Már csak fergeteges címe miatt is érdekelt, hogy ennek az elvileg halhatatlan és messzemenően kultikus rémalaknak amúgy hogy lehet egyáltalán utódja, viszont Saleem Suma hindi rendezőt ez a kérdés láthatóan nem igazán foglalkoztatta. A meglehetősen sűrűn felbukkanó zenés-táncos jelenetek mellett inkább helyezte a hangsúlyt a döbbenetes, ezeréves számítógépes effektekre és a bárgyú műanyag bábu rémkedéseire, amivel aztán egy roppantul szórakoztató produkciót sikerült létrehozni az indiai hulladékfilmes szekcióban. 

Filmünk elejét nem igazán értem – mivel szintén eredeti hindi nyelven néztem meg -, csak annyit tudunk, hogy ez a Takul nevű főszereplő fazon autóval lányokat üt el mindenféle nyolcvanas évekbeli számítógépes effektek közben, ismétlődő módon, majd pedig otthonába látható teljesen úriemberként viselkedve. Közben be-bevágnak egy szőrös bigfoot-ra emlékeztető szobrot, ami roppant érdekfeszítő monológokat küld a hallgatóság felé – főleg ha érteném -, majd pedig különféle lányok lejtenek vidám (has)táncot és énekelnek – hol műfallal és vízeséssel, hol anélkül.

Takul egy Jézusra emlékeztető, háromágú szigonyt hurcolászó sámánnal ül le dumálni, majd egy újabb nőt hurcol be otthonába – aki miután szintén táncra perdül és énekel a szoba közepén -, aláveti magát a bigfoot-szobornak, és beleidéződik a címszereplő Son of Dracula. Miután a kis vérszívó kikel az anyjából (megszületik) elmegy ártatlan statisztákra vadászni.

Aztán jól telelakta magát, rátámad a sámán haverjára, aki az spontán kifújt orrából vörös korongokat lő rá, de az egy tűz-gyűrűben tovább szívja a haver vérét, miközben a szőrös bigfoot-szobor szeméből majdnem pontosan lézert ereget –  amúgy ez a jelenetsor a film második legjobb transzcendens-tetőpontja. A kis Drakula beszabadul a rendőrségre, lenyom pár zsernyákot reggelire, majd a maradékot levetkőzteti.

Ezután Takul egyetért a sámánnal, hogy túl messzire ment a kis szörnyike, és valamit csinálni kell. A fináléban – ami egyben a film átláthatatlanul zűrzavaros és mindenképpen ipari mértékű kábítószert kívánó trash-tetőpontja – Son of Dracula, a háromágú szigony lóbáló Jézus-sámán, a bigfoot-szobor meg még néhány csaj harcol vetített űr-háttér előtt, olyan epilepsziás rohamot előidéző villanások és lejárt szavatosságú számítógépes effektekkel  körítve, hogy öröm nézni. Már ha egyáltalán kibírjuk ez a kábé tíz percig tartó szemgyilkos agymosást.

Nem hazudok, hasonló élvezeti faktorral bír, mint a nemrégiben megtekintettem másik hindi borzalom, a Shaitani Dracula, de azért bőven akadnak különbségek. Míg ott a blődség és gagyiság legszembetűnőbb jelét egyértelműen a jelmezek és maszkok (illetve azok permanens hiánya) okozták, Ed Wood-i inkoherens vágásokkal és bődületes technikai malőrökkel, addig itt csak a szimpla röhejesség bűntette merült fel. No de a számítógépes effektek, na azok aztán itt vitték a prímet!

Olyan szinten borzalmasan elavultak és botrányosan bénák az egyes jeleneteknél használt eszközök, hogy bárki ember fia besír rajtuk! A fináléban meglehetősen túltolt hatásvadász puffogtatást pedig szemléltető eszközként kéne mutogatni egy alternatív (például bollywood-i) Michael Bay-féle blockbuster-készítő tanfolyamon.

A mulatságosan hülye jelmezek, és a tízpercenként jelentkező zenés-táncos betétek igazából nem annyira zavartak – ezeket speciel mindig áttekertem -, viszont a címszereplő megér egy misét! Drakula fia valójában egy papírmasé maszkkal ellátott baba, amit rendszerint ide-oda belógatnak vagy éppen valaki fogja a képkereten kívül, de néhány egész alakos jelenetnél egy konkrét embert bújtattak mögé. Megtekintését csak saját felelősségre!

Értékelés trash-skála szerint: 6/10

eyescream