2006 telén a Londontól 100 kilométerre északra található Ipswich városában a rettegés uralta a közhangulatot. Igen rövid idő alatt több női holttestet is találtak a város környékén, amik egyöntetűen egy szervezett, minden nyomot alaposan eltüntető sorozatgyilkos jelenlétére utaltak. A rendőrség sokáig tanácstalan volt – az indíték pedig máig sem ismert.

 

Az áldozatok

Ipswich egy olyan kikötőváros, ahol a „hagyományoknak” megfelelően virágzik a prostitúció és a nyomor egyéb vámszedői, így a droghasználat is komoly problémát jelent ezek a körökben. A suffolki fojtogató néven elhíresült sorozatgyilkos áldozatai is azok közül a nők közül kerültek ki, akik „a legősibb szakmát” művelték, hogy fedezni tudják kábítószerfüggőségük költségeit.

 

Az első holttestet 2006. december 2.-án találta meg egy halászati őr Hintleshamtől nem messze egy patakban. A 25 éves Gemma Adamsként azonosították. Gemma kamaszként népszerű lány volt, tehetős családból származott, de hamarosan rossz útra tért: alkalmankénti kannabiszfogyasztása egyhamar átfordult a komolyabb drogok irányába, mígnem heroinfüggővé nem vált. Költséges szenvedélye miatt elvesztette állását, melyet egy biztosító cégnél töltött be, ekkor döntött úgy, hogy prostituáltnak áll, amiről családja nem tudott, de szintén heroinfüggő élettársa igen. A férfi november 15.-én, két héttel korábban jelentette eltűnését. A holttest meztelen volt, de nem erőszakolták meg.

 

 

Hat nappal később, december 8.-án szintén a patakban egy újabb holttestet találtak Ipswich határában: a 19 éves Tania Nicolt, aki Gemma Adams barátnője volt, már október 30. óta eltűntként tartották számon. Nicol volt az áldozatok legfiatalabbika, Gemmához hasonlóan heroin- és kokainfüggő. Családja nem tudott róla, hogy prostitúcióval keresi a kenyerét. Szexuális erőszak nyomát az ő testén sem találták meg, de már a kezdetekkor felmerült, hogy ennek az is lehet az oka, hogy a holttestek hetekig a patakban voltak, és a víz minden nyomot elmosott róluk, így halálának pontos okát sem tudták megállapítani.

 

 

 

December 10.-én megtalálták a harmadik női holttestet is, ezúttal egy erdős területen: tetoválásai alapján igen gyorsan a 24 éves Anneli Aldertonként azonosították. Anneli szintén évek óta drogfüggő volt: édesapja tüdőrák okozta halálát követően esett kémiai rabságába mindössze 16 évesen. Az évek során többször megjárta a börtönt is. Volt már egy ötéves kisfia, boncolása során pedig megállapították, hogy három hónapos terhes volt, amiről még senkinek nem szólt. Utoljára december 3.-án látták, egy Ipswich-be tartó koraesti vonaton, amit a vagon kamerája által rögzített képek is megerősítettek, de eltűnését senki nem jelentette. Megfojtott holttestét az erdőben kereszt formában elrendezve, meztelenül találták meg. A gyilkos új módszere, és hogy egy harmadik áldozatra is rábukkantak, valósággal sokkolta a rendőrséget.

 

December 12.-én két további holttestre bukkantak: a 24 éves Paula Clennel eltűnését december 10.-én jelentették, és utoljára Ipswichben látták. Őt is megfojtották. Paula háromgyerekes anya volt, de nem ő nevelte őket: drogfüggősége miatt már korábban gondozásba vették őket. Gyerekkorában maga is eltöltött valamennyi időt „az intézetben”, ahol belesodródott a kábítószerek világába. A három korábbi áldozat megtalálása egyaránt riadóztatta a rendőrséget és a sajtót. A rendőrség mindenkit kihallgatott, aki a vörös lámpás negyedben dolgozott, köztük Paulát is, aki ismerte Tania Nicolt. Ezen felül Paula egy híradós stábnak is nyilatkozott, csupán hat nappal eltűnése előtt: amikor arról kérdezték, nem fél-e tovább dolgozni a gyilkosságok híre után, válasza egyszerűen annyi volt, „kell a pénz”.

