A grindhouse éra sokadik lecsengésénél vagyunk, de van egyfajta ösztönző hatása, ami miatt mindig visszanyúlnak egyrészt a látványelemekért, másrészt a koszos, tabukat feszegető sztorikért. Richard Griffin rendező és a forgatókönyvírók pedig ezúttal a Troma fénykorát idéző módon törlik a képünkbe a mondanivalót, mindezt nem túl zavaróan, de annál feltűnőbb stílusban. Csak gondoljunk bele, mi kellhet ahhoz, hogy a hetvenes évek két, markáns stílusjegyéből egy szülessen: a diszkók fényes, csöpögős életmódja és a démonűzés egyszerre van jelen benne.

Ha mindezt összegyúrjuk, megszületik Rex Romanski, akiért omlanak a nők és minden pasi szeretne rá hasonlítani. Az első húsz percről túl sok érdemlegeset nehéz mondani, mert mindennek, amit látunk, a keféléshez van köze. Ha lehet azt mondani, akkor lényegében erős impulzusok érik a nézőt, hogy képet kapjon arról, mivel telik az összes napja a naplopónak (jajj egy idióta szóvicc! – de ebből sincs híján a film). A random nők közül aztán kitűnik Rita, akivel úgy tűnik, nem csak köldökdörzsölőset akar játszani főhősünk. Amikor első adandó alkalommal egy másik fehérnép kezei között köt ki Rex, akkor a vöröske iszonyú haragra gerjed és az agyonsírt szemeivel bosszút esküszik – valószínűleg a csináld magad boszorkányszakkörnél jóval magasabb szinten működik a tudása és egy sor kellemetlenségbe keveri az új párt. Ekkor már egy-egy szexjelenet közé ékelődik pár vicces párbeszéd, ami erőssége a filmnek és persze a “megdémonosított” nőcskék, kezükben késsel elég korrekt low-budget mészárlást visznek véghez.

A nagy végjáték egy sziklaarcú Anton Szandor LaVey klónnal veszi kezdetét, aki mindenkinek jó szórakozást kíván, ám amikor újra megzizzen Rita, akkor az általa irányított lelkek újabb aprítással tesznek róla, hogy a kéjesen vonagló társaság átvitt értelemben felfedje bensőjét. Azt hangsúlyoznom kell, hogy egy pillanatig sem veszi komolyan magát a mű, ezért a nagy nyomású vérspriccelésektől kezdve az idióta karakterekig mindent igyekeznek felvonultatni és a legtöbb esetben ülnek ezek a kikacsintások. Az abszurd helyzeteket a színészek oldják fel, akiket a rendező nagyszerűen instruált. Tetszik az is, hogy odafigyeltek a kópia kinézetére – mesterségesen összemaszatolták, elcsúfították, sőt egy ízben még felhasználják az “ez a részlet eltűnt” kártyát is.

A zenére egy másodpercnyi panasz sem lehet és mind a vágások, mind az operatőri munka elősegíti, hogy egy igen jópofa bulifilmmé avanzsált ez a darab. Persze szigorúan azoknak ajánlott, akik tudják, mi fán terem a Troma és a hasonló agymenések. Jóféle csöcsös-pöcsös vígjáték, ami elborultabb estéket dobhat fel.

Értékelés: 7/10

Plendil