A Neverlake elkezdése után a semmiből hasított belém a felismerés, hogy tulajdonképpen én egy félig-meddig olasz filmet nézek, csak éppen amerikai és brit színészekkel. Az olaszos temperamentum és a romantikus jegyek csakhamar felszínre is törnek, melyek végigkísérik a 90 percet. Rendkívül érdekes film lett a Neverlake, amely bátran rugaszkodik el a kliséktől és akar valami lényegesen többet és mást adni, mint versenytársai.

A fiatal Jenny Toszkánába érkezik látogatóba édesapjához és barátnőjéhez, Olgához. Dr. Brooks, az apa ugyanis éppen itt végez kutatásokat egy olyan tóról, melyet csak a Bálványok Tavának neveznek, annak ősi, misztikus gyógyító ereje miatt. Mivel Brooksnak nincs ideje foglalkozni egy szem lányával, Jenny kénytelen egyedül felfedezni a környéket és megismerni a tó titkait. A lány csakhamar rátalál egy gyermekotthonra, ahol testi fogyatékos fiatalokat ápolnak különböző problémákkal. Vajon mi összefüggés lehet a hányattatott sorsú gyerekek és a varázslatos tó között?

Habár a művet angol felirattal néztem meg és az elején nem is minden volt benne egyértelmű, a végére összeáll egy nagyon szép egésszé. Talán kicsit túlságosan is lezárnak benne minden kérdést és az arcunkba tolják a válaszokat, ami ha nem is feltétlenül zavaró, de pont azt a misztikumot rabolja el a végére, ami az egész filmben megvolt.

Olvastam olyan kritikát, mely szerint kiszámítható az egész történet és gyenge a forgatókönyv – na, ezzel én maximálisan nem értek egyet. A teljesen ismeretlen olasz rendező és forgatókönyvírók nagyon szép munkát végeztek. A film hibáját én inkább abban látom, hogy túlságosan magasztos, színpadias akart lenni, ettől kicsit mesterkélt lett. Nyilván a verseknek és az idézeteknek mindenhol megvolt a maguk szerepe, ahogyan azok is több rejtett értéket találnak benne, akik jól ismerik Pán Péter történetét.

Igen komoly, mély film, kicsit könnyedebb, mesésebb befejezéssel. Ettől függetlenül nekem tetszett, szórakoztató volt, szerethető és szép.

Értékelés: 6,5/10

iMDB

(Varin)