A sorozat második epizódja egy, már sokak által használt receptet követ, melyben a szellemek ráébresztő céllal jelennek meg. A Gépész rendezője, Brad Anderson próbálkozott meg levezényelni úgy a filmet, hogy az ne legyen túl “kásás” és a horror mestereiben már szereplő és folytatásokkal üzérkedő Matt Venne szkriptjéből próbált egy koherens valamit összetákolni. A stábot sorozatszínészekből verbuválták, ahogy az lenni szokott, illetve az örök B-filmes arc, Eric Roberts lett a sztori antihőse, vagyis a zsaru, akinek a lelkében valami nem stimmel.

Az események lazán követik egymást, egy előzetes akció során a magányos zsaru fegyvert nem használva kínoz meg gyanúsítottakat, akikből eltűnt gyerekek helyét próbálja kiszedni. A vehemencia egyszer halállal végződik és ezt követi az elbocsátása. A magánnyomozói babérokra törő fickó egy rejtélyes nőtől kap megbízást, ugyanis azt gondolja, megcsalja a férje. Az extrém helyszín ezúttal egy elhagyatott ház a szomszédban, ahonnan figyelheti az éjjeli eseményeket a célpontnál. Ám ez nem történhet meg, mert fura zajokat, beszélgetéseket észlel, mozognak a graffitik a falon, fura véres jeleket talál és ezeket mind csak ő látja. később felfedi a történet a múltját, kötődését a fegyver nélküli viselkedéshez és kiderül, hogy ki okozta ezt a szituációt.

A helyzet az, hogy egy igen klisés alkotást sikerült összefűzni, nagy és váratlan fordulat sehol nem vár ránk, de magát a sztorit is hamar ki lehet következtetni már az első tíz percből. Nagyon rossznak sem nevezném, mert időnként, ha nem is feszültséget, de érdeklődést képes kiváltani a nézőből, még akkor is, ha ez nem tart tovább pár percnél. A kép nagyon homályos, nincsenek jól fókuszálva a felvételek, ráadásul a világosítással is itt-ott meggyűlik a baja a szemnek. Marad tehát a vágás, ami időnként élvezetes, de ne ringassa bele magát senki, hogy ettől új életre kelhet a mű. A színészek sekélyesek és Eric Robertset kivéve az összes mimikájuk mesterkéltnek tűnik. Ő azonban attól függetlenül, hogy nem díjat érdemlő alakítás, hitelesen adja a rezignált zsarut, akinek az élete korán megpecsételődött.

A vér és az effektek nincsenek túlzottan előre tolva, talán kicsit túlzottan is asszisztálnak, mivel maga a történet nem igazán képes saját magát megtartani. Erősebbnek véltem, mint az első felvonást, de van még pár sokkal érdekesebb rész, melyekről hamarosan olvashattok.

Értékelés: 6/10

Plendil