Winnie the Pooh: Blood and Honey (2023) (Micimackó: Vér és méz)

Nem túlzás azt állítani, hogy anno az is felkapta a fejét a készülő mű kapcsán, aki életében nem látott még egyetlen horrort sem. Ebből a szempontból tehát tökéletesen működött a popkult alapötletre építő bizarr és polgárpukkasztó irány, vagyis sikeresen kitört a radar-alattiság csapdájából. Mert legyünk őszinték: a sokat próbált trash-rajongókon kívül ugyan ki nézné meg egy teljesen ismeretlen angol író-rendező, bizonyos Rhys Frake-Waterfield (Area 51 Incident, Demonic Christmas Tree) nem éppen hatalmas költségvetésű művét? Így viszont, hogy a nemzetközi forgalmazás után hazánkban is moziba került, minden kíváncsi-fáncsi előtt ott a remek lehetőség!

Korábbi események hatására traumatizált főhősnőnk baráti társaságával – kiirthatatlan sztereotípiáknak hála akad köztük dögös vörös, insta-hercegnő, leszbikus párocska na meg persze okoska – egy erdei kisházat foglal le magának abból a célból, hogy digitális detoxot hajtsanak végre. Film valamiért kerüli a zsánerre oly jellemző füvezős-piálós-szexelős kliséket, így csak egy egészen szolid jakuzzi-jelenetet enged meg magának, mikor végre megjelennek a címszereplők, és vegzálni kezdik a csajszikat. A megfogyatkozott brancs társuk elfogása után a gyilkos állatok után lopakodik, és Micimakó üregében (vagy inkább műhelyében?) meg is találják barátnőjüket, grátiszba pedig még az ott raboskodó Róbert Gidát is kiszabadítják. Majd pedig folytatódik a hajsza a sötét erdőben…

Ha a főcím előtti tíz percet nem számoljuk – amelyben a kedves narrátor némi elkerülhetetlen kannibalizmust is tartalmazó előtörténetet oszt meg velünk, illetve Róbert Gida (vagy hát Milne eredeti névadásában Christopher Robin) barátnőjének elmeséli, hogy az egyetemi tanulmányai előtt miként haverkodott a Százholdas Pagony antropomorf állataival, mely mára egy furcsa emlékké halványodott számára -, akkor gyakorlatilag egy teljesen átlagos, százötvenezredik slasher kapunk, alig másfél órás szűk terjedelemben. Mivel ez a műfaj köztudottan nem az igényes kidolgozásáról híres, és még csak nem is csavaros történetmesélés vagy még kevésbé a szofisztikált karakter megjelenítéséről, nem vártam tőle túl sok mindent. A műértők többsége ezeket a még saját zsánerében is kissé lenézettnek, olcsónak vagy éppen bugyutának vélt történeteket általában bűnös élvezetekként szokta fogyasztani. Valaki A mi kis falunk kínos ordenáréskodásait falja nagykanállal, míg mások a kereskedelmi pöcegödrök kritikán aluli híradóit, nem vagyunk egyformák. Szóval ott tartottam, hogy egy standard slasherhez képest némileg kellemeset csalódtam.

Adott tehát két tagbaszakadt vidéki tahó külsőségeivel bíró maszkos egyén, Micimackó és Malacka – legalábbis a játékidő alatt ők ketten mutatják meg magukat az erdei kompániából. És itt álljunk meg egy kicsit, mert ugye a trailerből nem derül(het) ki, hogy akkor ők tulajdonképpen kik is valójában. Milne meséjének karaktereit (maszkjait) magukon hordó sorozatgyilkos emberek vagy Róbert Gida bekészült elméjének képzeletbeli szörny-szüleményei, esetleg még durvábban használja az alkotó a metafikció lehetőségét? Nyilván én gondoltam megint túl. Szó sincs ilyesmiről, ugyanis Micimackó és Malacka ebben a horrorisztikus adaptációban szimplán csak antropomorf (vagyis emberszerű) állat-karakterek, akik két lábon járva, egy szót sem szólva osztják a halált. Csekély értelmű medvebocsunk néha, két brutális gyilok között befal egy kis mézet, de nyoma sincs a mesében szereplő más jellegzetességeknek.

Már-már halhatatlansággal kacérkodó, szívós mesehőseink egyébként változatos eszközökkel szórják a halált: valaki aprítógépben végzi, mások kobakját a kocsi kerekei lapítják szét, akad fejlevágás meg torkonszúrás. Kedvencem mégis, amikor a láncoktól hemzsegő, varacskosdisznó kinézetű Malacka egynegyvenes vízben dühösen gázol a medencében, és bontókalapácsa szétloccsantja az aktuális lányka agyát – na, ez több mint bűnös élvezet, haha! Apropó: lánykák. El sem hiszem, hogy végre látok egy olyan slashert, amiben a leöldösésre váró emberanyag nem (annyira) irritáló és/vagy elviselhetetlenül kínos, hogy már az első percekben kinyíratnám mindet, ha rajtam múlna. Ez is valami. Utóbbi tényező talán abból fakadhat, hogy filmünk játékidejének rövidsége okán nem pazarol snittet az áldozatok öncélú haszontalanságainak aprólékos bemutatására. Meg sok minden másra sem, így a film második harmadától kezdve viszonylag konstans, és kerüli az üresjáratokat. Cserébe sajnos minden jelenet túlontúl sötétbe burkolózik.

Már most felröppentek hírek a folytatásról, és ha emlékezetem nem csal, más mesehősöknek is tervben van hasonlóan horrorisztikus és modern adaptációja. Szűk költségvetésű, viszonylag komolytalan szórakoztatást szem előtt tartó produkcióként szerintem eleve hülyék lennének kihagyni ezt a lehetőséget. Főleg, mert a cikk elején említett tízperces meta-narrációt nem számítva, teljesen ugyanolyan gyilkolászós alkotás születhet, amelyhez később bármilyen rajzfilmet, mesét vagy akármit hozzá lehet csatolni, alibiként. Teljesen ugyanaz, mintha Micimackóból mondjuk pornó-változat készülne. És, a világot ismerve már készült is. Szóval a cuki animációs filmek sokadik, DVD-re legyártott folytatása, gyengus spin-offja, illetve klasszikusok élőszereplőkkel re-animált változatai mellett úgy tűnik, egy újabb irányvonal van születőben.

Értékelés: 5,5/10

eyescream

Be the first to comment on "Winnie the Pooh: Blood and Honey (2023) (Micimackó: Vér és méz)"

Leave a comment

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.