MindGamers (2015)

2017 januárjában 1000 szerencsés moziba járó egy érdekes kísérletben vehetett részt: Andrew Goth rendező osztrák, amerikai koprodukcióban készült sci-fijének vetítésén egy speciális fejpántot viselve szimultán monitorozták mindannyiuk kognitív funkcióit és töltötték fel azt a világhálóra. Az igen rendhagyó médiakampány keretében még egy online szabadulós szobát is létre hoztak Mission: Unlock Enoch (Küldetés: Szabadítsd ki Enoch-ot) címmel, hogy a kognitív kapcsolódást, technológia és vallás kapcsolatát, etikát és még sok más, hasonlóan ingoványos témát boncolgató science-fiction mozit népszerűsítsék. Az erőfeszítések ellenére a MindGamers igen erős visszautasításba ütközött a célközönség részéről. Adódik a kérdés, vajon jogosan-e?

Emberi elmék összekapcsolása számítógép által, szabad akarat feladása a közösségi élmény kedvéért, egyszersmind az egyén feloldódása a tömegben, gondolat irányítás (“mind control”), megfigyelés, szellemi termékek kisajátítása a kiválasztottak számára, vagy szabadon hozzáférhetővé tétele, isten komplexus, Isten létének/nemlétének bizonyítása a tudomány által, párhuzamosan létező valóságok, újkori luddizmus és a lista még messze nem teljes. Ennyi mindent próbál megragadni és ha nem is mélységeiben, de legalább érintőlegesen megtárgyalni a MindGamers. A Joanne Reay tollából kikerült forgatókönyv lényegében predesztinálva van arra, hogy elbukjon, hogy képtelen legyen érdemben foglalkozni mindezen kérdésekkel.

Igen, a józan paraszti ész legalábbis ezt diktálná. A furcsa az egészben az, hogy jómagam is pontosan így gondoltam, mikor még valamikor július végén először végigültem a MindGamers bő másfél órás játékidejét. Akkor annyira készületlenül ért Goth extrém produkciója, hogy utálkozva csaptam le a laptopom fedelét és elhatároztam, hogy erről a fércműről nem vagyok hajlandó egy sort sem írni. Az excentrikus karakterek, a videoklipekre emlékeztető fényképezés, a gyengécske színészi játék és a rengeteg össze állni nem akaró, mégis profánnak, sekélyesnek tűnő kirakós elem valami nehezen magyarázható, zsigeri nemtetszést váltott ki belőlem.

Aztán persze telt-múlt az idő és tudjátok hogy van ez… Ha éppen semmi említésre méltó írnivaló sem akad a láthatáron, az ember fia hajlamos visszanyúlni félredobott anyagokhoz is. Így került elő újra a MindGamers, immáron másodjára és érdekes módon ezúttal valahogy másként működött a dolog. Nyilván a színészi játék nem lett jobb, nem erre gondoltam. Másodjára nézve, abban a kényelmes helyzetben találtam magam, hogy volt időm odafigyelni a részletekre, a videoklipszerű látványvilág nem szippantott újra magába. Felfedeztem például, hogy a Mindgamers-nek meglepően jó zenét komponáltak és, hogy rengeteg apró motívum húzódik meg vágóképnek tűnő jelenet-töredékekben és igencsak érdemes odafigyelni a jelentéktelennek tűnő, sokszor kissé bonyolult nyelvezetű párbeszédekre, monológokra. Lassan ráeszméltem, hogy talán több van ebben a filmben, mint amit az első találkozás láttatni engedett és míg messze nem tökéletes, a külső borítást, az eyecandy-t lefejtve egy egészen konzisztens történetet kapunk, még akkor is, ha a végső konklúzió nem is egészen egyértelmű. Lássuk csak, miről is beszélünk.

Gabriel Kreutz (Sam Neill) a katolikus egyház berkein belül folytat kutatásokat egy kvantum-komputer létrehozása végett, melynek segítségével az egyház képessé válhat a tömegek irányítására. Mikor felettese tanúja lesz, hogy Gabriel hogyan is képzeli megvalósítani tervét, a tudós kénytelen eltenni láb alól az alkalmatlankodó főpapot. Évekkel később az agyvérzésen átesett Gabriel Kreutz-ot tolószéken tolják be egy előadás színpadára, ahol egy sor ígéretes fiatal kutató várja lélegzet visszafojtva a nagy bejelentését. A hallgatóság soraiban tartózkodik Jaxon (Tom Payne) és csapata: a neurobiológus Rollo (Turlough Convery), aki patkányok tudatának összekapcsolásán dolgozik, az emós Dylain (Oliver Stark) aki az érzelmek agyi reprezentációjának specialistája, Maddie (Dominique Tipper) aki az egyetlen megfigyelő elméletének segítségével próbálja cáfolni a húrelméletet és bizonyítani isten létét és az elvont, törékeny Agnes (Antonia Campbell-Hughes) aki Schrödinger híres, egyszerre létező realitásokkal foglalkozó elméletének kiterjesztésén dolgozik. Jaxon csapatának célja nem más, mint kiterjeszteni kísérleteiket emberi alanyokra, ám az ehhez szükséges számítókapacitásra a rendelkezésre álló bináris számítógépek alkalmatlanok. Gabriel azonban felajánlja kvantum-számítógépét – Enoch-ot -, az arra érdemes csapatnak, feltéve, ha azok projektje az ő céljait is szolgálja. Ekkor jelenik meg az előadóteremben a rejtélyes Stella (Melina Kreiling), aki határozottan felszólal Gabriel önző indítékai ellen. A teste feletti kontrollt visszaszerezni szándékozó idős tudós és a fiatal, furcsa kis csapat céljai tehát látszólag egy irányba mutatnak, de vajon Stella hogyan illik a képbe?

