Immáron több, mint 60 éve történt az az eset, amely máig sem hagyja nyugodni mindazok fantáziáját, akik valaha hallottak róla. A kilenc hegymászó halála után való nyomozás dokumentumainak azonnali titkossá minősítése, majd eltüntetése, az ügy után kutatni bátorkodó újságíró rejtélyes halála, és az egész ügyet körbe lengő misztériumnak köszönhetően az egykori Szovjetunió talán leghírhedtebb rejtélyéről számos könyv jelent meg, de még videójáték is, és 2013-ban egy horrorfilmes feldolgozás is napvilágot látott. Cikkünk az eseményekkel kapcsolatos köztudomású tények ismertetésén túl megvilágít néhány elméletet is a rejtéllyel kapcsolatban, és nem utolsó sorban a filmet is bemutatja.

Ki volt az a Gyatlov?

Előrebocsátanám, hogy a cirillről való átírás sok forrás esetében főszereplőnket Dyatlovként, vagy Djatlovként hivatkozza, cikkünkben a „hagyományos”, magyar helyesírás szerinti átírásban fognak szerepelni az orosz nevek, így főszereplőnk: Igor Gyatlov.

Igor Gyatlov 23 éves volt, rádiómérnöknek tanult a szverdlovszki (a mai Jekatyerinburg) Uráli Műszaki Főiskolán, egyben ő vezette a kollégium túrakörét, tapasztalt hegymászó volt. Tekintélyének köszönhetően megtiszteltetés volt csapatába kerülni, amikor megtervezték a sorsfordító túrát: az áhított 3-as szintű minősítés eléréséhez rendkívül nehéz napok álltak előttük. A körülbelül kéthetesre tervezett úton az Észak-uráli vadonban megtett több, mint 200 kilométer során mindvégig nehéz terep, -20 °C-os hideg (éjszaka még kevesebb) várt rájuk.

A túra

A jelentkezők kilencen voltak, valamennyien a túrakör tagjai, 20 és 25 év közötti fiatalok, hét férfi és két nő. A vonaton csatlakozott hozzájuk Igor még egy ismerőse tizedikként, a 38 éves Alekszandr Zolotarjov. A második világháborút is megjárt, aranyfogú férfi túraoktató volt. Ezen valamennyien meglepődtek, de a jó hangulat hamar eluralkodott rajtuk, és izgatottan néztek elébe a rájuk váró kihívásoknak. Zinajda Kolmogorova ezt írta a naplójába a vonaton:

„Kíváncsi vagyok, mi vár ránk ezen a túrán! Vajon történik majd velünk olyasmi, amire eddig nem volt példa? Ja, igen, a fiúk ünnepélyesen megfogadták, hogy a túra alatt egyáltalán nem fognak dohányozni. Kíváncsi vagyok, mennyire erős az akaratuk, tényleg kibírják-e cigaretta nélkül. Most nyugovóra térünk. Ha kinézünk az ablakon, az Urál erdőségei tornyosulnak fölénk.”

Tudták, hogy az út nem veszélytelen, azonban az útvonalat jóváhagyták a megfelelő bizottságnál. Az indulás utáni első napot egy Szerov nevű városkában kellett tölteniük a következő, Ivgyelbe tartó vonatra várakozva, és a hangoskodó társaság kedvét még a rendőri beavatkozás sem ronthatta el. Ivgyelből busszal utaztak tovább Vizsajba, majd egy teherautó vitte el őket a 41-es szektorba, ahol végre felköthették síléceiket a hegyeket szem előtt tartva.

