Többször jártam már barlangban – nem ilyen kivilágított, túraösvénnyel ellátott instant-dologra tessék gondolni, hanem a valódi négykézláb kúszós-mászós, derékig vízben gázolós, összegörnyedve húzzuk magunkat méterekig, miközben sisakunkkal megpróbálunk nem cseppköveket lezúzni stb. félékre -, de néha egyes szűkebb szakaszoknál mégis időről-időre megérint a klausztrofóbia szele. Mert azért valljuk be, nem őszinte az ember mosolya, amikor egy leginkább szülőcsatornához hasonlító, kisebb-nagyobb résekből álló, ámde mégis összefüggő járaton vonszolja oda-vissza magát. Ilyen élmények, illetve tapasztalatok birtokában pedig szinte kötelességemnek éreztem megtekinteni ezt a Párizs alatti katakombarendszerben játszódó, klausztrofóbikus hangulatban sem szűkölködő produkciót.

Scarlett Marlowe már az első képkockák alatt megmutatja, hogy ő mennyire vagány és céltudatos régész-professzornő, amikor Iránban megtalálja a számára kivételes fontossággal bíró Rózsa-követ. Nosza rajta, ezek után operatőrt fogad maga mellé, hogy minden egyes lépését rögzítse, amit a Bölcsek Kövének kutatása közben tesz – a legendák szerint ez a kő képes fémből aranyat varázsolni, és egyben az örök élet titkát is rejti -, és amit nem mellesleg elhunyt faterja kezdett el anno.

Előbb felkeresi fordításokban jeleskedő, George haverját, majd beszerveznek egy Papillon (Pillangó) nevű francia srácot, aki kis csapatával segít nekik eljutni a Párizs alatt húzódó katakombarendszer keresett részéhez. A föld alatt aztán furcsábbnál-furcsább dolgok történnek velük. Először Pillangó jelét látják meg a falon, de ő állítólag ezen a szakaszon még sohasem járt, majd George gyermekkori, hibás zongorájával futnak össze, később pedig egy, Scarlett után csengő telefon zavarja meg őket. A rendszerben való bolyongásuk során Pillangó egy régóta halottnak hitt haverjára is rátalálnak, aki évikig a mélyben élt, majd közösen folytatják cseppet sem akadálymentes útjukat a kő után…

Film első felének parafaktorát egyértelműen az idegen járatokban történő klausztrofóbiás kúszás-mászás adta, legalábbis számomra. Később aztán ez a némi misztikummal átitatott ereklyevadász expedíció egy pontot átcsap egy jóval könnyedebb stílusú, Indiana Jones és a Földalatti Varázskő c. fejezetbe, ahol mindenféle rejtvényeket kell megoldani meg csapdákat kikerülni, épphogy gonosz nácik nem tűnnek fel. Utolsó húsz percben, vagyis a visszaúton – merthogy igen, épségben odaérnek, és ez nem spoiler! – pedig újra előtűnnek a horrorisztikusnak szánt kellékek, de azok már kicsit sem tudnak meglepni.

Egyrészt kissé csalódott vagyok, mert egy pontot elérve – az az ominózus felirat, amit most nem akarok idézni, mert akkor mindenki egyből tudná, miről van szó -, olyan potenciál volt a filmben, amit kiaknázva, egészen brutális és némileg újszerű dolgokat tudtak volna megvalósítani, de ha már inkább ezen az új megvilágításon járt az eszük, egy végső csattanó még így is simán elfért volna…

Némileg jó hír viszont, hogy a sok felesleges kézi kamerás szarakodást megpróbálták vissza-visszaszorítani, kapunk egészen korrekt képeket, és szereplőink sem azok a tökkelütött marhák, akik hasonló jellegű alkotásokban általában ész nélkül kalandozni indulnak. Oké, vannak elég szürreális megmozdulások (látomások többségére gondolok) meg olyan momentumok, amikkel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni (éneklő szekta, valamint fals kő vs. igazi kő), de végső soron az átlagból még így is bőven kiemelkedik, szóval én azt mondom, megéri időt szakítani rá.

Értékelés: 7/10

eyescream