Igaz történet alapján: A Hungária körúti rablógyilkosság

Jó szokásom csontvázakat kiborogatni a szekrényből, különösen, ha “a szocialista időkben rend vót, nem vót ám bűnözés!” kezdetű hőskölteményt szeretném kicsit megcáfolni. Hála az információ szabad(abb) áramlásának, a levéltárak szélesebb tömegek előtt való megnyílásának, a kerti budin is villámgyorsan hasító internetnek, kedvünkre kotorászhatunk a XX. századi történelem kukájában. Nekem legalábbis ez az egyik hobbim. Éppen ezért nem meglepő, hogy a közelmúltban egy, az 1970-es években történt, brutális kettős gyilkosság sztoriját sikerült előhalásznom, és mivel kellőképpen idegráncigáló, az elkövető kiléte pedig a mai napig nem derült ki, nem volt kérdés: írni fogok róla! Remélem, mostanra már minden kedves olvasóm izgalmi állapotba került, nem is feszíteném tovább a húrt, érkezzen a Hungária körúti bankrablás története.

 

A bemutatni kívánt eset több néven is befúrta magát a magyar köztudatba: hivatkoznak rá, mint Hungária körúti bankrablás, mint Hungária körúti rablógyilkosság és mint Hungária körúti kettős gyilkosság. Írásomban ezeket az elnevezéseket fogom variálni.

1977. március negyedike átlagos napnak indult. Esett az eső, ahogy ilyenkor, tél végén – kora tavasszal általában szokott. A Hungária körút 10/A szám alatti Országos Takarékpénztár-fiók két munkatársa (aprócska iroda volt, ketten dolgoztak benne összesen) éppen kifüggesztette a bejárati ajtóra az “Ebédszünet 13:30-14:00” táblát, majd nekiláttak megteríteni és kicsomagolni a magukkal hozott elemózsiát. (Egyes források szerint az ebédszünet 13:00 és 14:00 közé esett, azaz nem fél órán át, hanem egy órán át tartott.) Azaz, hogy ezt tették volna, azonban az ügyféltér egyik rejtett zugából előlépett egy férfi és a kiszolgálópult felé vette az irányt…

OTP fiók táblája

 

Ez a bizonyos illető aztán átugrotta a pultot és túszul ejtette a két dolgozót: Bukta Józsefné fiókvezetőt és Pátrovits Sándorné pénztárost. Mivel lőfegyver volt nála, csak minimális ellenállásba ütközött, amikor a hölgyeket a bankfiók mosdójába terelte, letérdepeltette és hidegvérrel fejbe lőtte őket. A kasszából kivett „egy kis pénzt”, egészen pontosan 113 600 forintot, ami akkoriban több mint kétévi átlagkeresetnek felelt meg. Ez szép summa volt, azonban a fiók többi részén ennek a sokszorosa lapult (milliós tételekről beszélünk), ezt azonban érintetlenül hagyta, inkább sietve távozott a helyszínről.

Szerencsétlenségére, az épület előtt már várakozott néhány ügyfél, akik – ha csak másodpercekre is – képesek voltak megfigyelni az elsiető személyt, s a későbbiekben tudtak személyleírást adni a nyomozóknak. Egyikük, egy Kővári Ilona nevű könyvelő például azt mondta a nyomozóknak, hogy az illető a húszas évei közepe felé járhatott, alacsony, sovány beesett arcú, mogorva tekintetű volt. Feltűnő volt dús, bozontos, sötét haja is, amit jobbról balra fésült. Akkoriban nem nagyon hordtak ilyen frizurát az emberek. Ezen kívül bajuszt is viselt, erről nem tudni, hogy valódi volt-e vagy ragasztott ál-bajusz. Ami az öltözékét illeti, sötét ruha és sötét kabát volt rajta. Egy másik szemtanú – szintén egy hölgy, Göblyös Györgyné – pedig egy világos színű (feltehetően világoskék) Zsigulira lett figyelmes, amelyben hárman ültek és miután a titokzatos férfi bepattant a járműbe, amaz csikorgó kerekekkel, füstfelhőt hagyva maga után elszáguldott. Egy harmadik ott tartózkodó, Buczkó György, azonban éppen hogy sötét színű Zsigulit említ vallomásában, a többi részlet viszont stimmelt (távozás gyorsasága, a gépkocsiban ülők kinézete, stb.).