Az Otorten-hegyre vezető út első állomása egy geológiai telep volt, amit a legjobban a csapat geológushallgatója, Jurij Jugyin várt. Már Vizsajban elkezdte érezni, hogy egész életét beárnyékoló reumája kiújult, de kitartott, reménykedve, hogy fájdalmai elmúlnak, mire a túra „valódi” részéhez érnek. Volt még alkalma néhány érdekes ásványt összegyűjteni a telepen, de meg kellett hoznia a döntést arról, hogy visszafordul és hazamegy. Ez volt az utolsó pontja az utazásnak, ahonnan még volt esélye lakott településre visszatérni, és belátta, hogy ilyen fájdalmakkal őrültség lenne továbbmennie. A túrát kilencen folytatták innen, Jurij Jugyin pedig biztonságban hazatért.

 

 

 

Következő célpontjuk a Halat-szjal nevű hegy, ahová a környéken élő manysi vadászok ösvényein jutottak el. A harmadik nap délutánján meg is érkeztek. A Halat-szjal manysi nyelven Halálhegyet jelent, és különböző legendáik fűződnek a helyhez, amit a szellemek lakhelyének tartanak. A csapat 1959. február 1-jén 1080 méteres tengerszint feletti magasságban, egy 15°-os, igen meredek hegyoldalban táborozott le.

A kutatás

Bár a hazatérő Jurij Jugyin tájékoztatta a megfelelő szerveket és a hozzátartozókat, hogy a túra vezetője, Igor Gyatlov szerint pár napos késés lesz várható, a családtagok mégis (érthetően) aggódni kezdtek, amikor a kitűzött időpontban, február 12.-én a csoport nem tért haza.

Azonnal riadót fújtak a főiskolán, de ott még napokon át csak nyugtatgatták őket: egy téli túra esetében pár napos késés nem kirívó. Végül február 17.-én táviratot küldtek Vizsajba, hogy a Gyatlov-csoport felől érdeklődjenek, de a válasz elkeserítő volt: a túrázók még mindig nem tértek vissza a faluba. Ekkor, hivatalosan február 20.-án teljes erővel megkezdődött a fiatalok keresése, bár a kezdetben akadályokba ütköztek, ugyanis az engedélyeztetett túraútvonal eltűnt, nem került iktatásra. A vélt útvonal körüli mintegy 4000 négyzetkilométeres területen kezdett kutatni több mentőcsapat, helikopterek és repülőgépek is, de a terepet jól ismerő manysik is csatlakoztak a kutatáshoz.

Az utolsó táborhelyet a félig összedőlt és hó alá temetett sátorral február 25.-én (más forrás szerint 26.-án) találták meg. A sátorban rend uralkodott, és ez kezdetben optimizmussal töltötte el a keresőcsapatot: mivel nem találtak holttesteket sem, abban reménykedtek, hogy a kilenc túrázó esetleg egy közeli barlangban húzta meg magát az időjárási viszontagságok elől.

A keresőcsapat lelkesedése, hogy életben találják meg a csoportot, elvonta a figyelmet arról, hogy tapasztalt nyomozók nyomelemzésére lett volna szükség, a tárgyakat nem szabadott volna elmozdítani (egyszerűen magukhoz vették a sátorból, aminek hasznát láthatták), a lábnyomokat – már amit még nem fújt be hóval a szél – összetaposták, így a további keresés valódi káosz közepette kezdődött meg. Körülbelül 900 méterrel arrébb, egy hatalmas fenyő tövében tábortűz nyomaira leltek, és annak közvetlen közelében megtalálták az első két holttestet: Georgij Krivonyiscsenkót és Jurij Dorosenkót. Mindketten alulöltözötten, erősen megszaggatott ruhában és cipő nélkül feküdtek a hóban.

Egy nappal később egy kicsivel arrébb rábukkantak Igor Gyatlov valamivel melegebben öltözött, de szörnyű kínok átéléséről tanúskodó holttestére, majd Zina Kolmogorováéra is.

