Stephen King egyik sokat alkalmazott témája a fiatalabb gyerekeket bántalmazó, sértegető idősebb suhancok bemutatása, s ezúttal nem riadt vissza attól, hogy a mi valóságunkon túli szálakat is fűzzön ebbe a cselekménysorba. A novellájából  Tom McLoughlin direktor igyekezett valami olyat alkotni, ami értékelhető, mindezt egy tévéfilm keretein belül. Nagyon nem sikerült túljutni a határokon és úgy gondolom ebben a manőverben Lawrence Konner  szkriptíró is vastagon benne van, mert nem hiszem el, hogy egyetlen élő ember képes lett volna összehozni ezt az unalmas, oda nem illő dolgokkal teletűzdelt förmedvényt.

Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem félelmetes a film, még az utóbbi években tökig használt jump scare-ek sem működnek. Egyszerűen nincs, ami megfogja a nézőt, még az oly bátran előhozott flashback-eknek sincs semmi súlyuk, mert ahogy a filmben az egyik diák fogalmaz a másikról, tele vagyunk “üresfejűekkel”, ez pedig szinte az egész stábra igaz sajnos. A történet egy újrakezdéssel indul, amikor egy bájos család visszaköltözik a férj kiskori városkájába, ahol igyekeznek elfeledni az előző szomorú eseményeket. Persze ez nem megy könnyen, folyamatosan tömik belénk a részleteket, hogy pontosan hogyan halt meg a férfi bátyja egy szomorú összetűzést követően. Majd szép lassan kezdenek valóságossá válni ezek a hallucinációk, amikor egyre több diák veszti életét és senkinek nem tűnik fel, hogy harminc évvel korábbi kinézetű, falfehér jampecok lepik el az osztályt. A rendőrség lezsibbadt, a tanárok szintén nem veszik észre a dolgokat, kivéve a főhős Jim-et, aki lélekszakadva próbálja megvédeni családját és igyekszik visszalőni a pokolba ezeket a zombiként is viselkedő fiúkat. A film utolsó tíz perce pedig valami olyan elementális blődség, ami legalább felér egy szemöldök ráncolással, ugyanis a készítőknek sikerült egy E.T.-szintű melodramatikus befejezést belecsempészniük. Kár érte.

Röviden ennyi a története és lényegében nem tudnám azt mondani, hogy egy percig is lekötött volna a cselekmény. Ez nem azért van, mert ma az a követelmény, hogy kilencven percen keresztül fröcsögjön a vér, de akármennyire is a kis fekete dobozba szánták eme alkotást, kicsit odafigyelhettek volna, hogy ne legyen ilyen sablonos a karakterek viselkedése, legyen életszerű párbeszédek és hogy maguk a karakterek is valóságnak megfelelően viselkedjenek. Azt ugyan nem tudom, hogy King hányszor verte a fejét a falba, ha megnézte, de csoda, hogy fennmaradhatott a neve a cím fölött. nem szeretném külön értékelni a különböző munkafolyamatokat, mert fölösleges volna, hiszen épphogy összeáll a film, de közben csúnya üresjáratok, gyenge alakítások és az atmoszféra hiánya jellemzi. A make-up nem lett rossz, de túl kevés ahhoz, hogy egy filmet önmagában a jók közé emeljen.

Kevés és vérszegény, no meg unalmas, ronda de nem finom. Így összegezhetném a látottakat, amit ajánlani senkinek nem igazán tudok. Felejtős.

Értékelés: 4/10

Plendil