Igyekeztem az előző évad befejeztével gyorsan átrágni magamat a másodikon is, amely immáron lassan két éve, hogy adásba került. Történetét tekintve pontosan ott folytatódik, ahol az első véget ért, és ugyanúgy komoly csatajelenettel nyitottak az alkotók. Nem sajnálták a vért, a horror erősen része ennek a sorozatnak is. Viszont összességét tekintve sokkal melankolikusabbra sikeredett.
VIGYÁZAT!! EZ AZ AJÁNLÓ SPOILEREKET TARTALMAZ AZ ELSŐ ÉVADRA VONATKOZÓAN!! OLVASÁSÁT AZOKNAK AJÁNLOM, AKIK MÁR LÁTTÁK A TOKYO GHOULT!!

Az Incompetence (österreich) címet viselő címzene megadja az alaphangulatot az anime 2015-ös évadához. Kezdetnek felidézném a Tokyo Ghoul záró csatáját, amelyben Kaneki felébred, és átadja magát Rize Kagunéjének, így játszi könnyedséggel pusztítva el, majd falva fel Jasont. Valami új veszi kezdetét, ahogy a Mátrix utolsó képkockáiban, úgy viselkedik az ifjú ghoul, mint Keanu Reaves karaktere. Kaneki részben maga mögött hagyta minden félelmét, a fájdalom számára semmiség lett, úgy tűnik, átengedi az uralmat emberevő énjének, sőt, kannibállá változik, hiszen étrendjébe felveszi a Kagunét, a ghoul húst is. Úgy érzi, csak úgy lehet igazán erős, csak úgy védheti meg azokat, akiket szeret, ha csatlakozik az Aogiri Tree-hez. Ezeket a szavakat ugyan egy másik ghoul szájába igyekszik adni, de hamar rájövünk, hogy ez a saját végkövetkeztetése. Hiába a látszólagos változás, amely bekövetkezett, legbelül mégsem képes átlényegülni Kaneki karaktere.

A Tokyo Ghoul Root Alpha ott folytatja a történetet, ahol az előzőleg abbamaradt. Megmutatja, miként menekülnek el a ghoulok a CCG szorításából (egy laza küzdelem jár azoknak, akik az első résztől nem vártak túl sokat), és hogyan küzdenek az igazán profik, azok, akik főhősünkkel legalább egy szinten vannak. Gyakorlatilag eddig a pontig akár a 13. részének is tekinthetnénk az első évadnak, hiszen szervesen kapcsolódik hozzá. Itt még úgy érezzük, hogy a Tokyo Ghoul méltó folytatást kapott, izgalommal telve vetjük magunkat az újabb kalandba.

Ezután párhuzamos szálon folytatódik a cselekmény, és betekintést nyerhetünk a CCG, az Aogiri Tree és az Anteiku csoport mindennapi életébe, és rengeteget megtudunk a karakterek háttértörténetéről. Ebben az évadban dominálnak a lassan kifejtett események, és a múltbéli titkok egy részére is fény derül.

A CCG elvesztette egyik legfontosabb emberét, Kureo Madot, de Koutarou Amon – akivel Kaneki egyik legfontosabb küzdelmét vívta meg az első évadban – felnő a feladathoz, hogy átvegye helyét. Ebben (részben) segítségére lesz Kureo lánya, Akira Mado is. A hierarchia, mint általában a japánoknál, itt sem tesz különbséget nő és férfi között. Azonban nem mindenki tartja be a szabályokat és ez feszültséget eredményezhet a szokásokhoz erősen ragaszkodó társadalomban. Valahol az a kettősség itt is kiütközik, hogy a tekintélyelvűség és az intelligencia néha elmossa a határokat és új rendet hoz létre. De ne feledkezzünk meg arról, hogy Japánban járunk, ahol ezek nem száz százalékosan elfogadott eszközök. A CCG elsődleges célja egyértelműen egy ismert, hatalmas erejű ghoul és az Agoiri Tree elsöprése lesz. Kérdés csupán annyi, hogy képesek-e felnőni a feladathoz és mennyire változnak eközben maguk is szörnyetegekké.

