Veres Attila: Odakint sötétebb című első regényével a tavalyi évben elsöprő sikert aratott. Mind a kritikusok, mind az olvasók imádták a csipetnyi lovecrafti utóízű, a mai tucatregénytől merőben eltérő horror sztorit. Attila ügyesen érzett rá, hogy mit kíván a zsáner, és azt szinte tökéletesen ágyazta be kis hazánk környezetébe. Sokan már tűkön ülve várják új regényét, ám addig is, hogy ne koplaljanak rajongói, nemrégiben megjelent első novellás kötete is, Éjféli iskolák címen. Erről a kötetről és más egyéb dolgokról kérdeztük Attilát.

Lovecraftot és Ligottit említed, hogy néha benne vannak a szövegeidben. Rajtuk kívül volt
még olyan alkotó (akár író, akár más területről), aki hatott rád annyira, hogy visszaköszön a
novellákban?

Igyekszem elkerülni, hogy direkt hatások bukkanjanak fel a történeteimben, de ettől függetlenül van egy sor szerző, akik gondolom meghatározzák, hogy hogyan írok. Ilyen például Clive Barker, akinek a könyveit nagyon sokat forgattam fiatalon, és határokat nem ismerő fantáziája nyilván megkerülhetetlenül hatott rám. Talán még ilyen William Gibson, akiben az a nagyon jó, hogy hiába ír high concept sztorikat, mindig elsősorban a karakterekre és az apó részletekre koncentrál; ezt szerintem én is tőle lestem el, elsősorban a Számláló nullára nyitó fejezetéből és a Mona Lisa Overdrive azon jeleneteiből, amikor tulajdonképpen semmi sem történik. Nagyon szeretném, ha
érezném a szövegeimen Jorge Luis Borges hatását, de ezzel valószínűleg minden szerző így van. Egyszer írtam egy novellát, ami megpróbálta emulálni Cormac McCarthy stílusát, utána megfogadtam, hogy többet nem csinálok ilyen hülyeséget; ettől függetlenül ha egyszer valaki olvasott McCarthy-t, az utána szerintem kicsit másképp ír.

Az, hogy a kötetben megjelenő novellák többsége “az átlagos hétfő reggelek” rémültéről szól, hogy mindegyik lehozza emberi szintre a felfoghatatlant mennyire tudatos döntés? Általában is ez a kifejezésmód áll hozzád közel, vagy direkt a kötet kedvéért válogattál ilyen
írásokat?

Én így szoktam írni; szerintem ez érdekes, szórakoztató és releváns. Valamikor máskor, egy másik évtizedben vagy egy másik életben talán mást tartanák relevánsnak; lehet, hogy epikus fantasyben tudnám magam kifejezni, vagy paranoid thrillerben, vagy esetleg tiszta szépirodalomban. Nem engedek ki történetet a kezeim közül, ha úgy érzem, hogy hatástalan, vagy semmitmondó. Ahhoz, hogy ebben a pillanatban bármit tudjak állítani a világról, az országról, magamról vagy másokról, a dolgokat le kell hoznom a hétfő reggelek szintjére, hiszen mindannyian ott vagyunk. Az egész életünk egy hétfő reggel; bármilyen iszonyat egy ilyen reggelen fog velünk megesni. És úgy gondolom, ebben a pillanatban az iszonyat a legpontosabb eszköze a köznapok körülírásának.

A mai magyar zsánerirodalomban (sajnos) az a jellemző, hogy angolszász álnéven, amerikai helyszínekkel írnak az alkotók, mert úgy vélik, magyar névvel és szettinggel nem lehet érvényesülni. Neked mégis a saját neveddel, és itthon játszódó történetekkel sikerült. Tapasztaltál valaha ellenállást a kiadó vagy az olvasók részéről, hogy nehezebben akarnak magyar névvel kiadni vagy olvasni, vagy szerinted ez tévhit?

