James S. A. Corey: Leviathan Falls (2021)

A Leviathan Falls-szal végkifejletéhez érkezett Ty Franck és Daniel Abraham kilenc kötetes űr-eposza, a Térség (The Expanse) sorozat. A Tiamat’s Wrath 2019-es megjelenése óta a rajongók lélegzetvisszafojtva várták hogyan ér végét a Rocinante legénységének kalandja. Vajon a sorozat általánosan magas színvonalához passzoló lezárást kapunk? Esetleg a szerzőpáros bicskája beletörik a nagy erőfeszítésbe, hogy minden szálat megfelelően elvarrjanak? A hegyek vajúdtak és tavaly november 30-án lehullott végre a lepel a nagy műről. Most talán kiderül, hogy érdemes volt-e várni.

Az eredetileg meghirdetett október 28-ai megjelenés bő egy hónapot csúszott – de ezt már láttuk korábban is Coreyéktól, semmi szokatlan nincs ebben. A hangoskönyv formátumra még további két hetet kellett várni, így meglehetősen kiéhezve vetettem rá magam a Leviathan Fallsra valamikor december közepén. A szokatlanul hosszúra nyúlt alkotói folyamat számomra legkellemetlenebb mellékhatása az volt, hogy bizony rá kellett döbbennem, hogy időközben meglehetősen megkoptak az előző kötet történéseit felidézni hivatott emlékeim. Ez azért volt különösen problémás, mert a Leviathan Falls nem sokat cicózott azzal, hogy felidézze ki, meddig és hány méter, azonnal belevágott a dolgok közepébe. Mintha csak azt feltételezné, hogy betűre pontosan fel tudom idézni a Tiamat’s Wrath záró sorait. Két és fél év telt el azóta. Számtalan jobb-rosszabb regénnyel terhes két és fél év.

Ez a kissé kellemetlen – futok a történések után – érzés egészen talán a könyv egyharmadáig ki is tartott, akkorra tudtam úgy-ahogy a fejemben helyrerakni a dolgokat és immáron teljes figyelmemet az új kötetnek szentelni. Mindezek ellenére nem hiszem, hogy a végelszámolásnál ennek jelentőséget kellene tulajdonítani: hogy a házi nem volt készen, az bizony az én hibám és nem a szerzőké. Egy júzer-frendlibb felütés a regényeket folyamatukban olvasókat terhelné felesleges önismétléssel, szóval rendben van ez így. Vegyük fel hát a történet fonalát ott, ahol 2019-ben elejtettük.

Ty Franck és Daniel Abraham

Lakóniai fogságából szabadult Holden, a kiszabadítására tett erőfeszítések közben elhunyt, majd az idegen drónok által feltámasztott Amos, valamint a trónörökös-kamaszlány Teresa csatlakozik a Rocinante legénységéhez és együtt szélsebesen elhagyják a lakóniai rendszert. Winston Duarte magához tér a kómából (ha lehet ezt így nevezni egy protomolekula által felturbózott félisten esetében), majd nemes egyszerűséggel eltűnik. A keresésére felkért Alianna Tanaka ezredes a Rocinante után ered remélve, hogy Teresán keresztül a Főkonzul nyomára akad. Nem is kell sokáig várnunk arra, hogy Alianna és a részben Naomi vezette ellenállás összemérje erejét, melyből egyik fél sem kerül ki veszteségek nélkül.

Mindeközben az Adro rendszerben Elvi Okoye és tudóscsapata egy idegenek által alkotott, bolygó méretű objektumot vizsgál, mely talán válaszokkal szolgálhat az ősi faj eltűnésének rejtélyére. Az idő sürget, ugyanis a lappangó, interdimenzionális ellenség – mely az ősi faj vesztét okozta – folyton azon munkálkodik, hogy elhozza az emberiség végpusztulását is, ahogy évmilliókkal ezelőtt már megtette azt a kapuk építőivel. Duarte végül előkerül egy olyan tervvel felvértezve, mely ugyan megmentheti az emberiséget, ám az ár, amit fizetniük kell, túlságosan magasnak látszik. Létezik esetleg más mód a fenyegetés elhárítására? Meg lehet állítani az isteni babérokra törő Duarte őrült tervét és leszámolni az ellenséggel, melyhez még egy technológiailag sokkal fejlettebb faj tudása is kevés volt?

Az elbeszélés a szokásos nézőpontváltásos módon történik, legtöbbször Jim, Naomi, Tanaka és Elvi szemén át láthatjuk a történéseket. Az egységet megbontja, hogy ezúttal a fő narrátorok mellett számos más nézőpontot is kapunk – Alex, Kit (Alex fia), Teresa, Fayez, csak hogy a fontosabbakat említsem, de a lista még hosszan folytatódik. Ez érzésem szerint inkább elvesz, mint hozzáad a narratívához, valamint felborítja az eddig jobbára létező egyensúlyt a nézőpontok között. Nem éreztem minden esetben indokoltnak ezt a csapongást a narrátorok között, talán az egy fejezetet leszámítva, ahol a Duarte által az emberekre erőltetett kaptár-tudat hatásait mutatták be.

Időnként közbeszúrt kvázi fejezetekként újra előkerülnek a Cibula Burn óta pihentetett közjátékok is, ezúttal a Nyomozó helyett az Álmodó főszereplésével. Ezek a szándékoltan homályos, sejtető módon – már-már metaforákban – megírt monológok ugyanazt a célt szolgálják, mint a Cibula Burnben: ezeken keresztül nyerhetünk bepillantást az idegen faj gondolataiba, történetébe. Habár az igyekezet érthető, hogy egy idegen faj gondolkodását így ábrázolják, ezek a szekciók mégis mesterkéltnek és nehezen értelmezhetőnek tűnnek. Ha már a Cibula Burn előkerült: Tanaka jóformán egy-az-egyben Adolphus Murtry újraszínezésének hat, valamivel tetszetősebb külsővel, bár a Holdentől az arcába kapott golyó után már ezt sem merném bizton állítani.