Fantomkép a feltételezett elkövetőről

 

Ahogy telt az idő és közeledett a szünet vége, úgy lett egyre hosszabb a nyitásra várakozók sora és ezzel egyenes arányban uralkodott el rajtuk a türelmetlenség is. Az ajtó ugyan nyitva állt, ám a fiók belsejében mintha nem tartózkodott volna senki… Végül aztán egy katonatiszt, név szerint Gál Sándor elégelte meg a jólnevelt ácsorgást és ő lépett be először. Mivel a kiszolgálópult környékén síri csend honolt, hátra ment körülnézni, de amit ott megpillantott, abban nem volt köszönet! A mellékhelyiségben rátalált a két OTP dolgozó vérbe fagyott holttestére. Nem volt kérdés, azonnal értesítette a rendőrséget, akik gyorsan ki is szálltak a helyszínre.

A Hungária körúti kettős gyilkosság ügyét nagyjából egy ötven fős alakulat próbálta felderíteni. Hónapokon át dolgoztak, eredménytelenül. Az eset tanulmányozásakor számos ellentmondással találhatjuk szemben magunkat, hogy a nyomozásban résztvevők szerencsétlenkedéseiről ne is beszéljek… Ez egyébként jellemző volt a szocialista érában elkövetett bűnügyek megoldásakor, hogy az úgynevezett “szakemberek” rutintalanok voltak, nem tanúsítottak profi hozzáállást. Ezt később még bővebben kifejtem.

A Hungária-körút látképe anno

 

Érdemes figyelmet szentelni annak a ténynek, hogy a bankfiók közvetlen környezetében volt a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, egy honvédségi lakótelep, a MÁV- és a Hős utcai lakótelep, az MTK sportpálya, a Budapesti Közlekedési Vállalat remíze és a Százados úti kenyérgyár, tehát forgalmas helyen volt, sok ember adta át egymásnak a kilincset, emiatt a gyanúsítottak listája is igen hosszúra nyúlt kezdetben. A bankfiók ügyfeleinek ellenőrzése természetesen elsődleges feladat volt. A kiszolgálópulton vérfoltokat és egy lábnyomot is találtak, de megfelelő technológia híján nem jutottak velük sokra, a vérvizsgálatból mindösszesen annyi derült ki, hogy a folt a két áldozat vérét és még egy harmadik személyét tartalmazza…

 

Az indítékkal és az elkövető kilétével kapcsolatban több teória is felmerült.

Amit legelőször vizsgáltak, az a katonai/honvédségi összefüggés volt. Ugye mint már mondtam, az Akadémia és a tiszti lakótelep közelsége miatt hatványozottan magas volt a környéken cirkáló bakák száma, azonban ez így önmagában kevés lenne az üdvösséghez. A ballisztikai vizsgálat megállapította, hogy a gyilkosságot egy 7.62 kaliberű, 48 mintájú, ún. TT-pisztollyal követték el. Ilyet akkoriban munkásőrök, rendőrök és – ki nem találjátok – honvédek viselhettek. A kört ugyan leszűkítette, azonban még így is több ezer példány volt a fegyverből, s ezekhez több ezer bejegyzett tulajdonos tartozott. Az sem állja meg a helyét, hogy a tettest többen bozontos hajú illetőként írták le, hiszen ez a hajviselet nem volt megengedett a Néphadsereg kötelékeiben, a katonák mind rövidre nyírt frizurát kellett, hogy viseljenek. (A rendőrök és a munkásőrök esetén is ugyanez volt a szabály.)

A szerelmi szál már egy hajszállal közelebb állhat az igazsághoz. Egy csipetnyivel ugyanis nagyobb a valószínűsége annak, hogy a kettős gyilkosságot féltékenységből követték el. Ha jobban szemügyre vesszük a két OTP dolgozó nő magánéletét, láthatjuk, hogy Bukta Józsefné fiókvezető harmonikus családi életet tudhatott magáénak. Férje pedagógus, két gyermeket neveltek, nem sok köze lehetett az elkövetőhöz. A gyanú így a meglehetősen laza erkölcsű kolléganőjére terelődött. A szóban forgó Pátrovics Sándorné pénztáros ugyan megtartotta egykori férje nevét, azonban már elváltak, az asszony pedig csak a jóisten tudja, hány férfival bonyolódott mindenféle ügyekbe. A nő nagyjából háromszáz férfival feküdt le és az ezret is túllépi azoknak a száma, akik udvaroltak neki, illetve akikkel “jóban volt”. A nyomozás során kiderült, szexuális partnerei között szerepel a fóti lőszergyár parancsnoka is, aki simán hozzá tudott férni bármilyen fegyverhez is, járhatott is Pesten az elkövetés időpontjában, kihallgatásakor pedig nem tudta bemutatni szolgálati fegyverét (ugyanilyen TT.pisztolya volt, mint amelyikkel elkövették a bűncselekményt). A szóban forgó tárgyat aztán a Dunából halászták ki. A szakértők hosszasan vizsgálták, órák hosszat lövöldöztek vele különböző szögekből, különböző távolságokra, különböző célpontokra, ám nem sikerült egyértelmű egyezést találni. A férfi alibijét is több munkatársa tudta igazolni: egy elő-nőnapi összejövetelen vettek részt munkahelyükön, így emberünk végül szabadon távozhatott. Mindenesetre az, hogy a gyilkos ismerte az egyik (vagy mindkét?) áldozatot, megmagyarázza, hogyan juthatott be a férfi a bank kiszolgálóterébe. Pátrovics Sándorné többi szeretőjét is kihallgatták – már amennyit lehetett – de mindenki képes volt igazolnia magát, valamint egy tevékenységet (szemtanúkkal) az elkövetés pillanatára. Felmerült a gondolat, hogy esetleg külföldi lehetett az ámokfutó, ám ez a szál is hamar elhalt. A Göblyös Györgyné által leírt személygépkocsit sem sikerült azonosítani, kézre keríteni.