Kiadói részről nem volt ellenállás, sőt. Úgy érzem, hálásan fogadták, hogy magyar a szetting, miközben az alapötlet ettől függetlenül nyugati színvonalú, a saját lábán megálló koncepció. Úgy látom, a közönség is örült ennek a fordulatnak, noha ott már gyakrabban bukkantak fel pesszimista hangok. Konkrétan például a regény dedikálása alatt odajött egy férfi a könyvvel a kezében, és közölte, hogy ő megvette, de nem hiszi, hogy ez a dolog működhet magyar közegben. Mondtam neki, hogy azért olvassa csak el; nem tudom, azóta megváltozott-e a véleménye. Sok molyos meg akármilyen olvasói beszámoló kezdődik azzal, hogy “nem olvasok magyarokat, de…”. Szóval
olvasói előítélet mindenképpen van, azonban ezt el kell viselni; a legtöbb szkeptikust végül meggyőzi a regény, inkább a szöveg más elemeit tartják problémásnak, ha tartják. Talán egy vagy két olyan hanggal találkoztam, aki teljesen elvetette a magyar fantasztikum lehetőségét, de azokkal nem lehet mit kezdeni. Úgy hiszem, tévhit, hogy csak külföldi álruhában lehet megjelenni; sőt. Szerintem igazán hatásos csak az lehet, ami az ittel és a mosttal foglalkozik; még akkor is, ha nem az ittbe és a mostba helyezi a cselekményt – mint például a Horgonyhely, ami ugyan nem a mi világunkban játszódik, mégis ma releváns, fontos kérdésekkel foglalkozik átélhető módon. A közönség szerintem örül, mikor az író nem nézi őket hülyének, mert az olvasás nem csak kikapcsolódás, hanem interakció a könyv és az olvasó között. A legtöbb szerző, mikor külföldre helyezi a cselekményt és amerikai regényformulát utánoz (kivétel persze mindig van, például
Beregi Tamás csodás Noctambulo című regénye), akkor csak terméket ír. Szerintem azonban nem terméket kell írni, hanem irodalmat; még akkor is, ha zsánert ír az ember. Ennek pedig része, hogy azt írjuk meg, ami körülöttünk van.

Mennyire volt előre tervezett a novelláid összekapcsolása, egy közös “háttér univerzumba” építése, vagy ez csak idő közben alakult ki benned őket?

Nem igazán terveztem el, az évek alatt alakult ki; karakterek felbukkantak egy novellában, majd egy másikban is. Jólesett újra látni írás közben máshol is megírt mellékalakokat, én is meglepődtem, mikor megjelentek egy sztoriban. Idővel világossá vált, hogy ugyanazon a helyen él minden szereplő, és összeköti őket az élettel vívott mindennapos küzdelem, amit ilyen vagy olyan módon, de egy pornóhonlap szimbolizál. Úgyhogy igyekeztem nem odafigyelni, hogy az összekötések meglegyenek; nem akartam erőltetni, mert a novella nem regény; minden sztorinak meg kell állnia a saját lábán, a cameók nélkül is. De jó volt, mikor mégis megtörtént, egy idő után pedig figyeltem rá, hogy ki lehessen nyerni új jelentésszinteket a novellák összekapcsolásából.

Volt olyan novella amit valamiért ki kellett végül venned a kötetből? Ha igen, mi volt vele a
baj?

Épp azok maradtak ki, amik a legfőbb csomópontok voltak a kötet világában, nagyrészt éppen azért, mert szándékosan csomópont-történeteknek írtam őket. Az orosz szilveszter című sztori volt az egyik, ami felfedte, hogy mire is szolgál pontosan a honlap. Egy ideig kedveltem is a novellát, főleg, mert nagyon nehéz szülés volt, de újraolvasva rájöttem, hogy nem jó; túl hosszú és túl sokat mutat meg. Átírhattam volna, de annyira nem volt eredeti vagy érdekes, hogy foglalkozzak vele, inkább más, új novellákat írtam. Volt egy, amit zárásnak szántam, és összekötött volna minden sztorit; gyakorlatilag a kötetet nyitó novella, a Pornó éjfél után folytatása lett volna, a regényben felbukkanó emberevő szörny főszereplésével; neki itt egy nagyon is emberi oldalát ismertük volna meg. Ez a novella összekötötte volna a novelláskötetet az Odakint sötétebbel is; de a novellát, bár a nagy része megvan és jó is, soha nem fejeztem be. Egyfelől úgy éreztem, hogy csak korábbi novellákat ismétlek, hiszen mindegyikből kényszeresen fel kellett tűnnie egy karakternek, helyszínnek, vagy valaminek; másfelől pedig úgy gondoltam, hogy csupán a regény melléktermékévé teszem ezzel a novelláskötetet, ami ellenkezik a szándékaimmal. Az Éjféli iskolák egy saját jogán is működő könyv, nem kell rácsatolnom egy korábbi regényre. Eltűnt a kötetből az Ez az ingatlan kiadó című novella, mert a kiadóm nem érezte elég erősnek, de ez még elképzelhető, hogy máshol megjelenik; továbbá az A hosszú lélegzet című ezerszavas sztori, ami az Ezer fog folytatása, valamint egy olyan novella, ami az emberevő szörnyről szólt. A hosszú lélegzet esetében úgy gondoltam, hogy egyetlen ezerszavas írás éppen elég; akkor lett volna értelme többnek, ha van mondjuk öt, és akkor azok alkotnak egy ciklust; amúgy is az Ezer fog a jobb a kettő közül. Az emberevős sztori esetében a regényben megírtam ugyanezt, csak jobban. A regény után olvasva önismétlő és felesleges szövegnek tűnt, ezért az utolsó pillanatban kiemeltem.