 

 

A 29 éves Annette Nichollsé volt a másik holttest. December 5.-én tűnt el, amit a gyilkosságok híre miatt aggódó családja jelentett, és ő vált a sorozatgyilkosság legidősebb áldozatává. Már évek óta heroinfüggőként élt, így nevelte egyedül kisfiát.

 

A két nő holtteste nem messze feküdt onnan, ahol korábban Anneli testét fellelték. Egy járókelő látta meg Paula maradványait az útról, Annette-et pedig a felderítésre kiküldött rendőrségi helikopterről vették észre. Nemi erőszak nyomait rajtuk sem lelték. Annette végtagjait Annelihez hasonlóan keresztformában állították be, de halálának okát nem tudták megállapítani a holttest bomlásának előrehaladottsága miatt.

 

 

A nyomozás

Az első és második áldozat megtalálását követően az ügyeket azonnal összekapcsolták egymással, hiszen hasonlóságuk nyilvánvaló volt. A holttestek azonban napokat, heteket töltöttek a patakban, így gyakorlatilag semmi kilátásuk nem volt arra, hogy bármilyen törvényszéki bizonyítékot találjanak akár a helyszínen, akár a testeken. Ez a remény csak a későbbi áldozatok esetében merült fel, ami áttörést jelentett a nyomozás szempontjából.

Akárcsak a patak esetében, az erdős területnél is tudták, mert a nyomokból egyértelműen látszott, hogy ezek nem a gyilkosságok helyszínei, a nőket csak halálukat követően helyezték oda. Egyelőre további megállapításokra azonban még nem jutottak: nem tudták, hogy hol ölték meg őket, illetve, hogy azonos helyen-e, vagy mindegyiküket máshol.  Már az ügy kezdetén valószínűsítették, hogy sorozatgyilkossal van dolguk, hiszen az első három áldozat hasonló életvitelt folytató, hasonló életkorú fiatal nő volt. Bár a fojtogatás tényét csak kettejük esetében igazolta a boncolás, jó okuk volt azt hinni, hogy valamennyiükkel ugyanúgy végeztek, ami szintén az azonos elkövető elméletét erősítette.

Kezdetként mindenkit kikérdeztek, aki a vörös lámpás negyedben dolgozott, és rendőrségi közleményben kérték a prostituáltakat, hogy maradjanak otthon. Paula Clennel a híradónak tett nyilatkozatában azt mondta, kevesebben vannak kint esténként, és vendég is kevesebb akad, de ő a fokozott rendőri jelenlétnek tulajdonította ezt.

Óriási hajtóvadászat kezdődött: kezdetben 200 rendőr dolgozott az ügyön, később további hatszáz főt rendeltek ki. Több tízezer órányi térfigyelő kamera felvételt néztek át a piroslámpás negyedből, hátha meglátják rajtuk az áldozatok valamelyikét. Erőfeszítéseiket csak félig övezte siker, ugyanis bár Taniát megtalálták a felvételeken, ahogyan beszáll egy sötét színű autóba, a felvétel nem volt elég éles ahhoz, hogy annak rendszámát is le tudják olvasni.

A rendőrség az utakon is igen nagy számban vonult fel, és szúrópróba-szerű ellenőrzéseket tartott az autósok körében.