A következő napokban sem a lavinaszondák, sem a keresőkutyák nem hoztak eredményt, és a mentőcsapat tagjai lassan feladták a reményt, hogy túlélőket találhatnak. A holttestek keresésében legközelebb március 5.-én történt fejlemény, amikor megtalálták az ötödik halottat, Rusztem Szlobogyint is. Az ő testén talált nyomok ellentmondtak az ekkorra már óvatosan felállított teóriával, miszerint a rendkívül erős szél havat fújt a sátorra, ezért a túrázók kimenekültek belőle, és a szél elfújta őket. Rusztemen ugyanis a többiekkel ellentétben rajta volt a sapkája – cipőt azonban ő sem viselt.

A többieket tovább keresték, de végül csak a tavaszi olvadások hoztak eredményt, így csak május elején bukkantak rájuk egy patakban. Ezek a holttestek sokkal rosszabb állapotban voltak, hiszen két hónapot töltöttek a vízmosásban, így kezdetben csak Ljudmila Dubinyinát tudták azonosítani.

A boncolások során a halál okaként a kihűlést nevezték meg, pedig számos gyanús sérülésük volt.

Kérdések

A nyomozás iratait 1959-ben gyakorlatilag azonnal, május végén titkosították, így egészen 1990-es részleges feloldásáig nem voltak hozzáférhetőek az információk. A sátor környékét egy igen nagy területen lezárták, és évtizedekig tilos volt bárkinek is megközelítenie.

A holttesteken elvégzett boncolás minden esetben azt állapította meg, hogy kihűlés okozta a hegymászók halálát, pedig szinte mindannyiukon találtak megmagyarázhatatlannak tűnő sérüléseket, és a környezetükben is furcsa nyomok voltak:

• A sátor oldalponyvájáról megállapították, hogy az azon látható szakadásokat vágás okozta, méghozzá belülről. Ez arra utal, hogy pánikszerűen hagyták el, nem volt idejük a zsinórokkal vacakolni.
• Ennek ellentmond, hogy a fellelt lábnyomok rendezett haladásról tanúskodtak, nem fejvesztett menekülésről.
• A holttestek közül többnek voltak furcsa sérülései: Rusztem Szlobogyin feje be volt törve, az őt vizsgáló patológus szerint a sérülést valamilyen tompa tárgy okozhatta. Ljudmilla Dubinyina nyelve hiányzott, és úgy tört el szinte valamennyi bordája, hogy külsérelmi nyomok nem látszottak a testén. Gyomrában vért találtak, ami arra enged következtetni, hogy nyelvét még életében tépték/vágták ki. Zolotarjovnak hiányoztak a szemgolyói, és Ljudához hasonlóan az ő bordái is eltörtek, de csak az egyik oldalon. Kolevatovnak betört az orra, és más fejsérülései is arra mutattak, mintha verekedett volna. Nyikolaj Thibault-Brignoles feje betört egy sziklától. A törés olyan erővel történt, hogy azt nem okozhatta zuhanás, egy nagy sebességgel történt autóbaleset erejével is felért. Holtteste közelében nem találtak sem sziklákat, sem nagyobb köveket.
• A halottak közül többük ruháin is radioaktív sugárzást mutattak ki.
• A boncolási jegyzőkönyvek és a helyszíni beszámolók is megemlítik, hogy a holttestek közül több is furcsa, narancssárgás színű volt.
• Dorosenko testén a hullafoltok (livor mortis) nem feleltek meg a holttest felleléskori pozíciójának, ami arról árulkodik, hogy valaki mozgatta a testet a halála után. Dorosenko és Krivonyiscsenko egymás mellett feküdtek, rendezetten: bárki is nyúlt hozzájuk, tisztelettel tette azt, valószínűleg társaik fektették őket le ilyen módon.
• Zolotarjov nyakában egy fényképezőgép lógott, amiről Jurij Jugyin (az a hegymászó, aki hazament) nem tudott. Szerinte a csapat összesen négy fényképezőgépet használt, ezeket pedig a sátorban megtalálták. A filmet sajnos csak részben tudták előhívni, mert a vízmosásban szétázott. Ezek a képek furcsa fényeket ábrázolnak, és egyes sejtések szerint a tragédia bekövetkezte előtti utolsó percekben készülhettek (ami magyarázza azt is, miért lógott a gép Zolotarjov nyakában halálakor).
  