Sam Neill neve egy stáblistán a Halálhajó óta hívószóként hat rám, ha sci-firől, vagy sci-fi horrorról van szó, dacára annak, hogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy az Event Horizon óta Neill-nek egyetlen komolyabb főszerepe is lett volna olyan alkotásban, mely annak színvonalát akár csak megközelítette volna. Tom Payne talán a The Walking Dead újabb évadjaiból lehet ismerős, Dominique Tipper pedig a The Expanse Naomi-jaként maradt meg bennem. A műfajhoz képest impozánsnak tűnő stáblista ellenére a színészi játék és a dramaturgia valahogy mégsem működik: míg Neill hozza a tőle jól megszokott – és a Halálhajó Dr. William Weir-jére kísértetiesen hasonlító – figurát, a többiek nem igazán képesek mit kezdeni excentrikus, mindenféle hátteret nélkülöző karaktereikkel. Ha jobban belegondolunk, mit is keres két, tisztán elméleti kérdésekkel foglalkozó tudós (Maddie-re és Agnes-re gondolok) egy meglehetősen gyakorlati kísérletet kivitelezni igyekvő csapatban? A válasz egyszerű: ők nem azért vannak ott, mert a csapatnak valójában szüksége van rájuk, hanem azért, mert a forgatókönyvnek van szüksége rájuk. Az író az ő szájukba adja bele azokat a tudnivalókat, amik a MindGamers legalább alapvető megértéséhez szükségesek. Hasonló a helyzet a furcsa, ugrabugráló táncos bandával is: jelentőségük gyakorlatilag nulla azt leszámítva, hogy a tánc összehangolt mozgása a tudati szinkronizálást szimbolizálja, ahogy az átvezető képsorokon fel-fel tűnő, örvénylő seregélyraj is. Mivel úgy gondolom, hogy szükség lehet némi magyarázatra a film történéseinek értelmezéséhez, a következő bekezdésekben megpróbálom kibontani miről is próbál szólni a Mindgamers. Aki azonban nem kíváncsi spoilerekre és inkább maga tenne egy kísérletet a filmmel, legyen szíves ugorjon az utolsó, összefoglaló bekezdésre.

A MindGamers cselekményének fő motívumát és mozgatórugóját Agnes fogalmazza meg: “Többféle valóság létezik, választhatunk, hogy elhagyjuk az egyiket a másikért.(…) A vég nem létezik, élet és halál csupán váltás a lehetséges valóságok között.” Elsőre talán érthetetlennek tűnhet Agnes öngyilkossága is, de ha belegondolunk az teljesen összhangban van az imént idézett elmélettel: Agnes bízik abban, hogy igaza van, így végső soron semmit nem kockáztat. Mi adja Enoch hatalmas számítókapacitását? Nem más – és ez el is hangzik a filmben -, minthogy egyszerre képes kalkulálni az összes létező valóságban. Nehéz eldönteni, hogy a MindGamers technológia-ellenes üzenetet próbál-e közvetíteni, vagy csupán a technológia mindenki számára elérhetőségére buzdít, illetve, hogy a vallás mellett, vagy ellen foglal állást. Gabriel eredetileg Isten embere, de ambíciója elkurvítja (sic! – “Ambition makes whores of us all”), saját bevallása szerint a tudati kapcsolódás ára a szabad akarat elvesztése. Az általa létrehozott kvantum-számítógép végső soron nem is gép, hiszen Enoch/Stella hús-vér ember, hozzákötve egy méretes masinához. Ez afelé mutat, hogy az író szándéka szerint végtelen számítókapacitást csak Isten teremthet, ember által készített gép erre képtelen. A “sötét valóságban” Gabriel kizárólag a saját hasznára próbálja fordítani Enoch képességeit és Jaxon-ék projektjét, Stella célja pedig éppen ennek ellenkezője: azt akarja elérni, hogy egy olyan valóság váljék valóra, ahol a tudós közkinccsé teszi Enochot. Világos tehát, hogy Stellá-nak nem azzal van baja, hogy felhasználják, hanem azzal, hogy mire. Visszakanyarodva Agnes elméletéhez, a jelenlegi valóságnak be kell fejeződnie, hogy egy másik léphessen a helyébe.

