Vajon mi is lehetne méltóbb ellenfele egy szó szerint félig cápa félig polip szörnyetegnek, mint egy levegőben és vízben is ugyanolyan jól gyilkoló, robotikusan vezérelt pterodactylus és barracuda DNS-ből összevarázsolt hibrid?! Nyilván a szar filmek koronázatlan királyaként ismert Roger Corman (legutóbbi dobásai a miheztartás végett: Supergator, Dinoshark, Sharktopus, Piranhaconda) is hasonlóan vélekedett, ezért állt e mögé a minden ízében csapnivaló SyFy produkció mögé.

Szinte fel sem ocsúdunk a jópofa főcímből, már a sharktopus kajál meg valami nőcskét, majd egy durva váltást követően egy hajó fedélzetén vagyunk, ahol egy tengeri herkentyűben egy cuki baby-sharktopusra bukkannak.

Egy kis költségvetésű – tehát kb. három panelből meg négy computerből álló -, de feltehetőleg szupertitkos katonai központban azon veszik észre magukat, hogy az őskori repülő hüllő (pterodactylus) és a barracuda génjeiből egyesített, potenciális szuperhadsereget képező bizarr lényük kísérleti példánya nem hajlandó visszatérni a bázisra. Persze, mert az egyik kolléga jól lenyúlja a vezérlőpanelt, és miközben szökni próbál, még jól le is borítja a hülyéje üdítővel, hogy a szörny végleg kikerüljön mindenféle irányítás alól. Katonai helikopterrel veszik üldözőbe, de sikertelenül: a kolibriként egy helyben lebegő pteracuda kibelezi az egyik emberüket, majd a jármű lezuhanása után a vízben kapdossa el egyiket a másik után.

Ezt követően a pterodactylus gazdái ráakadnak a Mundo Del Mar tengeri park egyik látványosságára – a film elején mutatott, azóta hormonokkal túltáplált, felnőtt – sharktopusra, és megfűzik a pénzhajhász igazgatót, hogy segítsen már egy top secret projekt kedvéért. Adnak neki egy valag pénzt, azok meg előbb kifúrják a cápolip oldalát (nyomkövetőnek), majd simán felpakolják egy teherautóra, és elszállítják a közeli öbölbe. Ahogy sejteni lehet, a tengerben aztán nem kis csetepatéba keveredik egymással cápolip és a pteracuda, aminek levét persze néhány búvár issza meg. Egy előrelátó vízi mentő még figyelmezteti is az öbölben fürdőző sokaságot, hogy „sharktopus garázdálkodik a környéken, kérem jöjjenek ki a vízből” – persze senki nem hallgat rá, úgyhogy hullanak dögivel. Végül megtalálják a tagot, aki ellopta a szörnyet irányító bigyót, de alighogy újra meglóg előlük a szerencsétlen, felfalja a teremtmény. Némi közelharc meg futkosás következik ezután, de nem kell félni, mert a két rémlény hamarosan egy közös robbanásban halálozik el, hőseink pedig természetesen megmenekülnek.

Nem is tudom, hogyha akkoriban nem agyalják ki a MegaShark vs. Giant Octopus című (mára már szinte klasszikussá váló) hulladékot, talán ez a film sem jött volna létre. Na jó, hazudtam: ugyanis egészen biztosan hamar rájöttek volna a filmes fejesek, hogy a nagyobb durranás érdekében össze kéne ereszteni két szupermutáns gigaszörnyet. Jelen filmünk esetében sincs ez másként, mint a Boa vs Python, DinoCroc vs Supergator, Mega Shark vs Crososaurus vagy a Mega Python vs Gatoroid esetében, talán csak minimálisra vették (magyarán: kihagyták) a CGI-vel előidézett várospusztulást.

Olyan priceless jelenetekért érdemes megnézni, minthogy a cápolip megsimogatja a csajt, mielőtt végső csatába indul a pteracuda ellen, vagy amikor még oda se ér az áldozathoz a cápolip, de már vért pacsmagolnak a képernyőre. De az is milyen már, hogy egy üzletember levágott fejével röpiznek labda helyett, és ez nem tűnik fel senkinek. Legkedvesebb jelenetem mégiscsak az, amikor a film elején a készítők szuperaranyosan mutatják be, ahogy az intelligens sharktopus csápjai kártyákkal értelmes kifejezéseket kreálnak, hát egyszerűen elragadó! Hulladékfilmesek egy újabb (agyatlan, budget-hiányos, worst CGI) stílusgyakorlatként is felfoghatják, többiek meg inkább ne kezdjenek vele semmit, ha meg akarják tartani az ép elméjüket.

 Értékelés: 3/10

eyescream