század elején az órák számlapját is rádiumos festékkel dekorálták, hogy azok sötétben is tudják mutatni az időt. Ez akkoriban egy olcsó, könnyen kivitelezhető módszer volt, a rádiumos órák pedig elképesztő népszerűségnek örvendtek. Az egyik legnagyobb vásárlóközönséget az amerikai hadsereg katonái jelentették, tehát a rádium kitermelése nemzeti érdek volt. A rádiumos festéket Dr. Sabin Arnold von Sochocky kísérletezte és fejlesztette ki, amely porított rádiumból, a gumi egy fajtájából és vízből állt, a neve pedig beszédesen Undark lett. A rádiumhoz szükséges ércet a Colorado állambeli Paradox-völgyben, valamint Utah államban található bányákban termelték ki. A sors fintora, hogy von Sochocky-val 1928-ban éppen nagyszerű találmánya végzett, mint oly sok más emberrel. De erről később.


A divathullám miatt az óraszámlapfestés nagyüzemi körülményeket igényelt. Az Egyesült Államokban sorra nyíltak azok a gyárak, amelyekben e tevékenység zajlott. Elsőként 1917-ben, New Jersey állam, Orange nevű városában nyitotta meg kapuit a United States Radium Corporation. Öt évvel később az Illinois-ban, egy Ottawa nevű településen (nem összetévesztendő kanadai névrokonával!) megnyílt a Radium Dial Company, harmadikként pedig Waterbury-ben, Connecticut államban, a Luminous Process Company.


A rádiumlányok

A három fent említett létesítményben összesen körülbelül négyezren dolgoztak. Ha emlékeznek még a kedves olvasók, korábbi, gyufagyáros cikkünkben említettük, hogy a gyári munkások általában fiatal nők voltak. Nos, ez most sem volt másképpen: erre az aprólékos munkára ugyanis a nők alkalmasabbnak találtattak, mint a férfiak. A gyártási kvóta magas, a bérezés alacsony volt, így kijelenthetjük, hogy a munkaerő maximális kizsákmányolása zajlott jelen esetben is.


Ami a munkamódszert illeti: az órák számlapját vékony, teveszőr ecsettel festették, ám az hamar összekócolódott. Ezért ahhoz, hogy kiegyenesítsék, a munkáslányok felsőbb utasításra megnyalták az ecsetet, mielőtt újra a festékbe mártották, azaz nemes egyszerűséggel a radioaktív anyagot szopogatták egész nap. A műszakvezetők azzal biztatták őket, hogy ettől nem lesz különösebb bajuk, legfeljebb csak az arcuk fog kipirulni a munkaidő végéig. Ők persze nagyon is jól tudták, hogy ez nem igaz. De ha a lányok nem nyalták volna meg az ecsetet, bőrük, hajuk, ruhájuk akkor is kapott bőven a festékből, hiszen mindenféle védőfelszerelés nélkül dolgoztak. Mondanom sem kell, a vezetőség szakszerűen el volt látva ilyen felszerelésekkel, és csak olyan keveset tartózkodtak rádium közelében, amennyit feltétlenül muszáj volt, többet egy percet sem. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, a lányok a világító festéket viccesnek találták, gyakran záróra után a szájukat és körmüket is kifestették vele és nézegették, ahogyan virítanak a sötétben. Szegények, mit sem sejtettek arról, mibe fog kerülni ez a kis móka… A számlapfestő üzemben dolgozó fiatal hölgyek rádiumlányokként híresültek el a köztudatban.

A rádiumlányok munka közben


Mérgezés és kínhalál

A baj nem váratott sokat magára. A rádium-mérgezés tüneteinek megjelenéséhez rövid idő is elegendő, ha az ember napi szinten érintkezik az anyaggal. A new jersey-i üzemben 1920-as évek elején kezdtek el először jelentkezni a dolgozók körében az egészségügyi problémák. A munkásnők állandó fejfájásra, fáradtságra, mozgási nehézségekre panaszkodtak, és ami meglehetősen ijesztő volt, sokuknak kihullottak a fogaik. Kicsit később vérszegénység lépett fel náluk, és ami a fogvesztésnél is félelmetesebb, bőrük halványan derengett a sötétben! Ismét tennék egy utalást korábbi, gyufás cikkünkre: akárcsak a benne szereplő fehér foszfor, a rádium is erős deformációt okoz az azzal érintkező ember csontjaiban, így az állkapocsban is, “radium jaw”-t, azaz “rádiumállkapcsot” okoz, mivel a nehézfém törékennyé, lyukacsossá teszi a csontokat. Az sem volt ritka, hogy valakinek nemes egyszerűséggel leszakadt az állkapcsa tőle. El tudjuk képzelni, ez mekkora fájdalommal járhatott ez? Bár akkoriban a rák kezelésére is használtak rádiumot, valójában nem kezelte, hanem okozta a kórt. Általában leukémiát, de előfordultak a betegség egyéb fajtái is. A nők körében kardinális kérdés a termékenység, a magas rádium-bevitel ezt alaposan gátolta: az anyaggal dolgozók a menstruáció elmaradásáról, teherbe esési nehézségekről számoltak be.