mindgamers

Maddie elmélete szerint elménk azért létezik, mert egy másik elme megfigyel minket, az pedig azért, mert egy harmadik figyeli meg. Míg ez a szemlélet, és a húrelmélet egyszerre létező dimenziói végtelen számú megfigyelőt feltételeznek, a lány egy huszárvágással túllép ezen, és egyetlen megfigyelőt – egyfajta Istent – feltételez, aki minden létezőt egyszerre figyel meg. Maddie szerint ez elegáns, szerintem meg egyrészt részben ellent mond Agnes elméletének, másrészt pedig olyan axiómákat használ fel igaza bizonyítására, melyek csupán filozófiai alapon nyugszanak (még ha ez Schrödinger elvéből le is vezethető – azért létezem, mert valaki megfigyel – lásd. a macskás gondolatkísérletet), illetve egy kvantumdinamikai paradoxont próbálnak szemléletessé tenni. A Maddie által hallgatott prédikátor egyértelműen újkori gépromboló elveket vall, melyeket a lány Agnes halála után és részben Stella közbenjárására egyre inkább magáénak érez. Az ő agresszivitása is kell ahhoz, hogy Stella terve működjön és végül mindenki befejezze pályafutását a sötét valóságban. A prédikátor viszont taszító, egy megszállott őrült benyomását kelti, ahogy a hatása alá került Maddie is. A konklúzió nem egyértelmű, de én afelé hajlanék, hogy az üzenet végső soron az lenne, hogy a technológiának megvan a maga létjogosultsága, de annak a teljes emberiség érdekeit kell szolgálnia, nem pedig szembemenni az isteninek tekintett elvekkel.

Ami a MindGamers történetében sántítani látszik és ez nagyban rányomja bélyegét a teljes filmre, az a két dolog: egyrészt a tudati összekapcsolódás során nem egyértelmű ki irányít kit és hogyan. Ugyebár valahol elhangzik a film során, hogy a control-rat nem csatlakozik közvetlenül a közösséghez, és ez teszi képessé arra, hogy irányítsa a többieket, különben ő maga is feloldódna a nagy közös tudatban. De hogyha nem csatlakozik be a folyamatba, hogyan képes azt mégis befolyásolni? Hogyan képes Maddie átadni agresszivitását a közösségnek, mikor a szemünk előtt távolítja el a bőrébe ragasztott chipet, ahogy Jaxon is teszi később, hogy kontrollálni tudja a folyamatot? A másik nagy kérdőjel pedig Stella, aki ugyebár egyszerre van jelen – egyetlen valóságon belül – mint önmaga, hús, vér valójában, egyszerre pedig Enoch-hoz kötve. Hogy lehet Jaxon egyszerre jelen ugyanabban a valóságban egyszer a limuzinban ülve, egyszer pedig elgázoltatni ugyanazon limuzin által egy másik időpontban. Ez nekem sehogy sem áll össze.

A MindGamers nem véletlenül megosztó alkotás. Egyik részről nagyon erős audiovizuális élményt ad, másrészt viszont a közvetíteni kívánt mélyebb tartalom igen nehezen talál utat magának a befogadók felé. Köszönhető ez első sorban a bonyolult és helyenként logikai bukfencekkel tarkított cselekmények, a nem lineáris történetmesélésnek és az excentrikus, látszólag össze nem illő, mégis kétdimenziós karaktereknek, akiket a gyengécske színjátszás sem tesz könnyebben elfogadhatóvá. A végső konklúzió még komolyabb elemzés után sem válik egyértelművé, számos megválaszolatlan kérdés marad, mely pedig a forgatókönyv minőségéről ad nem túl kedvező képet. A MindGamers a jól ismert hibába esik: túl sokat markol és keveset fog. Egyértelmű a rendező és az operatőr tehetsége a látványvilág megalkotásában, de a tapasztalat hiányzott ahhoz, hogy a külcsín alatti belbecs is kikristályosodjon. Őszintén szólva kár érte, mert érdekes gondolatokat vetett fel érdekes köntösbe bújtatva, de végül úgy jártunk mint a szemfényvesztő esetében: amikor az erős fények elhalványulnak és a füst eloszlik, a végén csupán egy üres cilinder marad a színpadon. Esetleg nyúllal töltve, de mi nem erre fizettünk be.

Értékelés: 5/10

Gabblack

 

Be the first to comment on "MindGamers (2015)"

Leave a comment

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.