A sajtóérdeklődés a tetőfokára hágott, és a helyi lapokat követően az országos médiában is igyekeztek minél több információt megjelentetni az ügyről, így hozták nyilvánosságra is az első letartóztatott gyanúsított nevét is, bár a rendőrség sosem nevezte meg hivatalosan a férfit. Tom Stephens valósággal kihívta maga ellen a sorsot, amikor egy interjúban elmondta, hogy ismerte mind az öt áldozatot, akik valamennyien jártak a lakásán is, továbbá hozzátette, hogy nem rendelkezik alibivel. Az interjúkat a BBC és a Daily Mirror is megjelentették, és a férfi MySpace oldaláról letöltött fotóival illusztrálták. A rendőrség nem mehetett el ilyen információk mellett, de később bizonyíték hiányában elengedték.

Ahogyan sok más sorozatgyilkossági esetben is már Hasfelmetsző Jack óta, ez a gyilkos is a sajtótól kapta „művésznevét”, így lett „a suffolki fojtogató”.

Több magáncég majd a News of the World is felajánlott nyomravezetői díjat, mely végül 300.000 angol fontra rúgott.

 

Az erdős területen megtalált három nő, Anneli Alderton, Annette Nicholls és Paula Clennell holttestén sikerült DNS-bizonyítékot találni, bár igen kis mennyiségben. Ez volt az első olyan valódi nyom, amelyen el tudott indulni a nyomozó hatóság. Hamarosan azt is bizonyították, hogy a három testen található DNS-minták ugyanattól a személytől származtak, amit ezután lefuttattak az országos DNS-adatbázison. Így került képbe egy helyi lakos, a 48 éves Steven Wright.

 

 

 

Steven Wright

A férfi már szerepelt a rendőrség nyilvántartásában, mert őt is megállították és kikérdezték az utakon. Tagadta, hogy ismerte volna a lányokat. Hamarosan kiderítették róla, hogy a vörös lámpás negyedben található London Road-on él és targoncakezelőként dolgozik. 24 órás megfigyelés alá vonták, mert a rendőrség mindenképpen biztos alapokon nyugvó letartóztatást kívánt a korábbi kudarc után – amit végül december 19.-én, a hajnali órákban hajtottak végre.

 

Steven Gerald James Wright egy norfolki faluban, Erpinghamben született 1958. április 24.-én, a család második gyermekeként a négyből. Édesapja katonai rendész volt, és amikor szolgálata külföldre szólította, a család is vele tartott, így éltek Máltán és Szingapúrban is. Édesanyja állatorvosi asszisztens volt, de igen korán elhagyta a családot, amikor Stephen mindössze 8 éves volt. A szülők később elváltak, és mindketten újra házasodtak.

Steven 16 évesen otthagyta az iskolát és beállt a kereskedelmi flottához dolgozni. Húszévesen megházasodott, feleségétől, Angela O’Donovantől egy fia született, Michael. A pár 1987-ben különvált, később hivatalosan is. Második házasságát Diane Casselel kötötte 1987-ben, de alig egy évvel később szakítottak. 1989-ben megismerkedett Sarah Whiteley-vel, akitől egy lánya is született 1992-ben.

Wright a flottától való kilépését követően több állást is betöltött, volt kamionsofőr, csapos, letartóztatásakor pedig épp targoncavezetőként dolgozott. Kocsmárosi állásának elvesztése már jelezte, hogy baj van: túlzásba vitt italozása és szerencsejáték-függősége miatt bocsátották el. 2001-ben elítélt bűnöző lett, ugyanis feljelentették, amiért 80 fontot lopott a kasszából, melyből tetemes szerencsejáték-tartozásainak egy részét akarta rendezni. (ekkor került be DNS-e a központi adatbázisba, mely alapján később a gyilkosságokkal megvádolták)

Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. Első alkalommal a ’90-es évek közepén, autójába zárkózva próbálkozott a szénmonoxid-mérgezéssel, másodszor 2000-ben, gyógyszertúladagolással.

Utolsó partnerét, Pamela Wright-ot (névrokonságuk csupán a véletlen műve) 2001-ben ismerte meg, és együtt költöztek Ipswichbe 2004-ben.