  Az egyik kép Zolotarjov kamerájáról.

• Zinajda Kolmogorova holtteste mellett vérnyomokat találtak, amelyekről bebizonyosodott, hogy sem tőle, sem pedig társaitól nem származhatott.
• „Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-oda cikázni.”
• A sátortól elmenekülő (?) táborozók a 900 méterre lévő fenyőnél (ahol az első két holttestet találták) valószínűleg találkozott és tüzet raktak. A fenyő ágai körülbelül 5 méteres magasságig le voltak törve. Ezek olyan vastag ágak voltak, hogy eltörésük csak teljes testsúllyal lehetséges, valaki valószínűleg felmászott, hogy körülnézhessen/őrködjön. A testek közül többüknek sebes volt a tenyere, a térde, mintha a fára mászással próbálkoztak volna – ami már csak azért is nehéz lehetett, mert a legalsó ágak is 2 méteres magasságban voltak. Bár tüzet raktak, a letört ágakat nem égették el.
• Egy Ivanovna nevű nő, aki részt vett a kutatásban és a holttestek vizsgálatában azt nyilatkozta a halála előtt, hogy valójában tizenegy holttest volt. Ez azt jelentené, hogy már februárban látta a májusban „újra megtalált” túrázókat is, és még rajtuk kívül is két halottat.

Az üggyel kapcsolatban további kérdéseket vetett fel a hatóságok hozzáállása is, és ez nem csak az utókor számára gyanús, az elhunytak családtagjait is megbotránkoztatta. Még a hírhedt szovjet hatékonyság ellenére is elképesztően gyorsan zárták le az ügyet, és titkosítottak minden dokumentumot, csupán pár héttel azután, hogy az utolsó túrázót is megtalálták. Az eredmény: „A halál oka ismeretlen; valószínűsíthetően egy mindent elsöprő külső erő miatt következett be”. Minden téren arra törekedtek, hogy az eset minél kisebb hírverést kapjon: először a helyszínen majd Ivgyelben akarták eltemetni őket, a családtagok azonban addig tiltakoztak, míg elérték, hogy hazavihessék őket Szverdlovszkba. Azzal a feltétellel temethették el őket otthon, hogy két különböző napra kellett bontani a temetéseket, nem történhettek egyszerre. A hatóságok célja Jurij Jugyin elmondása szerint is egyértelműen az volt, hogy csökkentsék az egybegyűlő gyászolók számát, és minél kevesebb figyelem irányuljon a halott hegymászókra.

„Úgy akartak tenni, mintha mi sem történt volna.”

A mentőcsapatokkal tartott egy szverdlovszki újságíró is, Jurij Jarovoj, aki magán- és oknyomozást indított a saját szakállára, és nyolc évvel később megjelentette a „Nehézségek legmagasabb foka” című krimiregényét, amit az ügy alapján írt. Hiába, hogy a könyv (melyet a vállalkozó kedvű olvasók orosz nyelven ITT találnak) átment minden korabeli cenzúrázási eljáráson (emiatt kétszer is átíratták vele), a publicista és felesége olyan körülmények között halálozott el, ami gyanakvásra ad okot. Autóbalesetüket követően Jarovoj hagyatékából hiányzott az a két dosszié, amiben a Gyatlov-nyomozás dokumentumait tárolta.

1990-ben a glasznoszty okozta hevületben a Gyatlov-ügy dokumentumainak titkosítását is feloldották. Egy évvel később egy Anatolij Guscsin nevű újságíró engedélyt kért és kapott azok áttanulmányozására, melynek eredménye egy újabb könyv lett: „Az államtitkok ára kilenc élet” címet viselte. Guscsin azt állította, hogy a dokumentáció hiányos, az oldalszámozásból is megállapítható, hogy számos részét eltávolították, és egyes oldalakat egyszerűen kitéptek a jegyzőkönyvekből.