Volt már olyan időszak az életedben amikor nem tudtál miről írni? Vagy folyton forognak benned a különféle rémtörténetek amik csak arra várnak, hogy életre kellhessenek?

Mióta megírtam a Pornó éjfél után-t, mindig van miről írnom. Igazából több ötletem van, mint amit valaha meg fogok tudni írni; koncepciók, témák, hangulatok. Csak ritkán tudok leülni megírni őket; amikor pedig regényt írok, akkor egyáltalán nem dolgozok novellán; minden ötlet beleolvad a regény jeleneteibe, karaktereibe, struktúrájába. De nem sajnálom; egyrészt a regényírás hosszú ideig követel meg nagyfokú koncentrációt, másrészt pedig a novella soha nem lehet melléktermék; mivel olyan ritkán tudom írni őket, mindegyik olyan, mint egy ajándék. Most is írtam egy újat és nagyon szeretem; alig várom, hogy mások is olvashassák. Azonban nem tudom, mikor lesz módom újra írni egyet; az biztos, hogy ötletből nincs hiány.

Mit gondolsz a magyar fantasztikus irodalom jelenlegi helyzetéről? Az Odakint sötétebb tavalyi hatalmas sikere, véleményed szerint hatást gyakorolt a kortárs szerzőkre?

Egyre több magyar szerzőt olvasok, de nem feltétlenül zsánerben, sőt. Nem szeretnék a magyar fantasztikus irodalom helyzetéről nyilatkozni, mert nem hiszem, hogy eléggé ismerem; paradox módon épp azért, mert úgy éreztem, hogy a külföldön meg fantáziahelyeken játszódó, eszképista sztorik nem adnak nekem sokat, ezért nem is olvastam őket. Lehet, hogy nagyszerű dolgokról maradtam le, nem tudom. Vannak könyvek persze, amiket várok. Moskát Anita új regénye azóta nagyon érdekel, hogy először beszélt róla valahol; iszonyatosan izgalmas a koncepció, alig győzőm kivárni a megjelenést. Farkas Balázs remélem, hamarosan kijön valami új dologgal, legyen az novelláskötet vagy regény; most olvastam egy megjelenés előtt álló új novelláját, és az államat keresgéltem utána a padlón. Ha kijön az új Sepsi, Beregi, Hackett, Trenka könyv, nyilván azonnal megveszem őket. De szerintem most csak írók vannak, és két-három igényes, erőn felül teljesítő szerkesztő, nem pedig irodalmi helyzet. Hogy az én munkámnak lesz-e más szerzőkre hatása, azt majd az idő és a szerzők eldöntik; még csak egy év telt el a megjelenés óta. Nem vagyok pesszimista, de szerintem a jövő szerzőit nem az én egy szem regényem meg a novelláim fogják meghatározni, hanem mondjuk a Marvel-filmek meg a The Last of Us játékok.

Robbanás szerű sikered, és ismertté való válásod irodalmi berkeken belül, megváltoztatott
valamit az életedben?

Jobban érzem magam a bőrömben, mert véghezvittem valamit, a kiadómmal és a közönséggel közösen, amit korábban nem hittem lehetségesnek. Még most sem hiszem el, hogy ez megtörtént; hogy az Odakint sötétebb nem végezte a raktárak mélyén, hanem beszélnek róla, olvassák az emberek. Ez nagyszerű érzés a mindennapokban; ugyanakkor a napi rutin szempontjából nem jelent változást, csak annyit, hogy a kiadóm jobban hatja a következő regényt, úgyhogy most még kevesebb szabadidőm van, mint eddig.

Úgy tudjuk készül a következő regényed. Esetleg elárulsz egy-két kulisszatitkot róla?

Írom. Nem tudom, érdemes-e beszélni róla ebben az állapotban. Olyan koncepció, ami régóta érdekel, és most megtaláltam hozzá a megfelelő formát is. Az előző könyvvel ellentétben ez több szereplőt követ több idősíkon, de ugyanazon a helyen. Magyarországon játszódik, és nagyon furcsa dolgok történnek benne. Jelenleg az a címe, hogy…oké, ezt nem mondom meg, csak annyit, hogy egy szín különleges árnyalata.

 

Veres Attilával készült korábbi interjúnkat, IDE kattintva olvashatjátok.

Wooltur