Hiába, hogy felnőtt élete döntő részében párkapcsolatban élt, sosem titkolta, hogy emellett rendszeresen veszi igénybe a prostituáltak szolgáltatásait már fiatal kora óta. Lindi St Clair, egy korábban prostituáltként dolgozó nő Wright letartóztatásakor azt állította, hogy ő még a ’80-as években vált a férfi támadásának célpontjává. A tárgyalás során a férfi bevallotta, hogy bizonyos masszázs- és szaunázóhelyekre járt rendszeresen, melyek valójában bordélyházként működtek, és az ipswich-i prostituáltakhoz is járt (köztük az áldozatok közül háromnál), miután partnere éjszakai műszakban kezdett dolgozni, amit szexuális életük sínylett meg.

 

A tárgyalás

Wright kikérdezése során élt hallgatási jogával, és bármilyen kérdést tettek fel neki, semmire sem válaszolt. 2007. május 1.-jén ártatlannak vallotta magát – tárgyalását 2008. januárjára tűzték ki, amíg mindvégig előzetes letartóztatásban maradt. 2008. január 16.-án, a tárgyalás első napján az ügyészség az első alkalommal tárt a nyilvánosság elé részleteket az üggyel kapcsolatban, köztük azt, hogy Wright-ot DNS-bizonyíték köti az áldozatokhoz.

További fontos – egyben perdöntőnek bizonyuló – bizonyíték származott Wright kocsijából. Mivel a nők prostituáltak voltak, kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az autóban kulcsfontosságú nyomokat találhatnak. Wright szomszédai elmondták a rendőröknek, hogy a kérdéses időszakban a férfi szinte mániákusan takarította a kocsiját. Ennek ellenére aprólékos kutatómunkával sikerült fellelniük két fontos nyomot: Annette Nicholls testén műszőrme-szálakat találtak, amelyek megegyeztek a kocsi szőnyegének anyagával, a hátsó üléshuzatról vérmolekulákat tudtak kinyerni, melyek egyezést mutattak Paula Clennell vérével. Wright fényvisszaverő kabátján további vérnyomokra bukkantak, melyek Annette Nichollstól és Paula Clenneltől származtak. Mindez már elegendő bizonyíték volt arra, hogy ezek a nők nem csupán jártak a férfi autójában – ami jóhiszemű kontaktus során is előfordulhatott -, hanem ő volt gyilkosuk is.

Az első két áldozattal, Tania Nicollal és Gemma Adamsszel kapcsolatban azonban nem álltak rendelkezésre hasonló nyomok, hiszen az ő testüket a tettes a patakba dobta, ami elmosott mindent. A törvényszéki szakértők újra megvizsgálták a holttesteket, és a helyszínekről is több kilónyi anyagot gyűjtöttek be, és a munka végül sikerre vezetett: Gemma hajában olyan poliészter- és akril mikroszöveteket találtak, melyek megegyeztek a Wright nadrágjából, valamint autójából vett mintákkal. Tania hajában is találtak egy fekete nejlonszövet-szálat, amely Wright kocsijának padlószőnyegéből származott. Az, hogy az autó padlószőnyegének egy szála az áldozat hajából kerül elő, önmagában is valószínűsíti, hogy vagy az autóban ölték meg, vagy pedig élettelen holttestét az autóban szállították.

A több, mint egy hónapon át tartó tárgyalás során Steve Wright is felszólalt saját védelmében: azt állította, hogy „felvette” Tania Nicolt az autójába, de nem folytatott vele szexuális aktust, mert megundorodott tőle, és inkább visszavitte a vöröslámpás negyedbe. Már ez is ellentmondásba keverte a vádlottat, hiszen amikor korábban kikérdezték, azt állította, nem ismerte a lányt, mi több, nem tudja, hogy merre van a vöröslámpás negyed. A továbbiakban a záporozó kérdések hatására egyre kevésbé tudta kontrollálni válaszait, és folyamatosan ellentmondásokba keveredett, míg végül már csak tagadni volt képes.