Mit is várunk tehát egy többcsúcspontú, kilenc köteten át tartó, élő és lélegző világot felépítő regényfolyam záróakkordjától, ami ráadásul egy primordiális, kozmikus szintű (már-már Lovecraft nagy öregjeire hajazó) ellenséget állít hősei – és az egész emberiség – ellenébe? Hát szerintem minimum azt, hogy eldobjuk az agyunkat tőle! De ha azt nem is, de legalább elmondhassuk, hogy na ezért megérte végigolvasni a kilenc kötetnyi jobban-rosszabban megírt könyvet, hiszen átéltünk valami revelációt, valami ‘aha’ pillanatot, hogy na igen, ez volt az egész hátterében, most már minden világos. Az, hogy esetleg a hőseinktől is méltóképpen búcsúzzunk – akik csak-csak hozzánk nőttek 9 kötet alatt -, az csak hab a tortán.

Jó, értem én, hogy az Expanse széria első sorban kalandregény és csak másodsorban science-fiction, de azért a korábbi nyolc kötet alatt akadt néhány olyan jól kitalált ötlet, amitől még a hard-core sci-fi fanatikusok is csettinthettek a nyelvükkel. A Leviathan Falls-szal az a baj, hogy nem dobtam el az agyam tőle, sőt már-már csalódottan tettem le az epilógus végeztével. Derék iparosmunka, helyenként egy-egy emlékezetes ötlettel, itt-ott talán egy picit túlírt, túltolt belső monológokkal, de a régóta megoldásra váró rejtély felfedése, valamint a konfliktus végső megoldása nem hozott lázba. És ez valahol baj, mert egy sorozatnak, ami 2020-ban elnyerte a legjobb sorozatnak járó Hugo-díjat (a sci-fi “Oscárja”), ezzel nem kéne megelégednie.

Egy valóban epikus regény-sorozat ért véget tehát a Leviathan Falls-szal és jól is van ez így. A széria láthatóan kifáradt, a szerzőket is talán jobban motiválta a kiadóval kötött szerződés így bő tíz év távlatából, mint az alkotói folyamat maga. Az utolsó kötet – a felsoroltak ellenére – nem méltatlan arra, hogy helyet kapjon a polcon, de a képzeletben felállított James S. A. Corey bibliográfia dobogójának a közelébe sem került (szvsz. Strange Dogs – novella, Abaddon’s Gate, Leviathan Wakes, kb. ilyen sorrendben). És persze van valami, amit a szerzőpáros igenis elmondhat magáról: valóban sikerült egy eleve kilenc kötetesre tervezett sorozatot kiizzadniuk magukból, ami például Ty Franck egykori munkaadójának (George R. R. apónak) vélhetően soha nem fog sikerülni. Az, hogy a regényfolyam véget ért, nem jelenti azt, hogy The Expanse tartalom nélkül maradnánk. Ugyan a Leviathan Falls magyar fordításáról eleddig nem találtam információt, de az angolul értők számára márciusban érkezik egy új novella (The Sins of our Fathers – a történet valódi “lezárása”), egy kötet, mely az összes novellát és elbeszélést tartalmazni fogja (Memory’s Legion) valamint a Prime Video a napokban adta ki a The Expanse filmsorozat új (és a hírek szerint egyben utolsó) évadjának záró epizódját is. Csak le kéne már ülni elé és megnézni.

Értékelés: 7/10

Gabblack

moly moly.hu logo

3 Comments on "James S. A. Corey: Leviathan Falls (2021)"

  1. Én azért nagyon várom az utolsó kötetet és a fenti kritika írója egyet ne felejtsen el, ő csak kririkaírásig jutott, viszont a szerzők odatettek 9 kötetet. Izgalmas történettel, jó dialógusokkal, megdöbbentő fordulatokkal, tűpontos biológia és fizikai leírással. Ha zavarta a nyolcadik kötet végének az elfelejtése miért nem olvasta újra. Egy kritikustól alap lett volna és az utolsó kötet harmadát nem kellett volna végigszenvedni.

    • gabblack | 2022-07-17 at 12:23 | Reply

      Kedves Gabriella!
      A helyzet az, hogy még kritikaírásig sem jutottam… Tudja, ezek az írások recenziók, nem kritikák. Ahogy írja is, egy magára valamit adó kritikus nem engedheti meg, hogy ne csinálja meg a házi feladatát. A Cinegore szerkesztősége teljesen non-profit módon működik, szerkesztőink – köztük én is – szabadidejüket áldozzák a tartalmakra és cserébe a legtöbb, amit kapunk, az néha napján egy-egy recenziós példány a partner kiadóktól, esetleg mozijegy filmpremierekre. Írásaimban semmiféle globális és követendő értékrendet, minőségi standardot nem kívánok közvetíteni vagy az olvasókra erőltetni. Ezek élménybeszámolók – sem többek, sem kevesebbek – és így is kell értelmezni őket. Személyes vélemény egy olvasmányról, amiről mindenkinek meglehet a sajátja. Remélem az öné pozitívabb lesz.

  2. Szun Vukong | 2022-09-04 at 10:53 | Reply

    “Ízlésről legfeljebb pofozkofni lehet” (P.R.)

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.