Megoldás?

Hatvan évig lebegett nyomasztó fekete felhőként a Gyatlov-rejtély fejünk felett, így nem csoda, hogy ez idő alatt számos olyan konspirációs teória (=összeesküvés elmélet) született, melyek azt firtatják, mi történhetett fent a Halálhegyen. A jetiktől a medvéken és a manysikon át az ufókig nagyjából mindenkit képbe hoztak; felmerült, hogy szerelmi három-négy-ötszög alakult ki a túrázók között (ennek ellentmond, hogy a vizsgálatok szerint a két női áldozat közül egyikük sem volt szexuálisan aktív); és rengetegen a KGB-t és valamilyen titkos fegyverkísérletet sejtenek a háttérben (említve, hogy Zolotarjovot éppen azért ültették a csapat nyakába, mert a belső elhárítás tisztjeként működött); de vannak olyan elméletek is, melyek némileg biztosabb talajon állnak.

Ezek egyike a Halálhegy oldalában kialakuló sajátságos meteorológiai jelenségekre vezeti vissza a tragédiát, egészen pontosan a szélre. Olyan légörvények jöhetnek létre a hegyoldalban, amelyek egyrészt alkalmasak arra, hogy felkapják a túrázókat, más teóriák szerint olyan alacsony frekvenciájú infrahangokat hoznak létre, amelyek pánikrohamot generálnak.

A legtöbbet emlegetett vélelmezhető okok egyike az ún. paradox vetkőzés, ami választ adhat arra, hogy miért voltak alulöltözöttek a túrázók. A paradox vetkőzés lényege, hogy a kihűlés következtében égető forróságot kezdenek érezni az érintettek a testükben, emiatt levetkőznek – ami így csak felgyorsítja a kihűlés folyamatát. Mindez magyarázhatja azt is, hogy míg hat holttesten igen kevés ruhanemű volt, a maradék hármon a sajátjukon kívül mások ruhadarabjait is megtalálták, mintha azok halála után elvették volna tőlük, hogy felmelegedhessenek.

Bárhogy is legyen, az Uráli Szövetségi Járás főügyészségének köszönhetően nem kell (?) tovább találgatnunk: 2020. július 11.-én bejelentették, hogy az ügyet megoldották, és a kilenc hegymászó halálát lavina okozta. Megállapításaik szerint a lavina elől menekülő csoport a hóvihar okozta rossz látási viszonyok miatt nem talált vissza a sátorhoz, így eltévedtek. A fenyőhöz érve tüzet gyújtottak, de amikor az kialudt, ketten azonnal megfagytak. Mások megpróbáltak a nyomaik mentén visszakúszni a sátorig, de az erdős területet elhagyva a hóvihart ők sem bírták ki. A csapat megmaradt tagjai együtt indultak tovább, de a több méter mély vastagságú hóréteg maga alá temette őket – így ők nem a kihűlésbe haltak bele, hanem az ez által a hóomlás által okozott törésekbe és sérülésekbe.

Sejthető volt, hogy a hivatalos magyarázat a lavina lesz, régóta nem volt titok ugyanis, hogy az orosz hatóságok erre hajlanak. Az ilyen jellegű okfejtésekkel és az ügy mielőbbi lezárásával viszont éppen az a baj, hogy a találgatásoknak nem fognak véget vetni, hiszen az esettel kapcsolatos számos furcsaságot nem magyarázzák.

A kilenc túrázó halálának helyszínét hivatalosan is Gyatlov-hágóra változtatták, és emlékművet állítottak tiszteletükre a szverdlovszki temetőben.