A tárgyalás végeztével az esküdtek – a kilenc férfi és három nő, akiket az eljárás alatt elvittek a holttestek fellelési helyeire és Wright lakásához is – csupán pár órányit tanácskoztak, majd bűnösnek találták ötrendbeli emberölésben. Az angol törvények szerint ez már automatikusan életfogytiglani börtönbüntetést jelent, azonban a bíró mérlegelhet, hogy tényleges életfogytiglanra ítéli-e a vádlottat, vagy lehetőséget ad a későbbiekben a feltételes szabadlábra helyezésnek. Wright esetében a tényleges életfogytiglan mellett döntöttek, tekintetbe véve, hogy a gyilkosságokat előre megfontoltan és tervezetten hajtotta végre.

A tárgyalást követően az öt áldozat családjai hálás szavakat intéztek a rendőség felé munkájukat megköszönve, de néhányuk kifejezte elégedetlenségét is az ítélettel szemben, mert szerintük Wright halálbüntetést érdemelt volna (ezt a büntetési formát azonban 1965 óta nem alkalmazzák az országban).

Wright bebörtönzése óta több alkalommal is szóba került, hogy fellebbez az ítélet ellen a bizonyítékok elégtelenségére alapozva, és arra, hogy a médiavisszhang miatt nem volt szabályos Ipswichben megtartani a tárgyalást. Érvei között szerepelt az is, hogy bár mind az öt áldozatra meztelenül találtak rá, sem autójában, sem pedig lakásában nem találták meg egyetlen ruhadarabjukat vagy ékszerüket sem. Első alkalommal elutasították, később ő maga vonta vissza kérelmét.

 

Lehetséges kapcsolatok

 

Wright elítélését követően felmerült a lehetőség, hogy más, felderítetlen bűncselekmények is kötődhetnek a nevéhez. Wright egy időben dolgozott egy luxushajón, a Queen Elizabeth 2-n a később eltűnt Suzy Lamplugh-val, és ismerték egymást. A nőnek 1986-ban veszett nyoma, majd 1994-ben nyilvánították halottnak, de holttestét sosem találták meg. Wright ex-felesége is megerősítette, hogy azokban a napokban, amikor a nő eltűnt, Wright szabadságon volt.

Ahogyan Lamplugh, úgy egy Vicky Glass nevű heroinfüggő nő esetében sem zárták ki a lehetséges kapcsolatot Wrighttal. Glass 2000 szeptemberében tűnt el Middlesbrough-ból, holttestét később egy patakban találták meg.

Sosem derült fény indítékaira, hiszen a nyomozó hatóságokkal jóformán szóba sem állt, és azóta sem szólalt meg semmilyen formában, pedig erre 2015-ben még édesapja is felszólította. Az idős férfi, ha közvetetten is, de felelősnek érzi magát a gyilkosságokért, hiszen részese volt a tettes világrajövetelének. Kifejezte abbéli aggodalmát is, hogy fiának lehetett egy társa a gyilkosságokban: „Jártam valamennyi helyszínen, ahol azokat a szegény lányokat megtalálták, és lehetetlennek tűnik, hogy ezt egyedül vitte volna végbe.”

 

 

Az ipswich-i sorozatgyilkosság több ellentmondásos politikai témára is rávilágított. Ezek egyike a prostitúció kérdése az Egyesült Királyságban, ami önmagában nem büntetendő cselekmény, csak a belőle származó bevételek illegálisak. A gyilkosságok rámutattak az örömlányok sérülékenységére, és az ország vezetésének mulasztásaira, ami az utcán zajló prostitúció visszaszorítását illeti. A jelentések szerint az utcai prostituáltak 95%-a kábítószerfüggő, és elsősorban függőségük költségeinek fedezése miatt kényszerülnek áruba bocsátani a testüket. Régóta zajlik a törekvés, hogy biztonságosabb és legálisan működő bordélyházak felé tereljék őket, illetve szóba került a svéd törvénykezéshez hasonló modell bevezetése is, miszerint nem a prostituáltat bünteti a törvényt, hanem a kuncsaftot, aki igénybe veszi a szolgáltatást.

