Stephen King 1 és 2 perccel éjfél után című, kisregényeket tartalmazó kötetében szereplő írása a mai napig az egyik kedvencem, ráadásul a műből készült televíziós változat gyerekkoromban a frászt hozta rám, annyira bele tudtam  lovalni magam ebbe az egész szituációba. És hogy konkrétan miről is van szó? Mágneses vihar, egy repülőnyi eltűnt ember, múltban rekedés, időfaló szörnyek – gyerünk, essünk neki!

Egy Los Angeles-ből Baltimore-ba tartó repülőgép viharba kerül, aminek hatására – főszereplőink kivételével – minden utas eltűnik, csak néhány személyes tárgyuk marad hátra. E maroknyi, válogatott kaliberű ember megpróbálja hát mielőbb kideríteni, hogy mi történhetett a felhők felett, miközben aludtak. Míg a civilben utazó pilóta, Brian átveszi a gép irányítását, addig Dinah, a vak kislány fura megérzésekre panaszkodik, egy Craig Thoomy nevű, rendkívül irritáló irodista pedig bizonyos langolierek (időfaló szörnyek) jelenlétéről kezd hablatyolni teljesen összefüggéstelenül.

Egy idő után sikerül a géppel landolni a bangori állomáson, de valami mégsem stimmel. Bobbal, a sci-fi íróval egyre-másra rakják össze a részleteket, és hamarosan rájönnek, hogy amíg szunyáltak, bizony egy mágneses viharba repültek bele, és ily módon a Múltba kerültek. Innét viszont nemsokára odébb kell állniuk, ugyanis az elmúlt Idő mint Tér, egyre zsugorodik, az időfaló szörnyek pedig gyorsan közelítenek…

Tom Holland rendezte alkotásunkat anno még az HBO-n láttam először, aranyló ifjúságom csúcsán – közel három órás hosszúsága okán két részben vetítették -, és akkoriban valami eszméletlenül parásnak, iszonyatosnak találtam a filmben lejátszódó helyzetet, szóval imádtam. Zenéjétől meg pláne cidriztem. Ráadásul azon kevés filmek csoportjában tartozott, amelyeket egyrészt a mai napig imádok, és bármikor szívesen nézem vissza, mert akkora hatást gyakorolt rám gyerekként, másrészt pedig melyek elindították a folyamatot, hogy mélyebbre ássam magam Stephen King munkásságában. (Értékelésnél nyilván az elfogultság beszél belőlem.)

Nyilván mai szemmel újranézve már kevésbé rémisztő, és jobban feltűnnek a televízióra készült adaptáció másodosztályú szereplőinek ilyen-olyan malőrjei, illetve a film költségbarát megoldásai, mégis a mai napig vallom, hogy zseniális,  elgondolkodtató fikció az alapanyag – mármint a Múlt mint fizikális tényező megjelenése, aztán a szörnyek által való felfalása -, és igazából még most is egy, feszültséget végig fent tartó, unalmas részektől mentes korrekt műnek látom, annak ellenére, hogy címszereplő lények csak a vége felé jelennek meg. Aki kedveli King fantazmaóráit és / vagy a rejtélyes eltűnésekkel és a dimenzionalitással foglalkozó, thriller és fantasztikum között egyensúlyozó dolgokat, annak kifejezetten ajánlani tudom. Az meg már csak hab a tortán, hogy a Mester is felbukkan a saját művében egy rövid időre, ahogy szokta…

Értékelés: 8/10

eyescream