Az Anteiku csoport élete szó szerint gyökeresen megváltozik, miután Kaneki Ken otthagyja őket. Kicsit szétzilálódik a csapat, és nehezen áll lábra az Aogiri Tree támadása után. Tōka Kirishima fájdalmát növeli, hogy testvérétől vereséget szenvedett, és úgy érzi, elárulták. Hinami Fueguchi próbálja meg tartani benne a lelket, és kicsit fel is nő az első évadhoz képest, amelyben kimondottan visszahúzódó életvitelt folytatott. Közben nem is sejti, milyen fontos személlyel találkozik… Szerencsére a kávézó többi karakteréről is megtudunk érdekességeket, amelynek nagyon örültem, hiszen Yoshimura már előzőleg is felkeltette érdeklődésemet. Az Anteiku végig a túlérésért és az egyensúly fenntartásáért küzd, azonban pont egy olyan összecsapás közepébe kerülnek, mely akár el is pusztíthatja őket.

Természetesen a harmadik csoport, az Aogiri Tree titkai közé is betekintünk, amely a legerősebb szörnyek táborát jelenti. Ők terrorizálják az embereket, és próbálkoznak, hogy elfoglalják a gerlék által felügyelt zónákat. Vezetőjük Eto Yoshimura, jobb keze pedig Tatara. Mindkettőjük hatalmas erővel bír, de csak szilánkokat mutatnak meg belőle az animében. Ami a legidegesítőbb, hogy azon túl, hogy létezik, az úgy nevezett The One-Eyed King, igazából sokkal többet nem is nagyon tudunk meg az Aogiri Tree működéséről és háttérben húzódó szándékukról. Annyi bizonyos, hogy toboroznak, és ezért még a börtönbe is képesek betörni, hogy eltűnt tagjaikat, vezetőiket kiszabadítsák. Érdekességként láthatunk újabb (teljesen más eredettörténetű) félghoulokat is, akik nagyon fontos szerepet kapnak a történetben (sajnos kérdőjeleket is hagynak maguk után).

A gerlékként emlegetett ghoulok után nyomozók fegyveréről, a quinque-ről az előző ajánlómnál szándékosan nem ejtettem szót, hiszen fontos drámai mozzanat, amikor ezekről kiderül, hogy a levadászott szörnyetegek Kagunéjét használják az elkészítésükhöz. Ebben a történetben többet megtudunk erről is, illetve az Araták is felbukkannak. Kiderül, hogy milyen – eltűnt – ismertebb ghoulok erejét ki forgatja, illetve, hogy ezeket kombinálni is lehet. Bővebben itt kerül említésre, hogy míg általában egy lénynek két ilyen forrása, azaz páros Kagunéje van, addig Kaneki csupán eggyel rendelkezik, hiszen csak egyik szemében látszik ereje. Megismerhetjük legfőbb vezetőit, és az előző évadban is már elég furcsán viselkedő Juuzou Suzuya is domináns szerepet kap. Kishō Arima aka. CCG’s Reaper bemutatkozására azonban elég sokat kell várnunk (őróla szól a Tokyo Ghoul: JACK című spinoff OVA). Viszont a gerlék között ő számít az egyik legnagyobb legendának, és erre utalásokat is kapunk.

A másik fontos szál, amelyre nem tértem ki az előző beszámolómban, az a maszk. A ghoulok vadászatkor viselik ezeket, hogy ne ismerjék fel őket a nyomozók, illetve az emberek. Igyekeznek beleolvadni a környezetbe, ezért közülük sokan munkát vállalnak a városban − vagy éppen valamilyen hírességként tengetik nappali életüket… Ehhez például arra is szükségük van, hogy megtanuljanak úgy viselkedni, mint azok, akik közt bujkálnak. Így tudják, hogyan kell egyben lenyelni az ételt, és utána időben kihányni… A legfontosabb pedig, hogy ne ismerjék fel őket, amikor vadászatra, harcba indulnak, amikor Kagunéjüket használják. Ehhez Uta nyújt nekik segítséget, aki személyre szabottan maszkokat készít ghoul társainak. Ezek alapján azonosítják, illetve kapják kódnevüket a CCG embereitől. És ezen a vonalon dobnak lazán a nézők szemei közé egy nevet az alkotók… The One-Eyed Owl (Egyszemű Bagoly).