1922-ben bekövetkezett az első haláleset, amiről szélesebb kör tudomást szerezhetett. Az akkor huszonkét esztendős Mollie Maggia hosszas szenvedés után elhunyt. Az ügyet az üzem vezetősége megpróbálta eltussolni, halotti bizonyítványán a halál okaként szifilisz volt feltüntetve. Maggia állkapcsának állapota azonban nem erről árulkodott… Egy másik áldozat, Peg Looney 1929-ben halt meg, csupán huszonnégy éves volt és hat évig volt kitéve a mérgezésnek. Őket még számos megbetegedés és haláleset követte az évek alatt. Bár a rádiummal dolgozó munkásoknak bizonyos időközönként kötelező volt üzemorvosi vizsgálaton részt venniük, ez nem sokat ért. A doktorok a gyárigazgatók zsebében voltak, azt írtak papírjaikra, amiket felsőbb utasításból kaptak, függetlenül a páciens állapotától.

Egy haldokló rádiumlány

Kártérítési perek


A tömeges megbetegedések és elhalálozások, valamint a gyárak vezetőinek közönye gyanús lett a munkásoknak. Aztán 1925-ben végleg megelégelték a dolgok és sor került az első munkaügyi perre. Grace Fryer, a new jersey-i üzem dolgozója volt az első bátor, aki beperelte a vezetőséget egészségromlása miatt. Kezdetben nem járt sikerrel, ügyét egyetlen ügyvéd sem akarta vállalni, mondván, ekkora vállalatokkal szembe menni egyenlő a garantált bukással. Két esztendővel később azonban támogatókra talált, négy sorstársnőjével (Quinta McDonald, Katherine Schaub, Albina Larice és Edna Hussman) összefogva elérte célját. A nyilvánosságban is óriási visszhangja lett az esetnek, a sajtó azonnal ráugrott a témára, minden ettől volt hangos. 1928-ban megnyerték a pert és nagy összegű kártérítést kaptak, annak ellenére, hogy a gyár folyamatosan fellebbezett és halogatott, hátha addigra a felperesek meghalnak és nem kell velük foglalkozni. Való igaz, bár kaptak kárpótlást, egészségüket sosem kapták vissza és pár esztendőn belül mindannyian távoztak az élők soraiból. Érdekesség, hogy többen már a per idején annyira betegek voltak, hogy a kezüket sem tudták felemelni az eskütételnél.


A fenti események hatására Radium Dial Company-ban is volt per, de csak később, 1934-ben kezdődött, és rendkívül elhúzódott. Ott tizennégy nő indítványozta a pert, élükön Catherine Donohue-val, és mire 1938-ban lett valami az ügyből, kilencen már meg is haltak. Az újságokban, hírekben gyakran úgy is szerepeltek ezek a károsultak, hogy az élőhalottak társasága. A sors kegyetlen fintora, hogy Donohue másfél hónappal az ítélet kihirdetése után meghalt. Az asszony szervezetében felhalmozódott rádium egyébként a gyerekeire is hatással volt: fia még kiskorában leukémiában meghalt, lánya pedig fejlődési rendellenességgel jött a világra.


A nagy visszhang ellenére a változások, mint mindig, borzasztó lassan ment végbe. Az 1940-es években vezették be mindenhol a kötelező védőruha viselését és szigorítottak a biztonsági előírásokon, és még újabb évtizedeket kellett várni, hogy betiltsák az anyag használatát (1968). Ugyanakkor a rádiumlányok ügye komoly egészségügyi és munkaügyi reformokat indított el. A munka törvénykönyvébe bekerült, hogy a munkavállaló pert indíthasson a munkáltató ellen, amennyiben munkakörülményei egészségkárosító hatásúak. Tudományos területen pedig még több és szélesebb körű kutatást indítványoztak a rádiummal kapcsolatban, ekkor határozták meg azt a maximális értéket, amely fölött már káros az emberi szervezetre. További munkásokat is vizsgáltak orvosok, részletes beszámolók születtek mindenkiről.

A rádiumlányok a popkultúrában

A rádiumlányok tragikus története számos művészt megihletett, például Kate Moore The Radium Girls (2016) című könyve, ami a gyári munkás nők szemszögéből írja le az eseményeket. Ross Mullner Deadly Glow: The Radium Dial Worker Tragedy (1999) című kötete sorra veszi a fontos momentumokat az üzemek megnyitásától a kártérítési perekig. Kurt Vonnegut 1979-es, Börtöntöltelék című művében is egy rész a rádiumlányokról szól.
Képernyőre is számos alkotás készült, amelyek közül az alábbit emelném ki:

Radium girls (2018)


Ez egy amerikai dráma, amely 2018-ban készült el, és ebben az évben be is mutatták a Tribeca Filmfesztiválon, azonban valamiért csak 2020-ban került a mozikba, illetve a videómegosztó oldalakra. A sztorit Ginny Mohler és Brittany Shaw írták, előbbi Lydia Dean Pilcher-rel együtt ült a rendezői székben. A főbb szerepeket Joey King, Abby Quinn és Cara Seymour játsszák. A történet kitalált karakterekkel, nevekkel és helyszínekkel operál, de azért igyekszik igazodni a valós események láncolatához. A középpontban két lány, a Cavallo nővérek állnak, akik mindketten az óraszámlapfestő üzemben dolgoznak és egyikük súlyosan megbetegszik, másikuk pedig mindenáron elégtételt akar venni a testvérét ért károkért. Azt kell mondjam, alapvetően nem volt rossz film, csupán néhány apróság idegesített. Például az, hogy helyenként kissé eltúlzottnak, hatásvadásznak tűnt, illetve a korra nem jellenző, XXI. századi attitűdöket véltem felfedezni benne.

Értékelés: 5/10

Norka

Be the first to comment on "Hétköznapi Horror: a rádiumlányok"

Leave a comment

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.