 

Ritka, hogy a rovatban olyan sorozatgyilkossági ügyet mutatunk be, amely tragikus eseményláncolat ennyire rövid idő alatt zajlott le: 2006. december 2.-ától, vagyis az első holttest megtalálásától a tettes letartóztatásáig, 2006. december 19.-éig alig több, mint két hét telt el.

Steven Wright jelenleg is a legmagasabb biztonsági besorolású börtönök egyikében, Worcestershire-ben található a HMP Long Lartin-ban tölti büntetését.

 

Five Daughters (2010)

Az ipswich-i gyilkosságsorozat több feldolgozást is megért. Ezek közül az elsőt, az alább bemutatott Five Daughters című minisorozatot 2011-ben követte egy musical, ami a London Road címet viseli. A musical a verbatim színház eszközeit használja, vagyis a London Road lakóival, a környékbeli prostituáltakkal, és más, az ügyben érintett személyekkel készített interjúk szó szerinti előadása oly módon, hogy azokat a legkisebb mértékben se változtassák meg. Fogadtatása rendkívül kedvező volt, több díjra is jelölték a művet, majd 2013-ban bejelentették, hogy filmet is készítenek belőle, ami végül 2015-ben látott napvilágot.

A 2010-ben elkészült, háromrészes Five Daughters a BBC gondozásában jött létre. A készítők az áldozatok családjainak támogatását kérték a sorozat elkészültéhez, amiben hármójuk részt is vett; az író, Stephen Butchard pedig az ipswich-i rendőrséggel, a helyi drogrehabilitációs intézményekkel is együttműködött.

A minisorozat célja az volt, hogy az eseményeket az öt áldozat szemszögéből mutassa be, és már a cím is sugallja a készítők hozzáállását: ezek a nők valaki lányai, testvérei voltak, valódi emberek. Úgy szerették volna bemutatni őket, ahogyan családjuk ismerte, és bár Brian Clennell, Paula édesapja tartott tőle, hogy rossz fényben fogja feltüntetni az elkészült mű őket, a sorozattól igen messze áll az áldozathibáztatás. A sorozat bemutatása ellen ágált Wright testvére, David is, aki hisz fivére ártatlanságában, és úgy vélte, hogy a megjelenés veszélyezteti majd esélyeit az új tárgyaláson.

A Five Daughters különös érzékenységgel mutatja be ezeknek a nőknek a történetét, a színészi munkát sem érheti kritika. Kiemelném, hogy egy 100%-ban drámai sorozatról van szó, így a gyilkosságokról mi magunk is csak úgy fogunk értesülni, ahogyan szereplőink: a híradót nézve. Az ehhez hasonló igaz történeteket feldolgozó filmek, vagy sorozatok esetében (így e rovatban minden alkalommal) külön szempontként kezelem, hogy az adaptáció hogyan viszonyul a valósághoz, és a Five Daughters e téren is magasan kiemelkedik minőségében. Iskolapéldája annak, hogyan filmesíthetünk meg eltúlzott dramaturgiai fogások nélkül is egy közelmúltbeli eseményt.

Célját maradéktalanul beváltja: a rendőrséget a háttérbe szorítva, az áldozatokat hozza közel hozzánk, ráébresztve a talán túl sok krimit fogyasztó, és ettől elidegenedett nézőt, hogy a meggyilkoltak nem csupán holttestek, hanem valaha érző, lélegző személyek voltak. Legközelebb, ha olyan hírt hallunk, hogy egy prostituáltat meggyilkoltak, gondoljunk arra, hogy az illető egy nő volt. Valakinek a lánya.

Kinek ajánljuk: Kizárólag drámai művekre nyitott olvasóinknak.

Értékelés: 8/10

Blissenobiarella