Egyébként maguk a maszkok nagyon érdekesek és igényesen kidolgozottak, sőt egy ponton kiderül róluk, hogy változni is képesek. A fent említett névhez például egészen pontosan 3 maszkot is látunk megjelenni, azonban nem azonos karakterekhez. Csupán az a közös bennük, hogy az egyik szemen van a hangsúly. Azonban valójában sosem derül ki, hogy a név egyetlen ghoult takar-e vagy egy típust, erőt, esetleg öröklődik…

Az őrült gourmet, Shuu Tsukiyama itt sajnálatos módon csak érintőlegesen jelenik meg, melléktörténetét a Tokyo Ghoul: Pinto dolgozza fel, melyben kis betekintést nyerhetünk az ő lelkébe is.

Talán a történet egyik legnagyobb hibája az, hogy iszonyatos sebességgel zúdít elénk rengeteg információt, szaladunk a cselekményben és rengeteg behajigált karakterrel, vagy legendával ismerkedhetünk meg. Olyan ez az egész, mint egy intermezzo, egy átvezetés a Tokyo Ghoul és valami olyan évad között, ami még el sem készült. Pörgünk, forgunk, behányunk egy csomó új ghoult a sztoriba, aztán eltöröljük az emléküket is a világból, majd hatalmas erejű lényeket mutatnak be nekünk, amelyek ezután elsétálnak és űrt hagynak maguk után a lelkünkben. Iszonyatos potenciál van ebben a sorozatban, de bevallom, szerintem el van kúrva elég erősen.

A mondanivaló sajnálatos módon semmit sem változott, továbbra is ugyanaz az alapelmélet, mint az előzőben, csupán folytatódik és kicsit jobban betekintést nyerhetünk a különböző csoportok szemszögébe. Inkább egy bandaháborúra emlékeztet a cselekmény, teljesen el lehet attól tekinteni, hogy kannibálokról van szó. A különleges képességekre inkább úgy tekintek, hogy olyan eszközök, melyek segítik az egymás elleni harcot, de ezzel inkább egyformává formálják a karakterek személyiségét. Tehát bármennyire is tiltakozik a két világ az ellen, hogy hasonlóak és van bennük közös, ahogy azt Kaneki is megfogalmazza:

„It’s not just ghouls who are screwing the world up. It’s you too.”
„Nem csak a ghoulok teszik tönkre a világot. Ti is azt teszitek.” /szerk. ford./

Azaz elmosódnak a különbségek, hiszen legbelül mindkét fél ugyanazt szeretné, mert mindenki csupán az élethez való jogát próbálja érvényesíteni. Sajnálatos módon, ahogy ezt rengeteg más anime is kifejti, az ember egyik legerősebbnek látszó túlélő ösztöne az, hogy megpróbál minden akadályt, minden potenciális fenyegetést kiirtani, hogy ezzel erősítse meg azt, hogy a „teremtés koronája”. Ez a gőg itt megjelenik bizonyos ghoulok személyiségében is, ezzel is alátámasztva az elméletemet, véleményemet.

A főhős lelkében lezajló csata egyre groteszkebb alakokat ölt, ahogy Kaneki erősebb lesz és elhatalmasodik rajta az étvágya. Furcsa felvetésként hangzik el a szájából a gondolat, hogy azzal, hogy egyre több ghoult fal fel, talán inkább ő maga válik a bekebelezett áldozatok részévé és nem fordítva. Valahol érthető ez, mert eggyé olvadnak benne és képtelen lesz kontrollálni cselekedeteit. „Az vagy, amit megeszel” – szokták mondani és ebben a sorozatban ez sokkal inkább kiütközik, mint az előző évadban. Sajnálatos módon ez válik az egyetlen erősségévé a Tokyo Ghoul Root Alpha-nak. Azonban ez egy meglehetősen szuggesztív része, így nem szabad, hogy elkerülje a figyelmünket. A Kakuja, amely egy olyan ghoul típus, mely képes továbbfejlődni, integrálni az elfogyasztott áldozatai Kagunéjét és így hatalmasabb lehet bárkinél, aki ezt nem próbálja ki. Azonban ott a hátrány, mely elsősorban Kaneki személyiségében ütközik ki, miszerint fokozatosan elveszti önmagát és olyanná változik, amely csak nyomokban hasonlít az eredeti karakterhez. Mindezt az átváltozást itt részben grafikusan is megtekinthetjük, de emlékezzünk a Tokyo Ghoul befejező szimbólumaira, itt is csupán kivetülésről van szó, mely segít megkönnyíteni, hogy megértsük a lelkekben lezajló metamorfózist, küzdelmet, feszültséget és fejlődést. Minden harc, amelyet az életben vívunk, minden ember, akivel találkozunk, minden társ, barát, haver, ellenség, rivális, főnök egy-egy szeletkét ad hozzánk, amely örökké részünkké válik. Ez a szimbólum kavalkád folytatódik itt is, de sajnálatos módon a crescendo, illetve a katarzis elmarad. Pedig nagyon sok potenciál van benne – mondom ezt lassan ezredszer.

