Thelma (2017)

ThelmaAkadnak bizonyos témák, amelyekre akkora iszonyattal és rettegéssel tekint a világ, hogy örökös helyük van a horror eszköztárában. Ilyenek a zombik, a vámpírok, a vérfarkasok, a sorozatgyilkosok, az űrlények, a természeti katasztrófák, a bizonytalanság, a gyász, a halál — vagy a női szexualitás.

Bár ez utóbbi okát (aktív és lelkes résztvevőként) nem teljesen értem, tagadhatatlan, hogy Polidori 1819-es The Vampyre című regényével kezdve, Stephen King Carrie-jén, vagy akár az Ördögűzőn át az idei év legnagyobb (nem feltétlenül megérdemelt) hype-jáig, a francia extrém Raw-ig sok horror használja a motívumot. Némelyiknek sikerül újat és eredetit mutatnia; némelyik csak a sokkhatás/exploitation/polgárpukkasztó faktor miatt használja; némelyik meg azért, mert éppen ez az aktuális divat. A norvég misztikus horror Thelma az utolsó csoportba tartozik.

A Thelma című film főszereplője, Thelma (surprise) egy szigorú vallásos szüleivel élő szürke kislány, akit mindig mindenki bánt, majd az érzelmi nyomás hatására egyszer csak a pokol haragjaként kitör belőle egy elnyomott természetfeletti erő. A lánynak meg kell küzdenie a társadalommal,a szüleivel és önmagával, de leginkább azzal, hogy bebizonyítsa nekem, hogy ez nem a Carrie norvég szinkronnal.

Thelma

De. Ez a Carrie. Norvég szinkronnal. Nem teljesen ugyanaz a szuperképessége, mert nem tárgyakat mozgat, hanem a kívánságai teljesülnek; nem csak az anyja bigott keresztény, hanem az apja is; van benne egy lábmosó mélységű szerelmi szál; de ez tulajdonképpen a Carrie. Még Thelma kinézete is egy az egyben olyan, mint Chloë Moretz alakításában láttuk, ugyanaz a tanulság (t.i. a női szexualitás egy pusztító jelenség), ugyanaz az atmoszféra, épp csak itt happy endet kapunk.

Apropó, szuperképesség: a történet szerint Thelmának csak a legmélyebb, legtitkosabb, leginkább vágyott kívánságai válnak valóra. Ezt komolyan? Most nem arra akarok kilyukadni, hogy ez milyen elcsépelt, vagy mennyire hasonlít Clive Barker Jaqueline Ess-ére — hanem hogy ha a rendezők azt hiszik, hogy egy huszonéves egyetemista nőnek az a leghőbb vágya, hogy ölelgessék, akkor még nem láttak huszonéves egyetemista nőt közelről. Azt akarjátok mondani, hogy az égből potyogó halott madarak fontosabbak voltak neki, mint hogy megszabaduljon az érzelmi terrortól? Vagy hogy Anja szerelme jobban kellett neki, mint a biológia kettes? Én az anyámat is eladnám egy opkut aláírásért!

Mindegy.

A legzavaróbb az egészben mégis a szerelmi szál. Egy normális filmben érdekes, értelmes, és kifejezetten progresszív dolog lenne egy leszbikus kapcsolatot ábrázolni, itt viszont a rendező csak megúszásnak használja. Azt hiszi, hogy a leszbikusság már ad annyi egzotikumot a történethez, hogy ne kelljen jobban kibontani a kapcsolat természetét, ne kelljen leírnia a mélységeit, a folyamatait, netán a fázisait — csak szeretik egymást, mert csak. Pedig pont a leszbikus szerelem és a vallásos nevelés konfliktusa le(hete)tt volna a film alapja, de ha ebből annyit látunk, hogy az egyik jelenetben ölelgetik egymást, a következőben meg szúrós szemmel merednek rá a szülei, akkor semmi súlya nem lesz!

A filmben felmerül, hogy azért nem látjuk a kapcsolat lelki oldalát, mert nincs — ugyanis elképzelhető, hogy Thelma a képességével bolondította magába Anját. Persze ez egy nagyon kényelmes értelmezés, de akkor miért nem sikerül lefeküdniük egymással, annak ellenére, hogy Thelma nem egyszer erről fantáziál? Tizenhatos karika van az X-menes képességen?

Mindegy.

Thelma

Azért nem teljesen reménytelen a film. A beállítások, ahogy azt a skandináv filmektől megszokhattuk, eszméletlenül gyönyörűek; sokszor több érzelmet kapunk tőlük, mint a szereplőktől. (Agyalok egy ideje azon amúgy, hogy a minimalista színészi játék vajon a skandináv filmek műfaji sajátossága-e, vagy csak én futottam bele eddig rossz példákba. De aztán eszembe jutott Mads Mikkelsen, szóval inkább az utóbbi.)

Az is remek ötlet, ahogy a főszereplő családi hátterét tálalják. Ezt a pontot mindig is hiányoltam a Carrie-ben és a teszkós feldolgozásaiban, itt azonban látunk felmenőket, gyerekkori incidenseket; egy szép, koherens háttértörténetet kapunk (tulajdonképpen koherensebbet és jobban élvezhetőt, mint maga a főszál).

Összességében ez egy közepesen koppintott Carrie-utánzat, amit néhány leszbikus smárolós jelenet, egy kígyóval végzett önkielégítős lázálom, és a tényleg autentikus skandináv atmoszféra tesz kibírhatóvá.

 

Értékelés: 5/10

Annie

   

Be the first to comment on "Thelma (2017)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.