The Dyatlov Pass Incident (2013) (Halálhegy: A Dyatlov-rejtély)

Az amerikaiak imádják azokat a hidegháborús történeteket, amelyekben a gonosz szovjetek gonosz és titkos terveik végrehajtása közben ráfáznak. Nem csoda hát, hogy némi kreativitással a Gyatlov-rejtélyt is megfilmesítették, bár meglepően sokáig, 2013-ig húzták.

A Halálhegy című film története szerint két amerikai főiskolás dokumentumfilmet szeretne forgatni a Gyatlov-hágóban történtekről, és ehhez összeverbuválják a filmes technikusokból és tapasztalt hegymászókból álló csapatukat. A történet és a helyszín régóta vonzza Holly-t, az ötletgazdát, így ő a legboldogabb, mikor útnak indulnak. Bár oroszul egyikük sem tud, engedélyezték számukra a túrát, amelynek során hasonló furcsaságokat élnek át, mint amiket az eredeti csapat is átélhetett. A baljós előjeleket egy durvább események követik, a néző pedig egy idő után már csak kapkodja a fejét, annyira felpörög a cselekmény.

A Halálhegy nem titkoltan merít és építkezik az Ideglelés című klasszikusból. A kezdetben jó hangulatú társaság, a roppant idegesítő, csak a film elkészültére koncentráló főhősnő és a film parafaktorának egyenletes növekedése mind-mind a blair-i erdőben történtekre emlékeztetnek. Éppen amiatt, mert az Ideglelés rajongója vagyok, és a Gyatlov-rejtélyről is rengeteget olvastam már, nem tudom nem szeretni ezt a filmet, de nem állítom, hogy hibátlan volna.

Akik az ügyről még nem hallottak, és véletlenszerűen nézik meg a Halálhegyet, egy teljesen átlagos (vagy igen gyenge), B kategóriás found footage horrornak fogják találni; de akik már olvastak róla (és remélem, ehhez jelen cikk is hozzájárult), felfedezhetik benne, mennyi mindent szem előtt tartottak a készítők az ismert tényekből. Természetesen akad bőven ferdítés is, hiszen a túra egyetlen túlélőjének tartott Jugyin sosem került elmegyógyintézetbe, és a film által kínált végkifejlet is az összeesküvés-elméletekre alapoz, de egészen kreatívan vegyíti őket, hogy a néző igazi „mindblow”- élménnyel gazdagodjon a 100. perc végére. Éppen ezért, vagy ennek ellenére a Halálhegy leginkább a történeten csúszik el, ugyanis hiába, hogy a karakterek jól megírtak és szerethetőek, a színészi játék B-kat.-os filmhez teljesen megfelelő, a setting pedig rém izgalmas, az egész kicsit erőltetetté válik.

A film gyenge megítéléséhez hozzájárulhat az is, hogy found footage lévén a megjelenítés minden, csak nem szemet gyönyörködtető. A kamera rángatása bár nem rosszabb, mint bármelyik hasonló műfajú horrorban, a film végén látható CGI kifejezetten rosszul néz ki, és nézett ki már 2013-ban is. Abban csak egyetérteni tudok a filmről 2013-ban kritikánkkal, hogy a film bár nem sikerült makulátlanul, a maga nemében dicséretet érdemlő bátor vállalás volt, és a sorból mindenképpen kiemelkedik kreativitásával, amelyben a The Cabin in the Woods-hoz hasonlíthatjuk.

Kinek ajánljuk: Mindazoknak, akik egyrészt Ideglelés-rajongók, kedvelik az áldokumentumfilmeket, és el tudják fogadni, hogy ezúttal egy valós tragédiáról készült egy a szórakoztatást abszolút előtérbe helyező horror.

Értékelés: 7/10

Blissenobiarella

 

 

 

A cikkhez forrásként felhasználva:

Donnie Eichar – Halálhegy, A Gyatlov-csoport tragédiájának igaz története

tiboru – Konteó 1.

https://dyatlovpass.com/