A történetszálak futnak a végpont felé, rengeteg információt kapunk a ghoulokról és CCG-ről, legendákba nyerünk betekintést, sok múltbéli esemény és tény vágódik az arcunkba és sokkol minket. Semmi sem fekete, semmi sem fehér. A karakterek folyamatosan fejlődnek, és talán mindenki álarcot visel, és senki sem az, amilyennek hittük. Kaneki olyan viharba kerül, amely fel is emésztheti.

Vegyes érzelmekkel néztem végig a Tokyo Ghoul Root Alpha-t. Amilyen hirtelen történnek az események az első részben, annyira le is ül minden (bár a dinamikája és a csapongás tagadhatatlan, mégsem igazán haladunk előre a cselekményben), és nyugodtan bontakozik ki a háttér, a múlt, a jelen és a jövő. Borzasztóan sok információt sűrítenek bele gyakorlatilag 9 részbe (az első és az utolsó 2 epizód a kivétel)… és ennek ellenére hatalmas kérdőjeleket hagynak maguk után. Kétségem sincs afelől, hogy ez a harmadik évad beharangozója (mint egy cliffhanger) is akart ez lenni. És azt kell, hogy mondjam, ez teljesen jól működik, hiszen nagyon kíváncsi lettem a befejezésre… A ghoulok eredetére, a The One-Eyed King személyére (azonos-e a The One-Eyed Owl-lal?), a legendára, a félszeműek szerepére.

A probléma az, hogy utána is olvastam a Tokyo Ghoul Root Alpha–nak, illetve a folytatásnak, és sajnos a félelmem beigazolódott. Úgy tűnik, hogy a második évad olyannyira eltér a manga cselekményétől, hogy nem igazán tudni, ebből a gubancból hogyan keveredik ki a stúdió. Vannak, akik reménykednek, hogy a Tokyo Ghoul Root Beta/Reboot (?) visszatér az eredeti eseményekhez, és kijavítja a csorbát, ami az eredeti koncepción esett. Tényleg nem tudni, hogy mire gondolt a rendező. Befejezésnek eléggé animésre sikeredett, hiszen nem ritka, hogy félbemarad egy gondolat egy sorozatban (pénzhiány, vagy egyszerűen így akarják lezárni), nem ragaszkodtak sosem a Hollywood-i magyarázatokhoz. Ettől függetlenül rengeteg megválaszolatlan kérdés, magyarázat nélküli történetszál, látszólagosan fölösleges karakter maradt… A pontozást az a csalódás adja, hogy olyasmikre nem derült fény, amikre nagyon vártam, és egy bizonyos csata eléggé félbeszakadt…

A rendező itt is Shuhei Morita (Tokyo Ghoul, Freedom, Kakurenbo – Hide & Seek). A karakterek dizájnját ugyancsak Kazuhiro Miwanak köszönhetjük. A zenéjét Yutaka Yamada (Onigiri, Tokyo Ghoul, Tokyo Ghoul: Jack) szerezte. A főcímdal az österreich Incompetence, míg a záróakkord Amazarashi Seasons Dying One After Another című száma.

Egy szónak is száz a vége, ezt a sorozatot félő szívvel tudom csak ajánlani, mert bár izgalmas koncepciókat tartalmaz, azonban ürességet hagy maga után. Úgymond 10/10-ről csúszunk le 7/10-ig a „befejezéssel”.

Értékelés: 7/10

Smaragd Sárkány

Tokyo Ghoul

Tokyo Ghoul OVAs