Nyomozati anyag

 

Mint ahogy azt már fentebb írtam, számos hiba csúszott a rendszerbe a nyomozás során. A tapasztalatlan nyomozók először sokkot kaptak, majd mindent összejárkáltak és elmozdítottak vagy akaratunkon kívül használhatatlanná tették a tárgyi bizonyítékokat. A szárnyra kapó szóbeszéd sem segített a dolgon: úgy megszaporodtak a városi legendák magas rangú pártfunkcionáriusokról, egy Moszkvába szökött szovjet tisztről, egy görög menekültről, aki nem mellesleg partizán volt, hogy egyre nehezebb lett kibogozni az igazságot. Aztán ott van még egy sorozatgyilkos rab, Soós Lajos, a (többek között) ferihegyi rendőrgyilkosság elkövetője azt állította, hogy ismeri a rablógyilkosság részleteit, azonban túl sokszor módosította a mondókáját, bele is zavarodott rendszeresen, végül kiderült, hogy csak blöfföl és időt akart nyerni a kivégzése előtt…

A szocialista igazságszolgáltatás másik sajátossága volt még, hogy az ilyen borzasztó eseteknél a bennfentesek igyekeztek hírzárlatot bevezetni vagy csak nagyon minimális információt a köznép számára bocsátani, hogy ne borzolják az idegeket, illetve fennmaradjon annak látszata, hogy a vasfüggönyön innen sokkal biztonságosabb a létezés, mint a hanyatló Nyugaton.

És persze a teljes hírzárlatot sem sikerült kivitelezni, méghozzá azért, mert a szemtanúk beszámolói alapján készült fantomképet áprilisban közzétették a Kék fény című televíziós műsorban. A sztori véletlenül került adásba, ugyanis a belügyminiszter az utolsó pillanatban odatelefonált Szabó Lászlónak, aki akkoriban sztár-bűnügyi riporter volt, hogy szigorúan tilos beszélniük a Hungária körúti rablógyilkosságról, annak ellenére, hogy a műsort már megszerkesztették. Ahogy Szabó rohant volna a műsorkészítő főszerkesztőhöz, megbotlott és elesett egy kábelkötegben, eltörte a bokáját, az információt már nem sikerült átadni, a műsor cenzúrázatlanul lement. Mondanom sem kell, botrány lett belőle, égtek a telefonvonalak, kirúgási, meghurcolási hullám vette kezdetét, Szabó maga is felajánlotta, hogy lemond, de Kádár János végül megkegyelmezett és felhívta a kórházban, hogy erre semmi szükség.

A rendszerváltás után azért már jóval többet lehetett tudni az esetről. 1989 után számos népszerű lap lehozta az esetet újra és újra, olyanok, mint a Magyar Nemzet, a Népszabadság, a Népszava vagy a Reform. 1997-ben az esemény huszadik évfordulóján pedig az ügy elévült, lezárták. Az elkövető kilétére azóta sem derült fény. Kovács Lajos egykori rendőrezredes, akinek egyébként ez volt az első komolyabb munkája, három évtizeddel később úgy nyilatkozott, hogy az, hogy a mai napig nem lett meg a tettes, a rendőrség óriási szégyene. Egy másik forrás “a magyar rendőrség mindmáig legdilettánsabb nyomozásá”-nak nevezi az ügyet.

 

Norka

 

Be the first to comment on "Igaz történet alapján: A Hungária körúti rablógyilkosság"

Leave a comment

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.